László Géza: Visszajátszás

Richard Nixon és a recesszió réme

Egotrip

Mostanában egyre többen gondolják úgy, hogy ismét recesszió felé közeledik a világgazdaság. Abban, hogy miért, mikor és hol fog ez a folyamat látványosan kiszélesedni, sok a bizonytalanság, de a gazdasági döntésekből kiolvasható a félelem. Márpedig a recessziót nem természeti törvények mozgatják, hanem – egyebek közt – ezek a várakozások és a rájuk adott kormányzati válaszok. Az utóbbiak terén ma mintha senkinek nem lennének kételyei: a monetáris politika, a korábbi tapasztalatokból okulva, mindenhol lazít. És ahol ez már nem elég, ott jöhet majd a költségvetés elengedése.

A monetáris expanzió rövid távon persze segíthet, de vajon közép- és hosszú távon is ilyen hasznos? Ha erre a kérdésre keressük a választ, érdemes felidézni, hogyan küzdött a múlt század hetvenes éveinek elején Richard Nixon a recesszió rémével.

Nixon nem szokványos republikánus elnök volt. A társadalombiztosítás és a környezetvédelem területén meghökkentően progresszív intézkedéseket hozott, és nem mellesleg nem állhatta pártja konzervatív szárnyát és annak életidegen gondolkodását. Nixon kedvenc háborús stratégiájáról, a madmanelméletről már megemlékeztem (lásd: Visszajátszás, Magyar Narancs, 2014. január 30.). Ezzel ugyan nem sikerült megnyernie a vietnami háborút, de a megközelítés – az ellenfelek megzavarása a szinte őrültnek tűnő agresszivitással és kiszámíthatatlansággal – minta lett a politikában. És ne feledkezzünk meg Nixon kedvenc politikai hobbijáról: szakemberei minden politikusi beszélgetést igyekeztek rögzíteni. Nem csak az ellenfelekét: a csapat tagjainak és magának az elnöknek a beszélgetései is szép sorban szalagokra kerültek.

A recessziót Nixon már első szolgálati évében testközelből tanulmányozhatta. A GDP az 1969 novemberét követő 11 hónapban
1 százalékot csökkent, miközben a munkanélküliség 5,5 százalékra emelkedett. Nixon nagyon nehezen élte meg a – nagyrészt Johnsontól megörökölt – kudarcot, és ezért 1970-től gyakorlatilag folyamatosan azon dolgozott, hogy 1972-ben esedékes újraválasztásakor a gazdaság már példaszerűen működjön. Minthogy a válság okát elsősorban a szigorú monetáris politikában látta, arra törekedett, hogy a jegybank, a Fed is mindent megtegyen a munkanélküliség felszámolásáért. „Mindannyian keynesiánusok vagyunk” – mondta egy ízben, amit magyar politikai zsargonra úgy lehet lefordítani: „mindannyian unortodoxok vagyunk”. Ennek jegyében vágta el a dollárt az aranytól és értékelte le ezzel az amerikai fizetőeszközt; 10 százalékos importvámot vezetett be, és közben – nem mellékesen – elindított egy komoly családtámogatási programot is.

Nixon 1970-ben lecserélte a jegybank elnökét is. Az új elnök, Arthur Burns az üzleti ciklusok elismert kutatója volt és – ami még vonzóbb lehetett a jelölésnél – elkötelezett republikánus. Nixon nem csinált titkot abból, mit vár a Fedtől és annak vezetőjétől. Kormányának egyik tagja, John Ehrlichman így emlékezett vissza egy 1969-es őszi beszélgetésre az elnök és a még jelölt Burns között: „Arthur, számítok rád, hogy ne kerüljünk megint recesszióba.” „A Fed és a pénzkínálat fontosabb, mint bármi, amit a költségvetési hivatal tesz.” „Arthur, azt szeretném, ha szükségét látod, bármikor felkereshess.” „Jól ismerem a Fed függetlenségéről szóló mítoszt – Nixon itt felnevetett –, és a látszat fontos: Ehrlichmant hívd, ha üzenetet akarsz nekem hagyni…”

Arthur Burns képzett közgazdászként tisztában volt nemcsak a recesszió okozta veszélyekkel, hanem azokkal is, amelyeket az árszínvonal emelkedése idézhet elő. Egy korábbi tanulmányában le is írta, hogy milyen könnyen bokrosodhat meg az alacsony infláció, s hogy ennek milyen társadalmi költségei lehetnek. Ez alapján gyanakodhatunk arra, hogy az elnök nyomása nélkül aligha lett volna Burnsből minden idők egyik leggyorsabb monetáris expanzióját levezénylő jegybankelnöke – a szakzsargonban: galamb. Sőt, a galambok leggalambikabbja. Pedig 1970-ben az is óvatosságra inthette, hogy a recesszió során sem volt látványos dezinfláció, ami nemcsak a piaci logikának mondott ellent, hanem a korábbi tapasztalatoknak is. Valószínűleg emiatt támogatta annak a széles körű ár- és bérszabályozásnak is az ötletét, amit aztán a kormány 1971 augusztusában be is vezetett. Az új szabályozás három hónapos ár- és bérbefagyasztással indult, így Burnsnek nem kellett tartania attól, hogy a kamatlábak csökkenése és a hitelexpanzió azonnal inflációt okoz.

De milyen eszközei voltak az elnöknek – a meggyőző szavakon túl – arra, hogy Burnst presszionálja? Nixon szövegírója, William Safire szerint az elnök csapata olyan híreket szivárogtatott ki névtelen forrásokon keresztül, hogy bővíteni fogják a Fed elnökségét, amelybe Nixon új tagokat jelöl majd. Ennek Burns nyilván nagyon nem örült volna. Az sem volt szép, amikor – hasonló technikával – azt terjesztették el róla, hogy fizetésemelést kért, hol­ott Burns korábban éppenséggel fizetéscsökkentést javasolt.

