Egotrip

Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Egotrip

Tudós butaságok

A nyelvről alkotott (népi) tévhiteket „nyelvi babonáknak” szokás nevezni. De korántsem igaz az, hogy a nyelvtudósok mindig tényeken alapuló bölcsességekkel gazdagítják a nemzetet, míg a dilettánsok mindig csak butaságokat beszélnek, lévén érzelmes és babonás természetűek.

Hallgatom a Klubrádiót: egy erdélyi színészekkel forgatott filmről szólva egy nő megdicséri a színészek és a rendező romlatlan és tiszta magyar beszédét. A rendező ekkor közbeveti, hogy ő nem is erdélyi. Az így keletkezett zavart szerencsére sikerül azzal elhárítani, hogy valaki megjegyzi: talán hatott a rendezőre az erdélyi beszédmód. Mint az iskolában tanultuk, Arany János, aki a legjobban tudott magyarul, és aki a legtöbb szót használta, ugye, kis híján maga is erdélyi volt, mert Nagyszalonta a partiumi Bihar megyében van.

A nyelvészek sem bölcsebbek a pórnál. Például már az összehasonlító nyelvészet születését megelőzően, Leibniz (1646–1716) óta él a tudósokban az a tévhit, hogy az őstörténetet, a népek eredetét csakis a nyelvek összehasonlítása révén lehet feltárni. Ma már elvileg mindenki tudja, hogy a nyelv és a nép eredetének a vizsgálata nem ugyanaz, bár sok nép megtartja az eredeti nyelvét. Újabban a magyarság eredetét régészeti-genetikai vizsgálatokkal akarják tisztázni: ez érdekel mindenkit, nem az, hogy a nyelvünk legősibb rétege finnugor. Persze eleve nem a honfoglalók vére csörgedezik a mai magyarokban, de akkor is bosszantó, hogy a „vér” és a „nyelv” története más. Európában a középkor óta tucatnyi nép váltott nyelvet. A nyelvváltást csupán a családok szintjén érzékeljük. Például Mary Ann MacLeodnak és családjának az első nyelve a skót gael volt, Frederick Trump és két testvére pedig német nyelvű családban nőtt fel. Azonban Fred és Mary Ann fia, bizonyos Donald már csak angolul beszél.

A komoly tudósok komolytalan kijelenté­seinek tényként való elfogadása és kritikátlan továbbadása vezet el a tudományos tévhitek beágyazódásához. Mintegy fél tucat nyelvtudós értekezik például a „primitív emberek” vagy a „fiatalok” szókincsének fogyatékos voltáról, illetve az „egyes egyének” szókincsének méretéről – bármiféle konkrét vizsgálat nélkül. Már Max Müller (1823–1900) oxfordi professzor is utalt egyik előadásában Alexander D’Orsey könyvére, amelyben az egy „szavahihető falusi lelkészre” hivatkozott, aki szerint a parókiájában a napszámosok szókincse 300 szónál kevesebb lehet. (D’Orsey: The Study of the English Language, 1861). Max Müller (Müller Miksa), a nyelvészet ünnepelt tudósa volt, akiről azonban „turáni-elmélete” (1854) kapcsán Telegdi Zsigmond professzor megjegyezte, hogy „nagy fantáziával megáldott és megvert tudós volt” (magyarul 1874).

Egy enciklopédiában (1993) olvasom azt a már régóta velünk élő „kalkulációt”, miszerint „az iskolába lépő gyermek szókincse mint­egy kétezer szóra tehető; az átlagosan iskolázott serdülőé hat-hétezerre; egy magasan képzett, sokoldalú érdeklődésű értelmiségi 50 ezer szót is ismerhet, nagy íróink ennél is többet”. Még Nádasdy Ádám tanár úr is kijelenti (Milyen nyelv az angol?, 2024), hogy az átlag angol (vagy magyar, tehát „nyugati”) ember szókincse a szunnyadóval együtt szerényen kalkulálva 3–5 ezer, passzív szókincse ezen felül 5–10 ezer, tehát az össz-szókincse 8–15 ezer között van. Más tudományágak művelői is beszélnek egyes csoportok „nyelvi deficitjéről”. Talán emlékszik az olvasó arra, hogy egy kiváló magyar neveléspedagógus úgy tíz éve azzal borzolta a szülők kedélyét, hogy leszögezte: a magyar tanulók szókincse 1800 szó.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.