Ekotrip

  • Várhegyi Éva
  • 2006.08.31 00:00

Egotrip

Hit, remény, konvergencia

Ezekben a napokban folyik a társadalmi vita a konvergenciaprogramról, s mikor írásom megjelenik, már a végső döntéshozatalra készülődik a kormány. A brüsszeli határidő előtt egy héttel eljött végre a pillanat, hogy mindenki egyazon irat alapján mondhat véleményt, anyázhat és zenghet dicshimnuszokat. Augusztus 25-én ugyanis felkerült a Pénzügyminisztérium honlapjára egy VITAANYAG fejléccel ellátott tanulmány, amely a miniszterelnök sajtótájékoztatójának alapjául szolgáló változattal szemben nemcsak szép szlogeneket, grafikonokat meg slágvortokban előadott intézkedési terveket tartalmaz, hanem egy koherensnek látszó, komplett programot. Az immár hivatalos és egyúttal részleteiben is kifejtett tervezet nyilvánosságra hozatala véget vetett annak az áldatlan állapotnak, amelyben a vitapartnerek mindegyike másról beszélt: az egyik egy illegálisan kijuttatott munkaanyagról, a másik pedig a nyilvánosság számára ismeretlen vagy csak vázlatosan megismerhető hivatalos változatról. Ezt a műfajt egy mind jobban összecsiszolódott páros, az aktuális pénzügyminiszter (Veres János) és ellenzéki elődje (Varga Mihály) vitte eddig a leginkább tökélyre; fellépésük egyfajta aktualizált Hacsek és Sajóként már-már a média főnyereményévé vált. (Ezúton javaslok egy best of összeállítást a páros szerepléseiből.)

Most, hogy a provokatív VITAANYAG fejléccel napvilágra került a hivatalos program, nehezen vonhatom ki magam a burkolt felszólítás alól, hogy beszálljak a társadalmi vitába. Válaszolj, ha kérdeznek - sulykolták belém gyerekkoromban, s bevallom, ezt könnyebb is volt megfogadnom, mint a "ne szólj szám, nem fáj fejem" típusú intelmeket. Most ráadásul igen kényelmes, bár másfelől meg kellemetlen helyzetben vagyok. Kényelmes, mert a program elolvasása után az a (jó) érzésem támadt, hogy kormányom megértette végre, mi a dolga a mai, kritikus gazdasági helyzetben. Felfogta, hogy nem babra megy a játék: ha nagy biztonsággal el akarja kerülni az országot fenyegető valutaválságot, akkor most már tényleg hiteles programmal kell előrukkolnia. Olyannal, amely a valós helyzetből kiindulva, reális feltételezések alapján prognosztizálható külső körülmények mellett és a kormány eltökélt (részben már törvény által is szentesített) intézkedéseire építve rajzolja föl a magyar konvergenciapályát.

A hitelesség érdekében a program talán még borúlátóbb is, mint a piaci elemzők többsége: alacsonyabb növekedési ütemmel számol, ami lassúbb reálkonvergenciát (felzárkózást) indukál - igaz, így nagyobb biztonsággal remélheti a pénzügyi egyensúlyok helyrebillenését. A programot a tutira menés szelleme hatja át, s ennek érdekében a választások előtt szögre akasztott politikai bátorság is előkerült. Az elmúlt évek rózsaszín világából nézve brutálisnak látszó jö-vedelemcsökkenést irányoz elő 2007-re annak érdekében, hogy egy nagy svunggal (és így a visszarendeződés veszélye nélkül) végbemehessen a költségvetési kiigazítás nagy része. Ha a kormánynak több lenne-lehetne az önbizalma, mert például nem játszotta volna már el a hitelét, akkor talán kevésbé drámai módon mehetne végbe a kiigazítás folyamata, és bár a társadalom terhei összességükben akkor sem lennének kisebbek, a fokozatosság elviselhetőbbé tenné őket.

Az előzmények ismeretében mégiscsak örvendetes, hogy a kormány láthatóan nem óhajtja eljátszani a (talán utolsó) esélyét annak, hogy országunk kievickéljen a válságveszélyesnek minősített zónából, s újból a piros vonal fölé kerüljön, ahová nem csupán a hazardírozók hozzák a pénzüket, hanem a szolid, de biztos hasznot remélők is. Ha a program a maga hároméves időhorizontján nem vezet is el az euróhoz, legalább felvillantja az irányába mutató, reális és belátható hosszúságú utat. A program hitelességét erősíti, hogy a gazdaság konszolidált állapotához, finanszírozható pénzügyi helyzetéhez elvezető számsorokat lórúgásszerű intézkedéssorozattal: egyszeri megszorításokkal és távlatos hatású strukturális reformok beindításával alapozza meg.

