A nyelvről alkotott (népi) tévhiteket „nyelvi babonáknak” szokás nevezni. De korántsem igaz az, hogy a nyelvtudósok mindig tényeken alapuló bölcsességekkel gazdagítják a nemzetet, míg a dilettánsok mindig csak butaságokat beszélnek, lévén érzelmes és babonás természetűek.
Hallgatom a Klubrádiót: egy erdélyi színészekkel forgatott filmről szólva egy nő megdicséri a színészek és a rendező romlatlan és tiszta magyar beszédét. A rendező ekkor közbeveti, hogy ő nem is erdélyi. Az így keletkezett zavart szerencsére sikerül azzal elhárítani, hogy valaki megjegyzi: talán hatott a rendezőre az erdélyi beszédmód. Mint az iskolában tanultuk, Arany János, aki a legjobban tudott magyarul, és aki a legtöbb szót használta, ugye, kis híján maga is erdélyi volt, mert Nagyszalonta a partiumi Bihar megyében van.
A nyelvészek sem bölcsebbek a pórnál. Például már az összehasonlító nyelvészet születését megelőzően, Leibniz (1646–1716) óta él a tudósokban az a tévhit, hogy az őstörténetet, a népek eredetét csakis a nyelvek összehasonlítása révén lehet feltárni. Ma már elvileg mindenki tudja, hogy a nyelv és a nép eredetének a vizsgálata nem ugyanaz, bár sok nép megtartja az eredeti nyelvét. Újabban a magyarság eredetét régészeti-genetikai vizsgálatokkal akarják tisztázni: ez érdekel mindenkit, nem az, hogy a nyelvünk legősibb rétege finnugor. Persze eleve nem a honfoglalók vére csörgedezik a mai magyarokban, de akkor is bosszantó, hogy a „vér” és a „nyelv” története más. Európában a középkor óta tucatnyi nép váltott nyelvet. A nyelvváltást csupán a családok szintjén érzékeljük. Például Mary Ann MacLeodnak és családjának az első nyelve a skót gael volt, Frederick Trump és két testvére pedig német nyelvű családban nőtt fel. Azonban Fred és Mary Ann fia, bizonyos Donald már csak angolul beszél.
A komoly tudósok komolytalan kijelentéseinek tényként való elfogadása és kritikátlan továbbadása vezet el a tudományos tévhitek beágyazódásához. Mintegy fél tucat nyelvtudós értekezik például a „primitív emberek” vagy a „fiatalok” szókincsének fogyatékos voltáról, illetve az „egyes egyének” szókincsének méretéről – bármiféle konkrét vizsgálat nélkül. Már Max Müller (1823–1900) oxfordi professzor is utalt egyik előadásában Alexander D’Orsey könyvére, amelyben az egy „szavahihető falusi lelkészre” hivatkozott, aki szerint a parókiájában a napszámosok szókincse 300 szónál kevesebb lehet. (D’Orsey: The Study of the English Language, 1861). Max Müller (Müller Miksa), a nyelvészet ünnepelt tudósa volt, akiről azonban „turáni-elmélete” (1854) kapcsán Telegdi Zsigmond professzor megjegyezte, hogy „nagy fantáziával megáldott és megvert tudós volt” (magyarul 1874).
Egy enciklopédiában (1993) olvasom azt a már régóta velünk élő „kalkulációt”, miszerint „az iskolába lépő gyermek szókincse mintegy kétezer szóra tehető; az átlagosan iskolázott serdülőé hat-hétezerre; egy magasan képzett, sokoldalú érdeklődésű értelmiségi 50 ezer szót is ismerhet, nagy íróink ennél is többet”. Még Nádasdy Ádám tanár úr is kijelenti (Milyen nyelv az angol?, 2024), hogy az átlag angol (vagy magyar, tehát „nyugati”) ember szókincse a szunnyadóval együtt szerényen kalkulálva 3–5 ezer, passzív szókincse ezen felül 5–10 ezer, tehát az össz-szókincse 8–15 ezer között van. Más tudományágak művelői is beszélnek egyes csoportok „nyelvi deficitjéről”. Talán emlékszik az olvasó arra, hogy egy kiváló magyar neveléspedagógus úgy tíz éve azzal borzolta a szülők kedélyét, hogy leszögezte: a magyar tanulók szókincse 1800 szó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
