Takács Ferenc: Kapirgáló

Brexeunt omnes

  • Takács Ferenc
  • 2016.08.07 11:07

Egotrip

VINCE (belép a kórházi ügyeletes orvos szobájába) Bocsánatot kérek. Én Tóth Ferencnét keresem. ORVOS (ránéz az egyik kartonra) Hajnali fél háromkor beállt az exitus. VINCE (rábólint, mintha értené) Igen. Én beszélni szeretnék vele. ORVOS (értetlenkedve nézi, majd megmagyarázza) Hajnali fél háromkor meghalt.

Kertész Ákos politikai menekült magyar próza- és drámaíró Sikátor (1965) c. regénye végén olvasható ez a párbeszéd, s ugyanez hangzik el a filmen is, amelyet Rényi Tamás rendezett a regényből 1966-ban. (A párbeszédet a filmváltozat nyomán reprodukálom; a színi utasítások tőlem származnak.) Az exitus (kiejtése a magyarban: egzitusz) szóról jutott eszembe ez a jelenet, mégpedig – nem nehéz kitalálni – a momentán széltében-hosszában idézett angol szóról, a brexitről, amelynek exit szóeleme közös gyökerű az exituséval. Ez a magyar orvosi szaknyelvben (szakzsargonban) egyébként a „halált”, „az életből való kilépést” jelenti.

Maga a brexit úgynevezett portmanteau, olyan szó, amely két vagy több külön szó hangtestét és jelentését tömöríti egybe. Erre az angol nyelvben igen gyakori és termékeny szóalkotási eljárásra példa a smog („füstköd”) a smoke-ból („füst”) és a fogból („köd”), vagy a chunnel, a brit–francia uniós együttműködés műszaki csúcsteljesítménye, amelynek neve a channel („csatorna”) és a tunnel („alagút”) szavak portmanteau-ja. (Magyarul „csalagút” néven szokás emlegetni.) A brexitben ugyanígy két szó tömörül egybe, a British („brit”) és az exit („kilépés valahonnan”, „helynek elhagyása”, „távozás”).

Az exit egyébként – szemben a magyar „egzitusz” szóval – gyakran és sokféle jelentésben használt közszó az angolban. Leggyakrabban „kijáratot” jelent, moziban, színházban, metrón, repülőtéren mindenfelé látható EXIT szövegű felirat formájában. De egy érdekes könyvészeti konvenció is kapcsolódik hozzá: az exit szót régebben kötelezően használták drámai szövegek színi utasításaiban, evvel jelezték, hogy a színész most kimegy, elhagyja a színpadot, lelép a színről. Például Shakespeare-nél: Exit Hamlet bearing the body of Polonius. (Nádasdy Ádám fordításában: Hamlet el, magával vonszolja Poloniust.) Ha minden színésznek le kellett lépnie a színről, az eredeti latin többes számú alakot alkalmazták: Exeunt omnes. Magyarul: Mindenki el.

Színház az egész világ, s benne az Európai Unió is. A minapi népszavazás eredménye pedig színi utasítás, bár hogy a felvonás végén vagy a darab legvégén áll-e, nem tudjuk. Így szól: Brexit. Magyarul: Nagy-Britannia el.

Hogy a színjáték miért vett ilyen fordulatot, hogy várható volt-e vagy váratlan, s ha várható volt, miféle okokkal magyarázható, erről hosszan lehet – s hosszan is fognak – csevegni világszerte. Splendid isolation (a „pompás elszigeteltség” lappangó hagyománya), szigetország-mentalitás (Churchill Island race-nek, „szigetemberfajnak” nevezte az angolokat), „Anglia az angoloké”, egyre tüzesebb nacionalizmus, birodalmi nosztalgiák; – lehet sorolni tovább, hogy mi motiválta a kilépésre szavazókat. Részben persze protest vote is az eredmény, pofon a bennmaradást szorgalmazó kormánynak, ha egyszer másként nem tudnak betartani nekik – az a választói mentalitás és viselkedés, amely mifelénk is ismerős. Mást is megtanulhattak tőlünk: a posztkommunista Kelet-Közép-Európát Szentpétervártól Novi Pazarig elöntő virulens nacionalizmus látványa nyilván példaként és ösztönzésként szolgált megannyi brexiter (újabb portmanteau!) számára.

