Mostanában egyre többen gondolják úgy, hogy ismét recesszió felé közeledik a világgazdaság. Abban, hogy miért, mikor és hol fog ez a folyamat látványosan kiszélesedni, sok a bizonytalanság, de a gazdasági döntésekből kiolvasható a félelem. Márpedig a recessziót nem természeti törvények mozgatják, hanem – egyebek közt – ezek a várakozások és a rájuk adott kormányzati válaszok. Az utóbbiak terén ma mintha senkinek nem lennének kételyei: a monetáris politika, a korábbi tapasztalatokból okulva, mindenhol lazít. És ahol ez már nem elég, ott jöhet majd a költségvetés elengedése.
A monetáris expanzió rövid távon persze segíthet, de vajon közép- és hosszú távon is ilyen hasznos? Ha erre a kérdésre keressük a választ, érdemes felidézni, hogyan küzdött a múlt század hetvenes éveinek elején Richard Nixon a recesszió rémével.
Nixon nem szokványos republikánus elnök volt. A társadalombiztosítás és a környezetvédelem területén meghökkentően progresszív intézkedéseket hozott, és nem mellesleg nem állhatta pártja konzervatív szárnyát és annak életidegen gondolkodását. Nixon kedvenc háborús stratégiájáról, a madmanelméletről már megemlékeztem (lásd: Visszajátszás, Magyar Narancs, 2014. január 30.). Ezzel ugyan nem sikerült megnyernie a vietnami háborút, de a megközelítés – az ellenfelek megzavarása a szinte őrültnek tűnő agresszivitással és kiszámíthatatlansággal – minta lett a politikában. És ne feledkezzünk meg Nixon kedvenc politikai hobbijáról: szakemberei minden politikusi beszélgetést igyekeztek rögzíteni. Nem csak az ellenfelekét: a csapat tagjainak és magának az elnöknek a beszélgetései is szép sorban szalagokra kerültek.
A recessziót Nixon már első szolgálati évében testközelből tanulmányozhatta. A GDP az 1969 novemberét követő 11 hónapban
1 százalékot csökkent, miközben a munkanélküliség 5,5 százalékra emelkedett. Nixon nagyon nehezen élte meg a – nagyrészt Johnsontól megörökölt – kudarcot, és ezért 1970-től gyakorlatilag folyamatosan azon dolgozott, hogy 1972-ben esedékes újraválasztásakor a gazdaság már példaszerűen működjön. Minthogy a válság okát elsősorban a szigorú monetáris politikában látta, arra törekedett, hogy a jegybank, a Fed is mindent megtegyen a munkanélküliség felszámolásáért. „Mindannyian keynesiánusok vagyunk” – mondta egy ízben, amit magyar politikai zsargonra úgy lehet lefordítani: „mindannyian unortodoxok vagyunk”. Ennek jegyében vágta el a dollárt az aranytól és értékelte le ezzel az amerikai fizetőeszközt; 10 százalékos importvámot vezetett be, és közben – nem mellékesen – elindított egy komoly családtámogatási programot is.
Nixon 1970-ben lecserélte a jegybank elnökét is. Az új elnök, Arthur Burns az üzleti ciklusok elismert kutatója volt és – ami még vonzóbb lehetett a jelölésnél – elkötelezett republikánus. Nixon nem csinált titkot abból, mit vár a Fedtől és annak vezetőjétől. Kormányának egyik tagja, John Ehrlichman így emlékezett vissza egy 1969-es őszi beszélgetésre az elnök és a még jelölt Burns között: „Arthur, számítok rád, hogy ne kerüljünk megint recesszióba.” „A Fed és a pénzkínálat fontosabb, mint bármi, amit a költségvetési hivatal tesz.” „Arthur, azt szeretném, ha szükségét látod, bármikor felkereshess.” „Jól ismerem a Fed függetlenségéről szóló mítoszt – Nixon itt felnevetett –, és a látszat fontos: Ehrlichmant hívd, ha üzenetet akarsz nekem hagyni…”
Arthur Burns képzett közgazdászként tisztában volt nemcsak a recesszió okozta veszélyekkel, hanem azokkal is, amelyeket az árszínvonal emelkedése idézhet elő. Egy korábbi tanulmányában le is írta, hogy milyen könnyen bokrosodhat meg az alacsony infláció, s hogy ennek milyen társadalmi költségei lehetnek. Ez alapján gyanakodhatunk arra, hogy az elnök nyomása nélkül aligha lett volna Burnsből minden idők egyik leggyorsabb monetáris expanzióját levezénylő jegybankelnöke – a szakzsargonban: galamb. Sőt, a galambok leggalambikabbja. Pedig 1970-ben az is óvatosságra inthette, hogy a recesszió során sem volt látványos dezinfláció, ami nemcsak a piaci logikának mondott ellent, hanem a korábbi tapasztalatoknak is. Valószínűleg emiatt támogatta annak a széles körű ár- és bérszabályozásnak is az ötletét, amit aztán a kormány 1971 augusztusában be is vezetett. Az új szabályozás három hónapos ár- és bérbefagyasztással indult, így Burnsnek nem kellett tartania attól, hogy a kamatlábak csökkenése és a hitelexpanzió azonnal inflációt okoz.
De milyen eszközei voltak az elnöknek – a meggyőző szavakon túl – arra, hogy Burnst presszionálja? Nixon szövegírója, William Safire szerint az elnök csapata olyan híreket szivárogtatott ki névtelen forrásokon keresztül, hogy bővíteni fogják a Fed elnökségét, amelybe Nixon új tagokat jelöl majd. Ennek Burns nyilván nagyon nem örült volna. Az sem volt szép, amikor – hasonló technikával – azt terjesztették el róla, hogy fizetésemelést kért, holott Burns korábban éppenséggel fizetéscsökkentést javasolt.
