Egotrip

„Lopok, de közben teszem a dolgom” – valahogy így fordíthatjuk Paulo Maluf brazil képviselő, volt kormányzó és polgármester elhíresült szlogenjét, mely az újraválasztását eredményezte. (Sokáig az Interpol is körözte.)

A teniszcsillag Sarapova márciusi bejelentése arról, hogy elbukott a doppingteszten, nem csak sportolókat gondolkodtat el a képességfokozás etikai határairól.

A címben feltett kérdés voltaképpen költői kérdés, mégpedig kétszeres értelemben.

Az év elején a trieszti napilap, az Il Piccolo arról számolt be, hogy tavaly az olasz kikötővárosban egyre többen adtak „habsburgiánus” neveket a gyerekeiknek. Az újszülött triesztiek között még egy németesen írt Franz Joseph is akadt. A Habsburg-időkben még meglehetősen irredenta napilap mára megszelídült az uralkodóházzal szemben, és inkább a helyi identitás erősítését, a városi múlt ápolását látja ebben az új divatban.

Az elmúlt hat évben jószerivel minden közszolgáltatásunkhoz hozzányúlt a kormány, olykor szikével, többnyire baltával. Szinte mindenhol a központosítás, a baráti szolgáltatók kijelölése és a politikai kontroll erősítése volt a cél. Ehhez képest a mostani pedagógus-mozgalomig, a Tanítanékig komoly tiltakozást nem éltünk át. Azért is meglepő ez, mert nemcsak súlyos orvos- és nővérhiány alakult ki egyes országrészekben, de már gondok voltak a kommunális szemétszállítással vagy épp a kéménysepréssel is.

(„Az utolsó meccs”) Kőrösi Zoltán emlékének

Ibn ’Asakir, egy 12. századi damaszkuszi bölcs szerint: „A tudósok húsa mérgezett – aki megszagolja, megbetegszik, aki pedig megkóstolja, belehal.” Nekem tetszik ez a mondás, még ha nem is könnyű kitalálni, mit akart ezzel üzenni az ostoba világnak az arab tudós.

A családi otthonteremtési kedvezmény (csok) közgazdasági, szociálpolitikai, demográfiai dimenzióitól vonatkoztassunk most el – ebben az írásban női perspektívából közelíteném meg a kérdést. Mit üzen ez a támogatási rendszer a nőknek?