„Meg kell védenünk a határainkat azoknak az országoknak a pusztításától, amelyek a termékeinket gyártják, ellopják a vállalatainkat és elpusztítják a munkahelyeinket. A protekcionizmus nagyszerű haladást és erőt teremt” – mondotta Donald Trump a 2017-es beiktatási beszédében. Nem merült el a részletekben, csak a protekcionizmus legszívhezszólóbb frázisait tolta. A harsány retorika sokakat meghatott, és a vállalati lobbisták is dörzsölhették a tenyerüket. A közgazdászok számára viszont kiábrándító volt ez az új irány. Gregory Mankew, a Harvard professzora – aki nehezen vádolható demokratapárti elfogultsággal – így összegzi a véleményüket: „A hivatásos közgazdászok között kevés állításról van akkora egyetértés, mint arról, hogy a nyitott világkereskedelem segíti a gazdasági növekedést és emeli az életszínvonalat.”
A világkereskedelem soha nem látott kiváló állapotban volt, amikor négy éve Trump becsörtetett. Félreértés ne essék, elődei nem valamiféle romantikus közgazdasági meggyőződésből támogatták a szabadkereskedelem intézményeinek kiépítését. Az Egyesült Államok nagyon jól járt azzal, hogy a nemzetközi vámtarifák átlaga mostanra 2 százalékra csökkent. A szabad mozgástér nagy előny a világ legfejlettebb gazdaságának – de a felemelkedő országoknak is kedvez, hiszen a termékeikkel könnyebben tudtak külföldi piacokra lépni, és új munkahelyeket nyertek meg. (Miközben az amerikai fél sem bánkódhatott, mert az értékláncon belül a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek rendre otthon maradtak.) Aztán jött Trump, és alaposan megzavarta ezt az idillt. De vajon megnyerte-e végül Amerika a kereskedelmi háborúit?
| ||
A világkereskedelem volumenének 3 százalékos csökkenése 2019-ben, a konjunktúra kellős közepén nem éppen erre utal, de ne ragadjunk itt le. Donald Trump első komolyabb protekcionista műsorszámát 2017 áprilisában adta elő. Ekkor a legnagyobb amerikai acélipari vállalatok vezetőinek jelenlétében írta alá azt a feljegyzést, amelyben a saját kereskedelmi minisztériumát utasította: vizsgálják meg annak a lehetőségét, hogy ő, az elnök nemzetbiztonsági megfontolások alapján korlátozhatja-e bizonyos termékek importját. Rég ünnepelték ennyien azt, hogy egy elnök kérdést intéz a saját apparátusához. A show 2018 márciusában élesben folytatódott, amikor Washington 25 százalékos vámtarifát vetett ki az importált acélipari termékekre. Trump célja a munkahelyek szaporítása volt – ehhez képest a vas- és acéliparban a munkahelyek száma nem nőtt, ellenben csökkent. Amúgy a kormány kisvártatva lehetővé tette azt is, hogy egyedi elbírálás alapján felmentést lehessen kapni a vámok megfizetése alól.
Trump másik látványos korai döntése az volt, hogy kiléptette az Egyesült Államokat a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Övezetből. Az elnök azt ígérte: majd ő újratárgyalja a kondíciókat, és fix, hogy jobb megállapodást köt az elődjénél, hiszen az nem értett az üzlethez. A megállapodásban maradó országok viszont megerősítették a korábbi feltételeket, és továbbra is vámmentesen fértek hozzá egymás piacaihoz – csak az amerikai vállalatok fizettek ezután időnként extrém vámot a belépésért. Csak egy példa Anne Kruegertől, az amerikai közgazdászok egyik doyenjétől: Japánban az amerikai gabonaexportőröknek 38 százalékos vámot kell fizetniük, míg a kanadai és ausztrál vállalatok ennek töredékéért szállíthattak. És ez csak egy a számos reláció közül. Nem tűnik bölcs dolognak, hogy 2017-ben egyszerre sok országgal szálltak szembe a republikánus héják. Ez már 1930-ban sem jött be Hoover elnöknek: az akkor életbe lépett Smoot–Hawley-törvény általános vámtarifa-emelései nemcsak drasztikusan visszavetették a nemzetközi kereskedelmet, de végül jobban sújtották az amerikai exportot, mint amennyit segítettek a farmereknek az import megdrágításával. (A Smoot–Hawley-törvényről lásd sorozatunk korábbi darabját: Protekcionizmus rosszkor, Magyar Narancs, 2018. október 3.)