De Nixon a közvetlen meggyőzés eszközéről sem mondott le. Arról, hogy mi hangzott el közöttük, nemcsak a visszaemlékezésekből, hanem a Nixon-szalagokból is tudunk. Burton Abrams közgazdásznak néhány érdekes párbeszédet sikerült kihámoznia a gyakran nehezen érthető szövegfolyamból. Nixon az egyik 1971 őszi felvételen például arról szónokol, hogy azok, akik szerint túl sok a pénz a gazdaságban, „hülyeségeket beszélnek”. Azt mondja Burnsnek, hogy mindent meg kell tenni a monetáris politika irányából a recesszió ellen, aztán „1972 októberétől azt csinál, amit akar”. Burns ekkor már nem akart jelentősen változtatni a monetáris politikán, hiszen addigra a két legfontosabb Fed-kamat (a funds rate és a discount rate) 8,71-ről 5,07 százalékra, illetve 6,00-ról 4,75 százalékra csökkent. Ez nagyon jelentős változás. Nixon ennek ellenére visszakérdez az egyik beszélgetés végén: „Akkor most beragadunk a recesszióba a következő évben?” „Nem – mondja a Fed elnöke –, javulást várok.” Nixon hiszi is, nem is, amit Burns állít – de amikor novemberben 6,0-ra nő az egy hónappal azelőtt még 5,8 százalékos munkanélküliség, bedühödik. George Shultzot – aki a költségvetésért felel – kéri meg, hogy személyesen beszéljen Burnsszel a további expanziós lépésekről. Shultz később be is számol arról, milyen ügyesen elmagyarázta Burnsnek, miért nem kell aggódnia a csökkenő kamatok miatt. Az elnök és Shultz egymást hergelik, és Nixon a legkevésbé sem fogja vissza magát: „Ez az utolsó alkalom, hogy személyesen találkozhatott velem (ti. Burns – a szerk.). Elmehet a pokolba… Hadat üzenek neki, ha nem csinál valamit.”
Nixon 1971-től egyre paranoiásabban kérdőjelezi meg Burns lojalitását. A vietnami háborús anyagok kiszivárogtatása után a zsidókkal szembeni gyanakvása betegesen felerősödött, márpedig Burns ukrajnai zsidó családban született, a szülei onnan vándoroltak be az Egyesült Államokba. Az is szálka lehetett az elnök szemében, hogy Burns a sajtóval is időről időre szóba elegyedett. Azokkal az újságírókkal és lapokkal is, akikkel és amelyekkel Nixon háborúban állt. Ezt Schultznak szóvá is tette.
Pedig Burns nem szolgált rá ezekre az indulatokra: 1970-től az Egyesült Államokban gyors monetáris expanzió zajlott le. A Fed lépései nyomán a kisebbik pénzmennyiségi mutató, az M1, amely 1970-ben csak 4,5 százalékkal nőtt, 1972-ben már 7,5 százalékkal bővült, és a szakma által akkoriban már a legfontosabb mutatónak tartott M2 növekedési üteme 7,3-ról 11,6 százalékra emelkedett. Burns őszintén jelenthette az elnöknek 1972-ben: bőséges hitellehetőségek állnak rendelkezésre. Tegyük hozzá azt is: Arthur Burns nem egyedül hozta meg a döntéseket. A Fed elnöksége akkoriban rendre egységesen szavazott a kamatok csökkentéséről, de többen hangot adtak az aggodalmuknak – Burnsnek tehát házon belül is keményen meg kellett küzdenie a csökkentések elfogadtatásáért. Nixon ennek ellenére még 1972 februárjában is a recesszióról beszélt Burnsnek. Nyilván azért, hogy újabb lépésekre sarkallja a jegybankot: de a Fed ekkor már nem mutatott erre hajlandóságot. Még szép. A monetáris expanzió így is túlpörgött – a jegybank és a kormány politikája új inflációs ciklust indított el. Az amerikai közgazdászok között kevés kérdésben volt valaha olyan összhang, mint ebben. A gazdaság azonban dübörgött és a munkanélküliség az 1971. januári 6 százalékról 5,3-re csökkent 1972-ben.
Nixon ősszel toronymagasan győzött a választásokon, de az inflációt akkor már nem lehetett a hagyományosan óvatos monetáris politikai lépésekkel visszacsinálni. Amikor 1973-ban felszabadították a béreket és az árakat – már csak azért is, mert a nyersanyagárak világszerte ugrásszerűen megemelkedtek, és a gazdaság működésében is súlyos zavarokat okozott a kontroll –, az infláció az előző évi 3,6 százalékról 9,6-ra nőtt. Ez volt a reális kép az árak emelkedéséről, és nem az, amit korábban a statisztikák mutattak. Az elkerülhetetlen szigorítások az új nemzetközi gazdasági környezetben a korábbinál jóval nagyobb recessziót idéztek elő: 1973 novembere és 1975 márciusa között 3,6 százalékkal zuhant a GDP. A munkanélküliség 1975 nyarán 9 százalékra emelkedett, ami megdöbbentően magas érték volt. És a viszontagságok ezzel még nem értek véget: a makacs inflációt csak újabb kamatemelések és újabb recesszió árán sikerült nagy nehezen visszaszorítani. De már csak a nyolcvanas években.