OK. De mi jön ezután?

Az exitus a klasszikus latinban nem csupán „kijárat”, „kivezető út” stb. jelentésben, hanem átvitt értelemben is használatos volt. Egyrészt azt jelentette, hogy „vég”, másrészt azt, hogy „eredmény” vagy „siker”. Nagy-Britannia (esetleges, valószínű, biztos) kilépése kapcsán a találgatás és a jósolgatás mintha e két jelentés mentén zajlana. Vég-e a Brexit, „végromlás” vagy egyenest „pusztulás” értelemben, avagy „eredmény”, netalán „siker”? És ha vég, vajon kinek-minek a vége: az Egyesült Királyságé, amely kénytelen lesz megválni a maradásra szavazó tartományaitól, elsősorban Skóciától, de esetleg Észak-Írországtól, sőt Walestől is (az utóbbi kettő számára Nagy-Britannia uniós tagsága valóságos áldás volt, elsősorban a hetvenes évekre dögrovásra jutott gazdaságukba új életet lehelő EU-szubvenciók révén)? Vagy az Európai Unióé, melyben a brit kiválás láncreakciót indíthat el, s az uniós alkotmány ilyen-olyan módosítások következtében használhatatlanná maszatolásához, sőt további kiválásokhoz vezethet? És ha eredmény vagy siker, kinek-minek az eredménye vagy sikere: a brüsszeli igától és az „élősdi” migráns-Gastarbeiter tömegtől – a közel nyolcszázezer Polish plumbertől, ahogy gúnyolják, sőt, ahogy hallani a hírekben, már(-már) verik őket –, „lengyel bádogostól, vízcsap- és vécészerelőtől”, valamint román, magyar stb. sorstársaiktól megszabaduló, de az unióval valamiféle új szabadkereskedelmi megegyezést kialkudó, ettől aztán – hiszik sokan – egykettőre virágzó, független és gazdag világhatalommá váló Nagy-Britanniáé. Vagy Írországé, ahol a szilárdan uniós tag Ír Köztársaság éppenséggel reménysugár lehet a hoppon maradt Észak-Írország számára, amitől, bármennyire vérmesen és valószínűtlenül hangzik is ez pillanatnyilag, megnyílhat az út az ír újraegyesítés felé?

Vagy talán maga az Európai Unió jár igazán jól a Brexittel? Itt már az utópia ritka levegőjű sztratoszférájába röppen fel a találgatás és jósolgatás. De hát látjuk évről évre és napról napra: 1989 óta minden lehetséges. Még talán az is, hogy a Brexit sokkja nyomán az EU összekapja magát, az EU-szkeptikusok megtérnek és hinni kezdenek, a nacionalista EU-tagadók kigyógyulnak betegségükből (Albert Einstein: „A nacionalizmus gyermekbetegség. Az emberiség kanyarója.”), az unió főnixként feltámad jelenlegi hamvaiból, s kontinensünkön idővel beköszönt a béke, egyetértés, jólét és befogadó multikulturalizmus ezeréves birodalma.

Van persze egy utolsó lehetőségünk, ha nem bírunk beletörődni jövőbe látásunk reménytelenül korlátozott voltába és mindenáron valami biztosat akarunk tudni. A régiek ilyenkor kétségbeesésükben valamely orákulumhoz fordultak, s jóslatot kértek tőle: a del­phoi Pythiához vagy a cumaei Szibillához, s homályos értelmű válaszaikból valamiféle magyarázatot vagy legalábbis biztatást véltek kiolvasni. Követjük példájukat és – „lesz, ami lesz” alapon – az ótestamentumi Dániel prófétánál keresünk választ arra, hogy mit tartogat az EU és Nagy-Britannia számára a jövő.

