Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Büntetés és balítélet

Egotrip

A Fidesz-kormány hisz a büntetésben. Nem egy vagy kettő, hanem szinte minden területen. Nagyobb összegű pénzbüntetés, hosszabb elzárás: 2010 óta ezek az új törvények, rendeletek visszatérő elemei a büntetőjogtól a drogpolitikáig, a hajléktalanügytől a tébécsalás kezeléséig, a közlekedésrendészettől az oktatásügyig.

Hagyjuk most a pszichologizálást (a kormánytagok és a miniszterelnök személyisége, konzervatív nevelési elvei). Tegyük félre azt a tényt is, hogy a büntetésekben - nem csak nálunk - mindig érvényesül a politikai ideológia. A baloldal szerte a világon inkább tekinti a körülmények és a társadalom esendő, megérthető és megértendő áldozatának azt, aki a jobboldaliaknak a jó és a rossz között szabad akaratából helytelenül döntő individuum. A baloldaliak inkább a segítő jóléti államban bíznak, a jobboldaliak pedig a szabályokat a többség javára kérlelhetetlenül betartató államban.

Koncentráljunk inkább a büntetés funkcióira. Miért is küldi az állam börtönbe a visszaeső bűnözőt, a kábítószer rabját, a kukázó hajléktalant vagy a magát csalárdul leszázalékoltató, amúgy makkegészséges dolgozót? Miért növeli a kormány a gyorshajtás büntetését, miért teszi lehetővé, hogy a gyereket könnyedén kicsaphassák az iskolából?

Azért, hogy elriasszuk őket a bűn elkövetésétől? Ez jó érv lehet a hasznokat és kockázatokat előre mérlegelve autókat fosztogató bűnbanda és a társadalombiztosítási csalás büntetésének növelése mellett. Csakhogy a szenvedélyből gyilkoló, a heroinista, a törő-zúzó iskolás vagy a hajléktalan aligha mérlegeli a lebukás utáni büntetés mértékét.

Azért, hogy megmentsük a társadalmat a delikvens okozta veszélytől? Ez működhet az életfogytnál (véglegesen, de drákóian és drágán), de már a börtönbüntetésnél is csak ideig-óráig. A bűnös - miután kiokosították a cellatársak, vagy a pénzbüntetés végképp legatyásította - visszatér. A börtönbüntetés esetén mindig kérdés az is, vajon megéri-e ilyen költséges és embertelen formában távol tartani a társadalomtól a vétkezőt: a kukázó hajléktalant sokkal olcsóbb az alapítványi menhelyre befizetni, mint börtönbe hurcolni.

Esetleg a társadalom igazságérzetének kielégítése a cél? Szenvedjen, aki kárt okozott? A "szemet szemért" ősi elv, és - ha a felvilágosodás óta nem is jó a sajtója - megbízhatóan hozza a szavazatokat. Bár az is igaz, hogy a büntetéssel sújtandók egy része (például a kábítószerfüggők vagy a hontalanok) még a legószövetségibb gondolkodású szavazóban is felébreszthetik a részvétet - a közös leszámolás vágya helyett. Különösen, ha egy ujjhegynyit is megérinti őket valamely, az elesettekkel szolidaritást hirdető eszmerendszer; teszem azt, a kereszténység.

Ezek jogos megfontolások (no jó, a társadalmi bosszúszomj kevésbé), de a helytelennek gondolt viselkedéssel szembeni fellépésnek a büntetés csak az egyik, és messze nem mindig a legcélravezetőbb, leghatékonyabb, legkevesebb nem kívánt mellékhatással járó eszköze. A szorosan vett büntetőügyeken túl nem is a legbevettebb vagy a legsikeresebb.

