Edwin G. Boring, a Harvard Egyetem pszichológia tanszékének alapítója 1923-ban írt egy cikket ezzel a címmel: Az intelligencia az, amit az intelligenciatesztek mérnek. A cikk címét azóta is gyakran idézik mint a pszichológusok korlátoltságának fényes bizonyítékát: lám, milyen nevetségesen körben forgó érvekkel dolgoznak.
Pedig Boring érvelése logikus: ha egyszer egy fogalmat nem sikerül tisztán gondolati úton meghatározni, akkor legalább próbáljuk meg valamennyire megmérni. Eközben a legjobb, ha a mérések eredményét tekintjük magának a fogalomnak, akármi is az valójában. Tisztességesen elvégzett mérésekből bármikor kiderülhet valami érdekes. Valóban ki is derült, igaz, a kép összeállásához leginkább olyan mérések segítettek, amelyekben ténylegesen nem is tesztelték az intelligenciát.
Képzeljük el a következő vizsgálatot: megkérnek egy olyan embercsoportot, amelynek tagjai jól ismerik egymást (iskolai osztály, munkahely, sportegyesület, baráti kör stb.), hogy pontozzák egymást, kit mennyire tartanak intelligensnek. Ha a kérdezettek közül valaki kekeckedik, például: "mit értesz azon, hogy intelligens?", a vizsgálatvezető mélyen a szemébe néz, és szemrebbenés nélkül ezt válaszolja: "hát intelligens, érted, nem?". Ez pszichológusoknak általában nagyon jól megy, és ami a legérdekesebb: működik, a kérdezettek értik, persze, és pontoznak, mint a kisangyal.
Az első meglepetés ott érte a kutatókat, amikor megvizsgálták, mennyire értenek egyet a megkérdezettek a pontszámokban. A pszichológiában szokatlanul magas fokú egyetértést tapasztaltak. Csak összehasonlításképp: ha mondjuk azt kérik, hogy pontozzák, mennyire mosolyog egymásra egy videofelvételen két szereplő, sokkal kisebb az egyetértés. Holott ez utóbbi feladat látszólag jóval egyértelműbb, ott nemigen kérdeznek vissza olyasmiket, mint "mit értesz azon, hogy egymásra mosolyognak?".
Ezek szerint az emberek fejében létezik egy intelligenciafogalom, amelyen elég nagy pontossággal ugyanazt értik a legkülönbözőbb emberek, legalábbis akkor, ha más embereket kell e fogalom szempontjából megítélniük. Most már csak azt kellene megtudni, mi ez a fogalom.
Miután a kérdezett személyek leírták a pontszámaikat, megkérdezték tőlük azt is, hogy minek alapján ítélkeztek. Itt érte a kutatókat a második meglepetés. A válaszok ugyanis rendkívüli mértékben különböztek: vág az agya, művelt, jól feltalálja magát, tanult, tanulékony, szellemes, jó matekos, jól beszél nyelveket, jó vele beszélgetni, jól megérti az embert és a többi. Hogyan lehettek az ítéletek pontszámai ennyire egybehangzóak, amikor az emberek ennyire különböző szempontok szerint ítélkeztek?
Ezek után már logikus a következő lépés. Próbáljunk meg egy olyan tesztet összeállítani, amely a lehető legnagyobb mértékben előre jelzi azt, hogy a tesztet kitöltő embert az őt közelebbről ismerők mennyire tartják intelligensnek. Ehhez segítettek a legkülönbözőbb, akár teljesen légből kapott elvek alapján korábban már megvizsgált tesztek. Szabad a pálya, akármilyen kérdés szóba jöhet, a nyelvi és matematikai feladatoktól a műveltségi kérdéseken, memóriagyakorlatokon és találós kérdéseken keresztül egészen az összerakós mozaikrejtvényekig. Több ezer fajta feladattípus merült fel, ezek közül választották ki a kutatók azokat, amelyek eredményeiből kapott összpontszám a lehető legjobban jelezte, hogy valakit mennyire tart intelligensnek a környezete.
A többezerféle feladattípusból mindössze egy-két tucat maradt meg a végére. Akár többet, akár kevesebbet tartottak meg a kutatók, az csak rontott azon, hogy az összeredmény menynyire egyezett meg a környezet ítéletével. Ez a néhány feladattípus együtt viszont meglepően nagy pontossággal előre jelezte azt, hogy mások mennyire ítélnek valakit intelligensnek. Az így kiválasztott feladatokból összeállított tesztet ezek szerint valóban jogosan nevezhetjük intelligenciatesztnek. Boring cikkének címe önálló életre kelt: ha így készül egy teszt, akkor amit mér, az kell legyen az intelligencia. Vagy legalábbis az, amit e fogalom alatt egybehangzóan értünk, ha konkrétan használjuk.
Ezért volt fontos, hogy a kísérletvezető rezzenéstelen arccal, semmitmondóan reagáljon az olyan kérdésekre, amelyek útmutatást kértek magáról a fogalomról. Minden magyarázat nélkül is lényegében ugyanolyan megítéléseket hívott elő a fogalom a különböző emberekből. Most már az is kiderült, hogy ezt a fogalmat milyen teszttel lehet viszonylag nagy pontossággal mérni, jóllehet még mindig nem tudjuk, pontosan minek alapján ítélkeztek az emberek.
Ha egyszer kezünkben van a mérőeszköz, megvizsgálhatjuk, mi a közös azokban a feladatokban, amelyek benn akartak maradni a tesztben. Először is: semmi olyan nem maradt benn, amihez az általános iskola anyagán túlmutató tényanyagtudás lenne szükséges. Van benne némi matek, de a legbonyolultabb feladat ez: Ha egy munkát 8 munkás 6 nap alatt végez el, akkor hányan végeznék el fél nap alatt? Vannak benne műveltségi kérdések, de nem nehezebbek, mint hogy ki írta a Csongor és Tündét. Maradt benne mozaik-összerakás, memória, összekevert képregények sorba rakása, de semmi olyan, ami bármilyen speciális vagy mélyebb ismeretet feltételezne. Az amerikai tesztben például bennmaradtak olyasfajta kérdések, mint: "hol található a legközelebbi adóhivatal?", a magyarból ezek zeneszóval távoztak, csak annyi maradt meg, hogy "miért kell adót fizetni?". Összességében azt mondhatjuk, hogy amit ez a teszt mér, tehát amit az intelligencián valójában értünk, az nem más, mint az adott kulturális közegben való tájékozódás képessége.
Ezt a tesztet valójában senki sem állította össze, senki sem mondta meg előre, milyen kérdések kerüljenek bele és milyenek ne. A teszt furán néz ki, és aki rápillant, reflexszerűen azt kérdezheti, miért ilyen idétlen kérdésekkel mérik a pszichológusok az intelligenciát. Csakhogy: ezt a tesztet Te állítottad össze, kedves Olvasó, éppen azzal, hogy ennyire egyetértesz másokkal az ítéleteidben egy-egy ember intelligenciájáról.