Dániel profetikus álmot látott, négy világbirodalom egymást követő eljöveteléről szóló jóslatot. Hogy melyek is ezek a világbirodalmak, azt azóta sokféleképpen értelmezték. Ha mi most európai szemszögből a Római Birodalmat vesszük az első birodalomnak, a Német Nép Szent Római Birodalmát a másodiknak, s elnézzük (nem szívesen) a náciknak, hogy a hitlerájt Harmadik Birodalomnak számozták be, akkor önként adódik, hogy az Európai Uniót a Negyedik Birodalomnak tekintsük.

Nem teljesen jogosulatlanul. A „keleti tömb” vagy „szocialista tábor” internacionalizmusa egy nemzetek feletti birodalom ideológiai legitimációját szolgálta. Evvel az igen hatékonynak mutatkozó és életveszélyesnek ítélt szupranacionális imperializmussal szegezte szembe Nyugat-Európa a maga verzióját, az Európai Közösség nevezetű szupranacionális alakulatot, ha tetszik, a maga „birodalmát”. Ennek volt szerény történelmi kezdete az 1957-ben megkötött és 1958. január elsejével hatályba lépő Római Szerződés, illetve a szerződés létrehozta Európai Gazdasági Közösség, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és a három Benelux állam vám- és piaci uniója. Néhány év híján majdnem ezer évvel azután alakult meg, hogy I. Nagy Ottót ugyanott, azaz Rómában a Szent Birodalom császárává koronázták; ez i. sz. 962. február 2-án zajlott le. (Február 2-a történetesen James Joyce-nak, két átmenetibb birodalom, a Brit és az Osztrák–Magyar neveltjének a születésnapja – de ebből itt és most ezúttal kivételesen nem csinálok ügyet.)

Dániel ezt a képet festi a tengerből előjövő „negyedik vadállatról” (a negyedik birodalomról): „Ezek után látám éjszakai látásokban, és ímé, negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkivül erős; nagy vasfogai valának, falt és zúzott és a maradékot lábaival összetaposta, és ez különbözék mindazoktól az álla­toktól, a melyek előtte valának, és tíz szarva vala néki.

Mialatt a szarvakat szemlélém, ímé, másik kicsiny szarv növekedék ki azok között, és három az elébbi szarvak közül kiszakasztaték ő előtte, és ímé, emberszemekhez hasonló szemek valának ebben a szarvban, és nagyokat szóló száj.” (Dániel próféta könyve, 7,7-8)

Hát, nem valami biztató a kép. Hogy erős a birodalom, ez rendjén volna, de hogy fal, zúz és a maradékot összetapossa, már kevésbé. És a szarvak? Új szarv nő, előtte pedig három régebbi „kiszakasztaték”. Jön Törökország, de előbb Nagy-Britannia után még a másik két nagy, Németország és Franciaország is kiszakad az unióból? Vagy valami (netán valaki) másra céloznának az „emberszemekhez hasonló szemek” és a „nagyokat szóló száj” ezen a „kicsiny szarvon”?

Be kell látnunk, Dániel segítségével sem lettünk okosabbak. És abba már bele sem merünk gondolni, hogy a bibliai menetrend szerint a Negyedik Birodalom bukása után az Antikrisztus országlása következik.

Addig is, Nagy-Britannia üzent Brüsszelnek, hogy ők is megértsék. Hogy mit értsenek meg? Nyilván az exit színi utasítás többes számú alakját: Exeunt omnes. Mindenki el. Vagy az exit súlyosabb és végleges értelmében: mindenki, az egész EU egzitáljon. Magyarán szólva: dögöljön meg.

A goddonok elmentek, lélegeztek fel a franciák 1453 táján. Les goddons – ez volt a megszálló angolok gúnyneve a százéves háború idején. (Gyakori nyomatékosító goddamn-jüket, a modern korban univerzálissá váló fucking patinás elődjét hallották a franciák – a froggies, azaz a „békazabálók” – goddonnak.)

Negyven-egynéhány év EU-tagság után ismét elmenni készülnek Európából. Vajon meddig kell várni, amíg visszatérnek? És lesz-e hová visszatérniük?

Neked ajánljuk