Inkább induljunk el onnan, hogy mi történik az alfahímekkel, ha megöregszenek. Középkorú nő vagyok, ami azzal jár, hogy a tesztoszteront már nem tisztelem annyira, mint amikor még én is jóval kisebb mennyiségben állítottam elő a szervezetemben. Bár talán a perimenopauzális időszak során bekövetkező hormoningadozásaimmal sem fogom olyan adagban termelni, mint amennyi egyesekben nyolcvan körül is pezseg, és újabb teljesítményekre sarkallja őket.
Jól emlékszem azokra az időkre, amikor még erejük teljében lévő férfiak voltak. Donald Trump első nejéről, a szegény megboldogult Ivana Trumpról például a Kossuth Kiadó egyik nőknek szánt havilapjában olvastam, amíg a szüleimre vártam a tanácsháza előtt parkoló autóban. A kesztyűtartóban kallódó magazin hasábjain a végsőket vergődő szovjet blokk olvasóinak adagolni kezdett bulvárhírek között taglalták azt, hogy a csehszlovák sportolónő egy amerikai ingatlanmilliomos felesége lett. Aztán hipp-hopp, már se papirosból való újság, se Ivana Trump nincs, csak két hüllőarccal maga elé meredő ember: Trump és második felesége, az ezúttal az egykori Jugoszláviából Amerikába szakadt Melania, akik éppen azt hallgatják, hogy Mariann Edgar Budde, a washingtoni egyházmegye (első női) püspöke arra kéri a második elnökségébe frissen beiktatott nagy hatalmú férfit, hogy könyörüljön a meleg identitású gyerekeken és a bevándorlókon.
Egykoron a szocializmusban a hivatásos lázadó, Hobo szintén egy elérhetetlennek látszó világról mesélt olyan emberként, aki már járt Rolling Stones-koncerten, és akinek megvan az együttes összes lemeze. Volt még zenekara, aztán voltak József Attila-, Faludy- és Jim Morrison-estjei, és szemlátomást volt morális tartása is. Most már csak a fentiekből összerakott bélyeggyűjteménye van, amelyet a másfél órás előadás alatt mutogat végig az érdeklődőknek. Nem is olvasnám ezt a szemére, sőt azt sem, hogy közben sokszor elfelejti a szöveget – az isten szerelmére, mégiscsak nyolcvanéves! Hol leszek én akkor! – de azt hiszem, itt én voltam az, aki értetlen hüllőfejjel hallgattam a „hogyan él egy csúnya lány / sorsa bánat és magány” refrénnel operáló dalt, amely egy középkori konyhalánynak öltözött marionettbábu búsongása kíséretében arra mutatott rá, hogy az időből kifutott (harmincéves) és előnytelen külsejű (egészen pontosan „csúnya”) lányok nem jutnak szexhez.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
