Sőt, annál is lejjebb adom, még csak nem is Oscar Wilde-ról, hanem Oscar Wilde feleségéről szólok, ahhoz még az én felhatalmazásom is elég lehet. Miközben az otthoni vesztegzár első heteiben csiszolt elmék tucatjai nyilatkoztak meg arról, hogy mit olvassunk, sőt én magam se átallottam az észt osztani egy női magazin hasábjain, nekem valójában igen nehézkesen ment az olvasás. A fél óra alatt üggyel-bajjal értelmezett kétbekezdések és a fel sem fogott tízoldalak után maradtam a szokott esti meséimnél: dekadens férfiak és nők gondolatai és viselt dolgai. Azt nem állítom, hogy kislánykoromban a Dél-Alföldön addig kergették az embert a konyhaasztal körül, amíg ki nem választott magának a szubverzív meleg férfiművészek közül egy vezérlő csillagot. De számomra magyar nőként az, hogy úgy képzeljek el egy emberi szellem történetéről értekező férfit, hogy a háttér nem romkocsma vagy nyári fesztivál, és nincs előtte egy műanyag pohárban elhabzott sör, egyszerre jelentett vigaszt és kapaszkodót.
Így hát Oscar és sokat szenvedett neje végig velem voltak a karantén alatt az éjjeliszekrényen. Constance tragédiája kellemesen ellenpontozta a nyers halálozási statisztikákat, mert egy fehérre lakkozott, mitologikus frízekkel és jelentőségteljes idézetekkel kidekorált fülkébe kellett hozzá belépni, ahová nem szűrődött be a világ zaja. Constance Lloydnak nehéz gyermekkora volt, mint mindannyiunknak, de kitartóan remélte, hogy kisvártatva minden jóra fordul, révbe ér majd és boldog élete lesz. Eddig semmi extra. A testileg és lelkileg egyaránt szép, férjéhez hasonlóan a szépség minden fizikai és szellemi megnyilvánulásához vonzódó Constance olyan volt a divatot a művészet hétköznapi megélésének tekintő Oscar számára, mint egy öltöztethető Barbie baba. Bővíthető ruhatárral és rózsaszín Barbie-házzal, mert Lloyd nagyapja révén csinos összegre volt kilátása, amit házasságkötése után nem sokkal meg is örökölt: ez szolgáltatta a fedezetet az esztétikai manifesztumként szolgáló otthonukhoz és a pár kimódoltan feltűnő öltözeteihez.
Két év leforgása alatt, 1884 és 1886 között két fiuk született, Cyril és Vyvyan. Richard Ellmann 1987-es klasszikus Oscar Wilde-életrajzában egy barát közlésére hivatkozva úgy prezentálja a házasság megromlását, hogy a karcsú és elegáns feleségéért mindaddig rajongó Wilde-ban viszolygást ébresztett az egyre dagadó, püffedő, második terhességét már nehezen viselő nő, berekesztette vele a szexuális életet, és vágyát a fiatal férfiakra helyezte át. Ez lenne Oscar Wilde személyes drámájának Schobert Norbi-ihletésű magyarázata. De míg egy rendes magyar férfi ilyenkor a prostitúció polipkarja után nyúl, csodálatra méltó talpraesettségéről tanúságot téve szeretőt szerez és/vagy beadja a válókeresetet, addig Oscar Wilde várandós felesége elformátlanodását látva leszámolt a teljes női nemmel.
Noha első életévét betöltött kisgyermek anyjaként magam sem vallhatok arról, hogy az elmúlt egy évben ruganyos testemmel tettem volna nagy benyomást környezetemre, vagy ez idő alatt a külsőm kapcsán bármiféle túláradó önbizalom töltött volna el, azért ezt már akkor is határtalan hülyeségnek gondoltam, amikor az 1990-es évek elején először olvastam. Mert a női test lehet ugyan akár mindenért felelős, a bolygó túlnépesedéséért vagy nemzethalálért, de hogy azért is egy nő testét okoljuk, mert egy ifjúkora óta Platón eszményeiért rajongó, szenvedélyes lelki-szellemi férfibarátságokat ápoló, tabuktól amúgy is izgalomba jövő férfi harminckét évesen ráébred, hogy mostantól más férfiakkal kíván nemi életet élni, már túl nagy teher.
A társadalmi létezés elsődleges formája még a 20. században is a heteroszexuális házasság volt, nemhogy korábban, így ha valamiféle botrány nem lebbentette fel a fátylat, nem tudhatjuk, hány meleg férfi és nő élt végtelenül boldogtalan, esetleg kölcsönös megértésen alapuló társas viszonyban heteroszexuális házastársával. A századfordulós magyar orvosi naplókban felvonuló, elhálatlan házasságban élő, „hysteria hymenalis”-tól, frigiditástól, házastárs távolságtartásától, ilyen-olyan érthetetlen betegségektől szenvedő betegek vajon mekkora hányada vergődött az akkor egyedül elfogadott, de nyomasztónak bizonyuló életközösségben? Egyszer más után kutatva magam is beleütköztem egy olyan esetbe – és szinte úgy éreztem magam, mintha bebámultam volna a hálószobaablakon –, amikor a férjet egy bulvárlap hasábjain leplezték le, mint aki titokban fiatal férfiak ismeretségét keresi, a feleséget pedig dr. Hugonnai Vilma orvosi rendelésén pillantottam meg betegként, súlyos nőgyógyászati betegségekkel küszködve. Zavarba ejtő volt ilyen kiszolgáltatottságában látni házasságukat, hiszen mindkettőjüket nyilvánosságban végzett munkájuk, társadalmi státuszuk, felmenőik (egy történelmi alak) és leszármazottaik (egyikük ismert közéleti férfi) révén ismertem meg.
Ez lehetett az, ami Constance-ot is kétségbe ejtette, házasságuk az 1895-ös per során feltáruló látványa. Oscart elsősorban nem a Bosie Douglas iránt érzett „tiltott szerelem” juttatta börtönbe, noha természetesen az Angliában 1885-ben érvénybe lépett, férfiak közötti szexuális viszonyt tiltó törvényt is megszegte. Sokkal inkább az tette menthetetlenné az ügyét, hogy egy fiúprostituáltakat futtató kerítő rendszeres ügyfeleként lepleződött le – és bírái előtt teljesen feleslegesen szórta briliáns bonmot-jait a görög szerelem felsőbbrendűségéről, meg arról, hogy nincs erkölcsös meg erkölcstelen művészet, csak jó meg rossz. A bíróság előtt tudvalevőleg teljesen felesleges az erkölccsel absztrahálni.
Ostobán naiv vagy inkább jólelkű volt az a nő, aki még ekkor is azt írta egy ismerősének, hogy szívből sajnálja, hogy ez a szörnyűség (ti. börtön és társadalmi halál) megesett férjével, egy olyan emberrel, aki „ennyire tehetséges”? Mindegy is. Összekötötte őket két közös gyermek, közös vagyon (vagy inkább adósság), lojalitás és tisztelet. De mindebből is csak sok közös szenvedés következett. Vajon egyáltalán nem kellett volna házasságot kötniük? Vagy partneri viszonyuk mégis sokat adott mindkettőjüknek, és minden csak még rosszabbra fordult az után, hogy szétváltak?
Vannak egységek, amelyeknek gazdasági vagy társadalmi nyomásra létre kell jönniük egy időre, hogy aztán szükségszerűen széthulljanak. Mondjuk ezt pont nem Oscar Wilde házasságáról gondolom, hanem Trianonról.
