Egotrip

Megkésve bár, de Magyarországon is megszülettek a koronavírus-járvány gazdasági hatásait tompító kormányzati és jegybanki intézkedések. Sokan értékelték már a beindított programokat – e lapban legutóbb Chikán Attila.

Utolsó emlékeim egyike abból a világból, amikor még vadidegen emberekkel lehetett találkozókat szervezni és nyilvános létesítmények asztalainál kávét és más italokat fogyasztani a társaságukban, a Bródy Lili unokaöccsével folytatott beszélgetés.

Szellőztessek sokat. Gondolom, ez azért jó, mert… Nem tudom.

Legyen vége már! (Babits: Húsvét előtt)

Ha ez egy egotrip, akkor most magamról is szeretnék beszélni, de persze arról a káoszról is, ami miatt nem tudtam elhagyni Japánt a múlt héten. Harminchárom éves voltam, amikor idejöttem, azaz itt töltöttem az életem felét. Épp ma van az évfordulóm: április 6.

Sosem szerettem azokat az extrém filozófiai példázatokat, amelyek – az utilitarista erkölcs szemléltetéseképpen – az emberi életek számszerű összemérésén alapulnak. Talán a legismertebb ezek közül az elszabadult vasúti kocsi története.

Most, a koronavírus-járvány eszkalálódása idején nincs lehetőség a károkat enyhítő gazdaságpolitikai intézkedések finomhangolására: soha nem látott, „durva”, hatásvizsgálatok nélkül meghirdetett döntésekről értesülünk nap mint nap.

„Falu végin a vasvella, / Mégis begyütt a korela! / Nem bántja jaz az urakat, / Csak a szögén parasztokat.” Közreadójának lábjegyzete szerint ez az 1925-ben gyűjtött népdal „a régi egészségügyi védekezés emlékét őrizte meg, amikor hatóságilag lezárták a veszélyeztetett falvak határát”. Márpedig amikor – például – 1831-ben begyütt az akkor negyedmillió életet kioltó rémes kór, akkor kolerafelkeléssel: gyújtogatással és gyilkosságokkal járt. Az indulatokat a jogos félelem táplálta, és persze a drákói módon, de nagyrészt hiába eljáró hatóságokkal szembeni bizalmatlanság.

Újabb lehetőség. Talán azért, mármint hogy azért végezték ki, mert valami idegenséget éreztek áradni a személyéből. Hogyan? Szókratész idegen Athénban? Ez butaság. Alapjában talán tényleg butaság, de mégis volt benne valami, ami az átlagos athéni polgárt irritálta. Szókratész – gondolta – azért nem egészen olyan, mint mi. Sőt, nagyon nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk.

K. Dezső megírta a budapesti pályaudvarokat Budafok-Hárostól Kőbánya-Hizlaldáig, most BKV-kra száll. Ő, a bliccelő. Kaland az élet.

Néhány hete e hasábokon már megemlékeztem az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar képzőművészeti sikeréről, Maurer Dóra londoni kiállításáról és életművének nemzetközi felfedezéséről (lásd: Senki többet, Magyar Narancs, 2019. december 19.).

Egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit

Reinhold Aman emlékére