De Nixon a közvetlen meggyőzés eszközé­ről sem mondott le. Arról, hogy mi hangzott el közöttük, nemcsak a visszaemlékezésekből, hanem a Nixon-szalagokból is tudunk. Burton Abrams közgazdásznak néhány érdekes párbeszédet sikerült kihámoznia a gyakran nehezen érthető szövegfolyamból. Nixon az egyik 1971 őszi felvételen például arról szónokol, hogy azok, akik szerint túl sok a pénz a gazdaságban, „hülyeségeket beszélnek”. Azt mondja Burnsnek, hogy mindent meg kell tenni a monetáris politika irányából a recesszió ellen, aztán „1972 októberétől azt csinál, amit akar”. Burns ekkor már nem akart jelentősen változtatni a monetáris politikán, hiszen addigra a két legfontosabb Fed-kamat (a funds rate és a discount rate) 8,71-ről 5,07 százalékra, illetve 6,00-ról 4,75 százalékra csökkent. Ez nagyon jelentős változás. Nixon ennek ellenére visszakérdez az egyik beszélgetés végén: „Akkor most beragadunk a recesszióba a következő évben?” „Nem – mondja a Fed elnöke –, javulást várok.” Nixon hiszi is, nem is, amit Burns állít – de amikor novemberben 6,0-ra nő az egy hónappal azelőtt még 5,8 százalékos munkanélküliség, bedühödik. George Shultzot – aki a költségvetésért felel – kéri meg, hogy személyesen beszéljen Burnsszel a további expanziós lépésekről. Shultz később be is számol arról, milyen ügyesen elmagyarázta Burnsnek, miért nem kell aggódnia a csökkenő kamatok miatt. Az elnök és Shultz egymást hergelik, és Nixon a legkevésbé sem fogja vissza magát: „Ez az utolsó alkalom, hogy személyesen találkozhatott velem (ti. Burns – a szerk.). Elmehet a pokolba… Hadat üzenek neki, ha nem csinál valamit.”

Nixon 1971-től egyre paranoiásabban kérdőjelezi meg Burns lojalitását. A vietnami háborús anyagok kiszivárogtatása után a zsidókkal szembeni gyanakvása betegesen felerősödött, márpedig Burns ukrajnai zsidó családban született, a szülei onnan vándoroltak be az Egyesült Államokba. Az is szálka lehetett az elnök szemében, hogy Burns a sajtóval is időről időre szóba elegyedett. Azokkal az újságírókkal és lapokkal is, akikkel és amelyekkel Nixon háborúban állt. Ezt Schultz­nak szóvá is tette.

Pedig Burns nem szolgált rá ezekre az indulatokra: 1970-től az Egyesült Államokban gyors monetáris expanzió zajlott le. A Fed lépései nyomán a kisebbik pénzmennyiségi mutató, az M1, amely 1970-ben csak 4,5 százalékkal nőtt, 1972-ben már 7,5 százalékkal bővült, és a szakma által akkoriban már a legfontosabb mutatónak tartott M2 növekedési üteme 7,3-ról 11,6 százalékra emelkedett. Burns őszintén jelenthette az elnöknek 1972-ben: bőséges hitellehetőségek állnak rendelkezésre. Tegyük hozzá azt is: Arthur Burns nem egyedül hozta meg a döntéseket. A Fed elnöksége akkoriban rendre egységesen szavazott a kamatok csökkentéséről, de többen hangot adtak az aggodalmuknak – Burnsnek tehát házon belül is keményen meg kellett küzdenie a csökkentések elfogadtatásáért. Nixon ennek ellenére még 1972 februárjában is a recesszióról beszélt Burnsnek. Nyilván azért, hogy újabb lépésekre sarkallja a jegybankot: de a Fed ekkor már nem mutatott erre hajlandóságot. Még szép. A monetáris expanzió így is túlpörgött – a jegybank és a kormány politikája új inflációs ciklust indított el. Az amerikai közgazdászok között kevés kérdésben volt valaha olyan összhang, mint ebben. A gazdaság azonban dübörgött és a munkanélküliség az 1971. januári 6 százalékról 5,3-re csökkent 1972-ben.

Nixon ősszel toronymagasan győzött a választásokon, de az inflációt akkor már nem lehetett a hagyományosan óvatos monetáris politikai lépésekkel visszacsinálni. Amikor 1973-ban felszabadították a béreket és az árakat – már csak azért is, mert a nyersanyagárak világszerte ugrásszerűen megemelkedtek, és a gazdaság működésében is súlyos zavarokat okozott a kontroll –, az infláció az előző évi 3,6 százalékról 9,6-ra nőtt. Ez volt a reális kép az árak emelkedéséről, és nem az, amit korábban a statisztikák mutattak. Az elkerülhetetlen szigorítások az új nemzetközi gazdasági környezetben a korábbinál jóval nagyobb recessziót idéztek elő: 1973 novembere és 1975 márciusa között 3,6 százalékkal zuhant a GDP. A munkanélküliség 1975 nyarán 9 százalékra emelkedett, ami megdöbbentően magas érték volt. És a viszontagságok ezzel még nem értek véget: a makacs inflációt csak újabb kamatemelések és újabb recesszió árán sikerült nagy nehezen visszaszorítani. De már csak a nyolcvanas években.

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidolgoznia. Csárdi Antal LMP-s képviselővel beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.