Sok olyan nyelvi kultúra van ugyanis, amelyekben az embereknek van ugyan nevük, de az „igazi nevet” titokban kell tartani, az embereket nem a nevükön szólítják, és nem azzal utalnak rájuk. Erről a fajta névtaburól írt Frazer már az Aranyág című könyvében is. Például Indiában a brahman családba született ember nevét csak a szülei ismerhették, mert ha a nevet a démonok megtudnák, akkor hatalmat nyernének a teste és lelke fölött. A régi görögök persze nem tartották titokban a nevüket: egyetlen nevük volt, amely szabadon volt használható. Az emberek „legprivátabb” nevének (a keresztnévnek, vagyis az utónévnek) a használata azonban sok nyelvi kultúrában korlátozott. Magyar közegben általában nem szoktuk a szüleinket a keresztnevükön szólítani, bár úgy hallom, hogy vannak kivételek. A keresztnév használati szokásai sokfélék. Nekem például szokatlan volt diákként, hogy a nagyapámmal csaknem egyidős amerikai professzort „Dick”-nek kellett szólítanunk (Richard volt a keresztneve).
Egy régi kínai szöveg szerint „a szülő nevét meghallhatja a fül, de nem ejtheti ki a száj”. Valójában Kínában ennél is többről volt szó: a nemzetségek férfi őseinek neve (utóneve) több generációra visszamenőleg is tabu alá esett. Li He, a 8–9. század határán élt kiváló költő például azért nem tehette le a legmagasabb fokozatú, jinshi hivatalnokvizsgát, mert az apja (Li Jinsu) nevében szereplő jin írásjegy kiejtése azonos volt a vizsga nevében szereplő írásjegyével. A „családi-nemzetségi névtabu” mellett „országos névtabu” is létezett Kínában. 1777-ben azért végeztek ki a családjával együtt egy Wang Xihou nevű tudóst, mert a császár nevét úgy írta le, hogy elfelejtette kihagyni belőle az utolsó ecsetvonást. Kínában a császárkor végéig élt egy harmadik típusú névtabu is, amelyik tiltotta az azonos családnevűek házasságát. Az 5. századtól kezdve halálbüntetés járt a tabu megszegéséért (később „csak” néhány éves börtönbüntetés). Az ötlet igazi őrültség volt, hiszen Kínában a lakosság több mint fele ma is a tíz leggyakoribb családnév (klánnév) valamelyikét viseli, és ezen belül minden 4. vagy 5. kínai családneve Wang, Li vagy Zhang. Aligha van szó tehát közeli rokonok közötti házasságról. A tiltás sokáig érvényben maradt Koreában és Vietnamban is. Azonban Japánban ez a harmadik típusú tabu természetesen nem is létezhetett, mivel az 1875-ös császári rendelet előtt a japán lakosság óriási többségének tilos volt öröklődő családnevet viselni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
