Kertész Ákos politikai menekült magyar próza- és drámaíró Sikátor (1965) c. regénye végén olvasható ez a párbeszéd, s ugyanez hangzik el a filmen is, amelyet Rényi Tamás rendezett a regényből 1966-ban. (A párbeszédet a filmváltozat nyomán reprodukálom; a színi utasítások tőlem származnak.) Az exitus (kiejtése a magyarban: egzitusz) szóról jutott eszembe ez a jelenet, mégpedig – nem nehéz kitalálni – a momentán széltében-hosszában idézett angol szóról, a brexitről, amelynek exit szóeleme közös gyökerű az exituséval. Ez a magyar orvosi szaknyelvben (szakzsargonban) egyébként a „halált”, „az életből való kilépést” jelenti.
Maga a brexit úgynevezett portmanteau, olyan szó, amely két vagy több külön szó hangtestét és jelentését tömöríti egybe. Erre az angol nyelvben igen gyakori és termékeny szóalkotási eljárásra példa a smog („füstköd”) a smoke-ból („füst”) és a fogból („köd”), vagy a chunnel, a brit–francia uniós együttműködés műszaki csúcsteljesítménye, amelynek neve a channel („csatorna”) és a tunnel („alagút”) szavak portmanteau-ja. (Magyarul „csalagút” néven szokás emlegetni.) A brexitben ugyanígy két szó tömörül egybe, a British („brit”) és az exit („kilépés valahonnan”, „helynek elhagyása”, „távozás”).
Az exit egyébként – szemben a magyar „egzitusz” szóval – gyakran és sokféle jelentésben használt közszó az angolban. Leggyakrabban „kijáratot” jelent, moziban, színházban, metrón, repülőtéren mindenfelé látható EXIT szövegű felirat formájában. De egy érdekes könyvészeti konvenció is kapcsolódik hozzá: az exit szót régebben kötelezően használták drámai szövegek színi utasításaiban, evvel jelezték, hogy a színész most kimegy, elhagyja a színpadot, lelép a színről. Például Shakespeare-nél: Exit Hamlet bearing the body of Polonius. (Nádasdy Ádám fordításában: Hamlet el, magával vonszolja Poloniust.) Ha minden színésznek le kellett lépnie a színről, az eredeti latin többes számú alakot alkalmazták: Exeunt omnes. Magyarul: Mindenki el.
Színház az egész világ, s benne az Európai Unió is. A minapi népszavazás eredménye pedig színi utasítás, bár hogy a felvonás végén vagy a darab legvégén áll-e, nem tudjuk. Így szól: Brexit. Magyarul: Nagy-Britannia el.
Hogy a színjáték miért vett ilyen fordulatot, hogy várható volt-e vagy váratlan, s ha várható volt, miféle okokkal magyarázható, erről hosszan lehet – s hosszan is fognak – csevegni világszerte. Splendid isolation (a „pompás elszigeteltség” lappangó hagyománya), szigetország-mentalitás (Churchill Island race-nek, „szigetemberfajnak” nevezte az angolokat), „Anglia az angoloké”, egyre tüzesebb nacionalizmus, birodalmi nosztalgiák; – lehet sorolni tovább, hogy mi motiválta a kilépésre szavazókat. Részben persze protest vote is az eredmény, pofon a bennmaradást szorgalmazó kormánynak, ha egyszer másként nem tudnak betartani nekik – az a választói mentalitás és viselkedés, amely mifelénk is ismerős. Mást is megtanulhattak tőlünk: a posztkommunista Kelet-Közép-Európát Szentpétervártól Novi Pazarig elöntő virulens nacionalizmus látványa nyilván példaként és ösztönzésként szolgált megannyi brexiter (újabb portmanteau!) számára.
OK. De mi jön ezután?
Az exitus a klasszikus latinban nem csupán „kijárat”, „kivezető út” stb. jelentésben, hanem átvitt értelemben is használatos volt. Egyrészt azt jelentette, hogy „vég”, másrészt azt, hogy „eredmény” vagy „siker”. Nagy-Britannia (esetleges, valószínű, biztos) kilépése kapcsán a találgatás és a jósolgatás mintha e két jelentés mentén zajlana. Vég-e a Brexit, „végromlás” vagy egyenest „pusztulás” értelemben, avagy „eredmény”, netalán „siker”? És ha vég, vajon kinek-minek a vége: az Egyesült Királyságé, amely kénytelen lesz megválni a maradásra szavazó tartományaitól, elsősorban Skóciától, de esetleg Észak-Írországtól, sőt Walestől is (az utóbbi kettő számára Nagy-Britannia uniós tagsága valóságos áldás volt, elsősorban a hetvenes évekre dögrovásra jutott gazdaságukba új életet lehelő EU-szubvenciók révén)? Vagy az Európai Unióé, melyben a brit kiválás láncreakciót indíthat el, s az uniós alkotmány ilyen-olyan módosítások következtében használhatatlanná maszatolásához, sőt további kiválásokhoz vezethet? És ha eredmény vagy siker, kinek-minek az eredménye vagy sikere: a brüsszeli igától és az „élősdi” migráns-Gastarbeiter tömegtől – a közel nyolcszázezer Polish plumbertől, ahogy gúnyolják, sőt, ahogy hallani a hírekben, már(-már) verik őket –, „lengyel bádogostól, vízcsap- és vécészerelőtől”, valamint román, magyar stb. sorstársaiktól megszabaduló, de az unióval valamiféle új szabadkereskedelmi megegyezést kialkudó, ettől aztán – hiszik sokan – egykettőre virágzó, független és gazdag világhatalommá váló Nagy-Britanniáé. Vagy Írországé, ahol a szilárdan uniós tag Ír Köztársaság éppenséggel reménysugár lehet a hoppon maradt Észak-Írország számára, amitől, bármennyire vérmesen és valószínűtlenül hangzik is ez pillanatnyilag, megnyílhat az út az ír újraegyesítés felé?