Igaz, éppen a változások sokrétűsége és a sokkszerű hatások miatt megnő a bizonytalanság: nehéz megmondani, hogy a külön-külön talán még felmérhető hatású keresletkorlátozó lépések együttesen milyen magatartásokat idéznek elő. Jó példa erre a lakosság fogyasztása és megtakarítása. A múltbeli folyamatok nem adnak kellő támpontot annak eldöntésére, hogy a jövedelmek csökkenésére és az egzisztenciális bizonytalanság növekedésére hogyan reagál az átlagháztartás: a fogyasztását mérsékli és a megtakarításait növeli (ez történt a kilencvenes évek első felében), vagy a megtakarításait éli fel, esetleg még hitelfelvétellel is növeli vásárlásait (ez a magatartás vált jellemzővé a kétezres években).

Az iromány társadalmi vitájában megszólaló közgazdász kellemetlen helyzete abból származik, ami egyúttal a program hitelességének a záloga. Az anyagból ugyanis fehéren-feketén kiderül, hogy milyen súlyos áldozatok árán tud kievickélni a magyar társadalom a gazdaság kritikus egyensúlyi állapotából. A programszöveg nem rejti véka alá, hogy bár a gazdaságpolitika fő célja az Európai Unió fejlett országaihoz való felzárkózás (reálkonvergencia), ahhoz a fenntartható pénzügyi egyensúlyok megteremtésén át (nominális konvergencia) visz az út. A program szerint az átlagos reáljövedelem jövőre 1,7 százalékkal csökken, és a következő évben is csupán szinten marad, mielőtt újból szerényen növekedésnek indulna. Emellett csökkennek az ártámogatások, fizetőssé válnak ingyenesnek mondott szolgáltatások, miközben nőnek az egyének és vállalatok adó- és járulékterhei. Ez az ára annak, hogy a korábbi kormányok gazdaságpolitikája a szavazatvásárlás lázában nagyvonalúan eltekintett az egyensúlyi követelményektől.

Bár a többségnek nagyon is fájdalmas ez az ár, közgazdászként mégiscsak üdvözölnöm kell a kormány mostani elszántságát, mert napnál világosabb, hogy a további halogatás beláthatatlan módon megnövelné a társadalmi költségeket. A részletekkel (ahol a közhiedelem szerint az ördög lakozik) persze nekem is vannak problémáim, bár korántsem akkorák, amekkorák Varga Mihálynak lehetnek, aki a vitaanyag beható tanulmányozása után arra a merész következtetésre jutott, hogy Brüsszel el fogja utasítani a dokumentumot. Szerinte a programból hiányoznak azok az intézkedéssorozatok, így az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer területén, amelyek alapján a részletesen tálalt számok kijöhetnek. Ismereteim szerint viszont egy konvergenciaprogramnak nem szükséges kelléke egy olyan többváltozós modell felállítása, amely egzakt módon bizonyítja a kívánt hatások elérését. A mostani vitaanyagnak - a múlt év novemberében benyújtott programmal szemben - éppen az a fő újdonsága és erénye (a tényhelyzet kendőzetlen feltárása mellett), hogy tartalmazza azokat a gyors kiigazító és tartós hatású strukturális reformlépéseket, amelyek helyreállítják az egyensúlyt és biztosítják a nominális konvergenciát.

Ami szerintem hiányzik, az nem a Varga által hiányolt intézkedéssorozat, hanem a türelem és a jó szerencse, ami ahhoz kell, hogy a programban kifejtett intézkedések elérjék várt hatásukat. Türelem az ellendrukkerek (Varga és tsai), valamint a befektetők részéről, hogy megindulhassanak a változások és kibontakozhassanak a pozitív hatások; és jó szerencse ahhoz, hogy a külső feltételek ne legyenek sokkal rosszabbak a feltételezettnél. Biztos, ami biztos, két dolog azért nem árthat még: a hit és a remény.

Neked ajánljuk