A börtön nemcsak kegyetlen, de drága is. A magas pénzbüntetések bevételt hoznak a kincstárnak, de növelik a korrupciós kockázatokat, hiszen a nagyobb büntetés elkerüléséért jobban megéri megkenni a hivatalnokot, a rendőrt. A magas büntetés még beljebb lökheti az érintettet (és családját) abba a kilátástalan helyzetbe, amiből éppen a szankcionált szabálysértés vagy bűncselekmény kínálja az egyik kiutat. A büntetés maga is kriminalizál. Ha nem az összes bűntény büntetését növeljük (és a legsúlyosabbaknál nem megy a súlyosbítás, hiszen a halálbüntetés visszaállítása még nem jött szóba), a kisebb bűnök büntetésének növelése a nagyobbak felé taszigálja az elkövetőt. Ha már a kábítószer birtoklása is börtönbe juttat, inkább üti le a drogos a rendőrt, mint ha csak gyógykezelés járna érte. Ha már a kukázás is büntetendő, miért ne térjen át a kétségbeesett guberáló a tolvajlásra?

Szerencsére egy sor más eszköze is van az államnak a viselkedésmódosításra. Nevelhet. Gyógyíthat. Jutalmazhat. Javíthatja a lebukás valószínűségét, megnehezítheti, megakadályozhatja az elkövetést. Ideális esetben megváltoztathatja azokat a szociális viszonyokat, amelyek az elkövetőket motiválják: ahol a legszegényebbek is gyarapodnak, ahol működnek a közösségi hálók, a segítség mechanizmusai, ahol a társadalmi normák és az írott szabályok erősítik egymást, ott kevesebb bűnözővel, drogossal, kukázó hajléktalannal kell elbánni. Az elmúlt másfél év szabályozási változtatásai szinte mind arról is szóltak, hogy e "puha" eszközök helyett az Orbán-kormányzat és engedelmes parlamentje a kancsukához: a több és hosszabb elzáráshoz és a magasabb büntetésekhez nyúl. Alig hihetjük, hogy mindenütt az volt a baj, hogy nem elég súlyos a büntetés.

Vajon miért?

Hogy nehezítsem az olvasó dolgát, adok két hihető választ. Az egyik, hogy őket is szíjjal verte az apjuk kiskorukban. A másik - ami ettől talán nem is független -, hogy jobboldaliak.

De nem hiszem, hogy ez a két indíték mindent megmagyarázna. Nem mindegyiküket pofozta az apja, és a Fidesz majdnem annyira populista-későkádári-baloldali, mint amennyire jobboldali. Politikai támogatóinak értékprofilja sem tér el lényegesen a szocialista szavazókétól.

Gyanítom, a magyarázatnak van még egy fontos eleme. Sőt kettő: a jogászi háttér (a Fidesz hangadói között igen sok a jogász) és a szakpolitikai elemzéstől való viszolygás kombinációja. Mire gondolok? Aki nem hajlandó egyes területek szakirodalmában, bonyolult ok-okozati és statisztikai összefüggéseiben elmélyedni, akinek nincs türelme hatásvizsgálatokra, aki nem konzultál az érintettekkel - mert azt hiszi, nála van a bölcsek köve, mert egy túlhajtott menetrendet próbál betartani, mert nem bízik a szakértőkben -, az törvényhozáskor, rendeletalkotáskor magára marad. Aki nem hajlandó megérteni, amit az egyes szakmák (a szociálpolitika, a szociológia, az oktatáspolitika, a közgazdaságtan, az orvostudomány) tudnak, hanem maga próbálja kitalálni, mi is a szakpolitikai megoldás, az a saját élettapasztalatából, tanulmányaiból, előítéleteiből tud csak meríteni. Ha a döntéshozó keveset tapasztalt - mert fiatal, vagy mert olyan terület szakpolitikáiba szól bele, amiről eddig azt se tudta, eszik-e vagy isszák -, maradnak az előítéletek, meg a konyhai kriminalisztika hamis közhelyei: a bűnt elsősorban büntetéssel, börtönnel vagy pénzbírsággal lehet csökkenteni.

Machiavelli szerint a rettegés a büntetéstől mindig hatékony. Szólok: nem mindig az.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.