Amikor Marine Le Pen önmagát és az EU-ellenességet e liberális tradícióban helyezi el, nem téved: a nacionalizmus és a liberalizmus valóban hasonló indíttatásból született, mint a mai EU-ellenesség, azaz a szupra- és transznacionális politikai egységek – a birodalmak – helyén homogén, demokratikus nemzetállamokat teremteni. A mai EU-kritika azon demokratikus, szuverén és homogén nemzetállamisághoz akar visszatérni, amely egykoron a nemzeti liberális törekvések célja volt a dinasztikus birodalmakkal szemben. A Habsburg-ellenesség is ezért egyszerre táplálkozott nacionalista és antiklerikális hagyományból, illetve a demokrácia igényéből, amelyet etnikailag homogén nemzetállamokon belül (lásd még „állampolgári egyenlőség”) akartak volna megvalósítani.
Thierry Baudet neves holland jogfilozófus és dandy 2012-ben a holland NRC Handelsbladban arról értekezett, hogy liberálisnak lenni csak nemzeti alapon lehet, és a liberalizmus meg a nacionalizmus az antiimperializmus érméjének két oldala. Szerinte az európai történelemben nem a nemzetek önállósága, hanem a birodalmi, egységesítési tervek – a Habsburgoktól Napóleonon át Hitlerig – okozták a háborúkat. Szerinte az EU sem békét, hanem háborút fog eredményezni, mert egyre erősebb lesz a szupranacionális szint a nemzetállamival szemben; az európai béke záloga nem az európai integráció, hanem a népek szabadsága, a nemzetállamiság.
Marine Le Pen idézett cikke jól illik ezen érvelésbe, amelynek eszmetörténeti alapját a 19. század nemzeti és liberális forradalmai, mozgalmai jelentik. Nem véletlen, hogy például Ausztriában éppen a Habsburg-ellenes, antiklerikális, antikatolikus, protestáns, nemzeti szabadelvű mozgalomból nőtt ki a német egységet szorgalmazó, a multikulturális Habsburg Birodalmat gyűlölő deutschnational irányzat – amelynek logikus következménye lett az osztrák nemzeti szocialista mozgalom, majd pedig a máig Habsburg-ellenes Szabadságpárt (FPÖ). A Habsburg-ellenesség és a mai EU-ellenesség között számos eszmei párhuzam van – még ha amúgy a két formáció között jelentős is a különbség: a Habsburg Monarchia történelmileg fejlődött ki, és ezért a hagyomány erejére, a közös kultúrára támaszkodhatott, az Európai Unió viszont valóban mérnöki asztalon eltervezett egység, amelynek egyelőre nem sikerült szervesülni. Talán meg lehet fordítani Baudet vádját, és éppen arra lehet rámutatni, hogy az európai egységhez kell egyfajta központi, birodalmi akarat – amely Bécsben megvolt, de Brüsszelben hiányzik.
Mindazonáltal Marine Le Pen a New York Timesban ugyanazzal vádolta az Európai Uniót, amivel egykoron a Habsburg Monarchiát illett nemzeti progresszív körökben: „Az Európai Unió a népek börtöne lett.” A Nemzeti Front elnöke akár Völkerkerkert is írhatott volna, és akkor még egyértelműbb lenne érvelésének háttere – de vélhetően nem tudatosan használta e szót, csak úgy kicsúszott a száján. Ugyanarra gondolt, mint Masaryk és Clemanceau. A nacionalizmus szerint ugyanis a birodalmak elnyomják a népeket, és mivel demokrácia csak homogén közegben jöhet létre (ez lenne az „állampolgári egyenlőség” jogi elvének tényleges előfeltétele, ahogy azt a francia republikanizmus is vallja), a nép csak akkor lehet önmaga ura, ha nem kell más népekkel együtt élnie.
Miért tudtak azonban a történelemben népek mégis együtt élni? Miért volt a Habsburg Monarchiában kedves kisváros Auschwitz vagy Srebrenica? Hogyhogy nem a „népek börtöne”, hanem a „népek szabadsága” hozta el a haláltábort és a népirtást? Cinikusan azt mondhatnánk, hogy Baudet-nak és Le Pennek igaza van, csak hát a népek békés egymás mellett élését, úgy látszik, etnikai tisztogatásoknak kell megelőzni. A Habsburg Birodalmon belül ugyanis a népek nem egymás mellett, hanem egymásba olvadóan éltek, és egyáltalán nem alakultak ki egyértelmű nemzeti kategóriák.
A szuverén, homogén nemzetállamiság nem a népek felszabadulása, hanem átrendezése, kitelepítése, kiirtása. Nem csak Kelet-Európában. Marine Le Pen a hazájáról, a kisebbségi identitásokat és nyelveket máig csak vonakodva elismerő Francia Köztársaságról is leírhatta volna, hogy a „népek börtöne”. Egykoron nem Bécs, és manapság nem Brüsszel várta, várja el az asszimilációt, a homogenitást, hanem Párizs és a többi nemzetállami főváros. Egy trieszti szlovénnak több joga volt – még ha háborgott is – a Habsburg Birodalmon belül, mint bármikor utána. Ahogy egy korzikai, elzászi vagy breton is jobban járna az európai egységgel, mint az egy és oszthatatlan Francia Köztársasággal. Nem a birodalmak a népek börtönei: a birodalmak a történelem során mindig is sokszínűek voltak, nem törekedtek egyetlen államnemzet megteremtésére, pláne nem akartak etnikai homogenitást. A Habsburg Birodalmon belül félezer éven át három monoteista vallás, tucatnyi nyelv és nép tudott egymás mellett, egymással keveredve élni – a 19. század végi nemzetiségi konfliktusok éppen nem az elnyomást, hanem a szabadságot biztosították (legalábbis az osztrák térfélen, Budapest ugyanis francia mintájú nemzetállamot épített). A bécsi parlamentben éppen azért vitatkoztak a képviselők féltucatnyi nyelven egymás szavába vágva (de legtöbbször egymást értve, ugyanis két-három nyelven akár a parasztok is értettek), amiért erre a nemzeti és liberális Francia Köztársaságon belül nem volt lehetőség. A nemzetállamokon, az egy és oszthatatlan köztársaságokon belül csend és unalom honol. Ők a népek börtönei, amelyeknek a birodalmi sokszínűség, a lokális autonómiák és a szupranacionális együttműködések hozhatják el a szabadságot. Lassan száz éve, hogy elbukott a Habsburg Monarchia, de az erdélyi magyaroktól az isztriai olaszokon át a karintiai szlovénokig még mindig nem kaptak a kisebbségek annyi szabadságot, mint amennyivel hajdanán rendelkeztek.