Trump szűkebb csapatában eleinte a szabadkereskedelmet támogató szakelemek domináltak: ilyen volt Gary Cohn, a National Economic Council igazgatója, elnöki gazdasági főtanácsadó, illetve Rob Porter, az elnök titkárságvezetője. Ők, ha nem volt más választásuk – Bob Woodward könyve szerint – egyszerűen kilopták azokat a leveleket az elnök postájából, amelyek valamelyik fontos kereskedelmi megállapodás felmondását forszírozták. Idővel aztán több rutinos protekcionizmuspárti technokrata is csatlakozott. Ők ma épp olyan csalódottak, mint a szabadkereskedelem hívei.
Könyvében John Bolton, volt nemzetbiztonsági tanácsadó beszámol arról, hogy a kínai vezetéssel tárgyalva Trump a legváratlanabb pillanatokban hozta szóba a saját újraválasztását – miközben Hszi Csin-ping célratörően kommunikált, ha kellett, hízelgett, ha kellett, a kereskedelmi részletekben merült el. Bolton és Robert Lightizer, a főtárgyaló mindvégig attól rettegtek, hogy az elnök feladja a korábban megszerzett pozíciókat – azért cserébe, hogy Kína valamivel több baromfit vagy szóját importáljon a Trump számára 2020-ban fontossá váló amerikai farmerektől. Kína pedig ügyesen taktikázott. Amikor 2018 júliusában 34, majd augusztusban 16 milliárd dollárnyi kínai termékre szabtak ki vámot az amerikaiak, Peking ugyanilyen értékű válaszlépéseket tett – de néhány hónappal később feladták a szemet szemért elvet. Amikor az év szeptemberében Washington újabb 200 milliárd dollárnyi árura vetett ki 10 százalékos tarifát, Kína csak 60 milliárdnyi termék vámemelésével válaszolt – viszont megtalálták azokat a réseket, amelyeken keresztül előnyt kovácsolhattak az új helyzetből. Áruikkal megcélozták azokat az országokat, ahol az amerikai szállítók pozíciói meggyengültek, és jól taktikáztak az Egyesült Államokkal szemben is. Míg az amerikai export Kínába az elmúlt egy évben kevesebb, mint 2 százalékkal nőtt, fordított irányban 20 százalékos volt a növekedés.
Bolton számára hamar világossá vált, hogy a kínaiak nem tartják be az ígéreteiket, ám amikor a két elnök 2019 nyarán újra találkozott, Trump mégsem erre, hanem az újraválasztására terelte a beszélgetést. Megerősítést várt és támogatást kért a kínai elnöktől. A protekcionista tradíció sokat látott nehézfiúi elhűlve figyelték, ahogy az Amerika firstből Donald Trump first lett. Jóllehet, a Huawei és a ZTE körüli botrányban a stáb tagjai kemény amerikai hatósági fellépést sürgettek, Trump ebben is csak a kínai elnök felé tett személyes gesztusra látott újabb lehetőséget. És a zavarosban nemcsak a kínaiak tudtak halászni, de mindazok az autokrata politikusok is, akikkel Trump presztízsokokból szívesen találkozott – és akik a kormányzat szakembereinek politikai értékelése alapján soha nem juthattak volna közel az Egyesült Államok elnökéhez. Egy biztos: a világkereskedelemben nagy zűrzavar maradt Trump négy éve után.