Vagy talán maga az Európai Unió jár igazán jól a Brexittel? Itt már az utópia ritka levegőjű sztratoszférájába röppen fel a találgatás és jósolgatás. De hát látjuk évről évre és napról napra: 1989 óta minden lehetséges. Még talán az is, hogy a Brexit sokkja nyomán az EU összekapja magát, az EU-szkeptikusok megtérnek és hinni kezdenek, a nacionalista EU-tagadók kigyógyulnak betegségükből (Albert Einstein: „A nacionalizmus gyermekbetegség. Az emberiség kanyarója.”), az unió főnixként feltámad jelenlegi hamvaiból, s kontinensünkön idővel beköszönt a béke, egyetértés, jólét és befogadó multikulturalizmus ezeréves birodalma.
Van persze egy utolsó lehetőségünk, ha nem bírunk beletörődni jövőbe látásunk reménytelenül korlátozott voltába és mindenáron valami biztosat akarunk tudni. A régiek ilyenkor kétségbeesésükben valamely orákulumhoz fordultak, s jóslatot kértek tőle: a delphoi Pythiához vagy a cumaei Szibillához, s homályos értelmű válaszaikból valamiféle magyarázatot vagy legalábbis biztatást véltek kiolvasni. Követjük példájukat és – „lesz, ami lesz” alapon – az ótestamentumi Dániel prófétánál keresünk választ arra, hogy mit tartogat az EU és Nagy-Britannia számára a jövő.
Dániel profetikus álmot látott, négy világbirodalom egymást követő eljöveteléről szóló jóslatot. Hogy melyek is ezek a világbirodalmak, azt azóta sokféleképpen értelmezték. Ha mi most európai szemszögből a Római Birodalmat vesszük az első birodalomnak, a Német Nép Szent Római Birodalmát a másodiknak, s elnézzük (nem szívesen) a náciknak, hogy a hitlerájt Harmadik Birodalomnak számozták be, akkor önként adódik, hogy az Európai Uniót a Negyedik Birodalomnak tekintsük.
Nem teljesen jogosulatlanul. A „keleti tömb” vagy „szocialista tábor” internacionalizmusa egy nemzetek feletti birodalom ideológiai legitimációját szolgálta. Evvel az igen hatékonynak mutatkozó és életveszélyesnek ítélt szupranacionális imperializmussal szegezte szembe Nyugat-Európa a maga verzióját, az Európai Közösség nevezetű szupranacionális alakulatot, ha tetszik, a maga „birodalmát”. Ennek volt szerény történelmi kezdete az 1957-ben megkötött és 1958. január elsejével hatályba lépő Római Szerződés, illetve a szerződés létrehozta Európai Gazdasági Közösség, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és a három Benelux állam vám- és piaci uniója. Néhány év híján majdnem ezer évvel azután alakult meg, hogy I. Nagy Ottót ugyanott, azaz Rómában a Szent Birodalom császárává koronázták; ez i. sz. 962. február 2-án zajlott le. (Február 2-a történetesen James Joyce-nak, két átmenetibb birodalom, a Brit és az Osztrák–Magyar neveltjének a születésnapja – de ebből itt és most ezúttal kivételesen nem csinálok ügyet.)
Dániel ezt a képet festi a tengerből előjövő „negyedik vadállatról” (a negyedik birodalomról): „Ezek után látám éjszakai látásokban, és ímé, negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkivül erős; nagy vasfogai valának, falt és zúzott és a maradékot lábaival összetaposta, és ez különbözék mindazoktól az állatoktól, a melyek előtte valának, és tíz szarva vala néki.
Mialatt a szarvakat szemlélém, ímé, másik kicsiny szarv növekedék ki azok között, és három az elébbi szarvak közül kiszakasztaték ő előtte, és ímé, emberszemekhez hasonló szemek valának ebben a szarvban, és nagyokat szóló száj.” (Dániel próféta könyve, 7,7-8)
Hát, nem valami biztató a kép. Hogy erős a birodalom, ez rendjén volna, de hogy fal, zúz és a maradékot összetapossa, már kevésbé. És a szarvak? Új szarv nő, előtte pedig három régebbi „kiszakasztaték”. Jön Törökország, de előbb Nagy-Britannia után még a másik két nagy, Németország és Franciaország is kiszakad az unióból? Vagy valami (netán valaki) másra céloznának az „emberszemekhez hasonló szemek” és a „nagyokat szóló száj” ezen a „kicsiny szarvon”?
Be kell látnunk, Dániel segítségével sem lettünk okosabbak. És abba már bele sem merünk gondolni, hogy a bibliai menetrend szerint a Negyedik Birodalom bukása után az Antikrisztus országlása következik.
Addig is, Nagy-Britannia üzent Brüsszelnek, hogy ők is megértsék. Hogy mit értsenek meg? Nyilván az exit színi utasítás többes számú alakját: Exeunt omnes. Mindenki el. Vagy az exit súlyosabb és végleges értelmében: mindenki, az egész EU egzitáljon. Magyarán szólva: dögöljön meg.
A goddonok elmentek, lélegeztek fel a franciák 1453 táján. Les goddons – ez volt a megszálló angolok gúnyneve a százéves háború idején. (Gyakori nyomatékosító goddamn-jüket, a modern korban univerzálissá váló fucking patinás elődjét hallották a franciák – a froggies, azaz a „békazabálók” – goddonnak.)
Negyven-egynéhány év EU-tagság után ismét elmenni készülnek Európából. Vajon meddig kell várni, amíg visszatérnek? És lesz-e hová visszatérniük?
