Techet Péter: Svarcgelb

„Népek börtöne”

  • Techet Péter
  • 2016. augusztus 14.

Egotrip

A New York Timesban nemrég egy vezető francia politikus, bizonyos Marine Le Pen írt hosszú véleménycikket a Brexitről, amely szerinte a „népek tavaszához” vezet majd. A Nemzeti Front elnök asszonya az Európai Unióval való szembenállást a Vormärz liberális időszakához hasonlította, amikor is a gonosz birodalmakkal, szupranacionális dinasztikus szövetségekkel szemben Európa népei felkeltek.

Amikor Marine Le Pen önmagát és az EU-ellenességet e liberális tradícióban helyezi el, nem téved: a nacionalizmus és a liberalizmus valóban hasonló indíttatásból született, mint a mai EU-ellenesség, azaz a szupra- és transznacionális politikai egységek – a birodalmak – helyén homogén, demokratikus nemzetállamokat teremteni. A mai EU-kritika azon demokratikus, szuverén és homogén nemzetállamisághoz akar visszatérni, amely egykoron a nemzeti liberális törekvések célja volt a dinasztikus birodalmakkal szemben. A Habsburg-ellenesség is ezért egyszerre táplálkozott nacionalista és antiklerikális hagyományból, illetve a demokrácia igényéből, amelyet etnikailag homogén nemzetállamokon belül (lásd még „állampolgári egyenlőség”) akartak volna megvalósítani.

Thierry Baudet neves holland jogfilozófus és dandy 2012-ben a holland NRC Handelsbladban arról értekezett, hogy liberálisnak lenni csak nemzeti alapon lehet, és a liberalizmus meg a nacionalizmus az antiimperializmus érméjének két oldala. Szerinte az európai történelemben nem a nemzetek önállósága, hanem a birodalmi, egységesítési tervek – a Habsburgoktól Napóleonon át Hitlerig – okozták a háborúkat. Szerinte az EU sem békét, hanem háborút fog eredményezni, mert egyre erősebb lesz a szupranacionális szint a nemzetállamival szemben; az európai béke záloga nem az európai integráció, hanem a népek szabadsága, a nemzetállamiság.

Marine Le Pen idézett cikke jól illik ezen érvelésbe, amelynek eszmetörténeti alapját a 19. század nemzeti és liberális forradalmai, mozgalmai jelentik. Nem véletlen, hogy például Ausztriában éppen a Habsburg-ellenes, anti­klerikális, antikatolikus, protestáns, nemzeti szabadelvű mozgalomból nőtt ki a német egységet szorgalmazó, a multikulturális Habsburg Birodalmat gyűlölő deutschnational irányzat – amelynek logikus következménye lett az osztrák nemzeti szocialista mozgalom, majd pedig a máig Habsburg-ellenes Szabadságpárt (FPÖ). A Habsburg-ellenesség és a mai EU-ellenesség között számos eszmei párhuzam van – még ha amúgy a két formáció között jelentős is a különbség: a Habsburg Monarchia történelmileg fejlődött ki, és ezért a hagyomány erejére, a közös kultúrára támaszkodhatott, az Európai Unió viszont valóban mérnöki asztalon eltervezett egység, amelynek egyelőre nem sikerült szervesülni. Talán meg lehet fordítani Baudet vádját, és éppen arra lehet rámutatni, hogy az európai egységhez kell egyfajta központi, birodalmi akarat – amely Bécsben megvolt, de Brüsszelben hiányzik.

Mindazonáltal Marine Le Pen a New York Timesban ugyanazzal vádolta az Európai Uniót, amivel egykoron a Habsburg Monarchiát illett nemzeti progresszív körökben: „Az Európai Unió a népek börtöne lett.” A Nemzeti Front elnöke akár Völkerkerkert is írhatott volna, és akkor még egyértelműbb lenne érvelésének háttere – de vélhetően nem tudatosan használta e szót, csak úgy kicsúszott a száján. Ugyanarra gondolt, mint Masaryk és Clemanceau. A nacionalizmus szerint ugyanis a birodalmak elnyomják a népeket, és mivel demokrácia csak homogén közegben jöhet létre (ez lenne az „állampolgári egyenlőség” jogi elvének tényleges előfeltétele, ahogy azt a francia republikanizmus is vallja), a nép csak akkor lehet önmaga ura, ha nem kell más népekkel együtt élnie.

Miért tudtak azonban a történelemben né­pek mégis együtt élni? Miért volt a Habsburg Monarchiában kedves kisváros Auschwitz vagy Srebrenica? Hogyhogy nem a „népek börtöne”, hanem a „népek szabadsága” hozta el a haláltábort és a népirtást? Cinikusan azt mondhatnánk, hogy Baudet-nak és Le Pennek igaza van, csak hát a népek békés egymás mellett élését, úgy látszik, etnikai tisztogatásoknak kell megelőzni. A Habsburg Birodalmon belül ugyanis a népek nem egymás mellett, hanem egymásba olvadóan éltek, és egyáltalán nem alakultak ki egyértelmű nemzeti kategóriák.

A szuverén, homogén nemzetállamiság nem a népek felszabadulása, hanem átrendezése, kitelepítése, kiirtása. Nem csak Kelet-Európában. Marine Le Pen a hazájáról, a kisebbségi identitásokat és nyelveket máig csak vonakodva elismerő Francia Köztársaságról is leírhatta volna, hogy a „népek börtöne”. Egykoron nem Bécs, és manapság nem Brüsszel várta, várja el az asszimilációt, a homogenitást, hanem Párizs és a többi nemzetállami főváros. Egy trieszti szlovénnak több joga volt – még ha háborgott is – a Habsburg Birodalmon belül, mint bármikor utána. Ahogy egy korzikai, elzászi vagy breton is jobban járna az európai egységgel, mint az egy és oszthatatlan Francia Köztársasággal. Nem a birodalmak a népek börtönei: a birodalmak a történelem során mindig is sokszínűek voltak, nem törekedtek egyetlen államnemzet megteremtésére, pláne nem akartak etnikai homogenitást. A Habsburg Birodalmon belül fél­ezer éven át három monoteista vallás, tucatnyi nyelv és nép tudott egymás mellett, egymással keveredve élni – a 19. század végi nemzetiségi konfliktusok éppen nem az elnyomást, hanem a szabadságot biztosították (legalábbis az osztrák térfélen, Budapest ugyanis francia mintájú nemzetállamot épített). A bécsi parlamentben éppen azért vitatkoztak a képviselők féltucatnyi nyelven egymás szavába vágva (de legtöbbször egymást értve, ugyanis két-három nyelven akár a parasztok is értettek), amiért erre a nemzeti és liberális Francia Köztársaságon belül nem volt lehetőség. A nemzetállamokon, az egy és oszthatatlan köztársaságokon belül csend és unalom honol. Ők a népek börtönei, amelyeknek a birodalmi sokszínűség, a lokális autonómiák és a szupranacionális együttműködések hozhatják el a szabadságot. Lassan száz éve, hogy elbukott a Habsburg Monarchia, de az erdélyi magyaroktól az isztriai olaszokon át a karintiai szlovénokig még mindig nem kaptak a kisebbségek annyi szabadságot, mint amennyivel hajdanán rendelkeztek.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.