Ki nem tudta? Hát a Szókratész. Most már mindig csak róla van szó, még ha legutóbb Manó bácsi (Immanuel Kant) vitte is a szót. Amióta a most következő szöveget valamikor átgondoltam – rég volt, talán igaz sem volt –, meg vagyok győződve róla, hogy akármit kérdezett is az agorán az öreg a fiúktól, őt csak egy dolog izgatta igazán: nevezetesen, hogy kicsoda is ő. Hallgassuk csak az öreget! (Hogy öreg volt-e már az öreg, amikor az alábbiakat mondta, s ami még kínosabb, mondta-e egyáltalán, azt bizony nem tudom. Az idézendő szöveget ugyanis nem ő írta, ez biztos, hiszen soha nem írt semmit; még az sem egészen biztos, hogy egyáltalában tudott-e írni. Minderről tessék filológusokat megkérdezni! Én csak Martin Heideggertől idézek valamit magyarázatképpen, bár nem tudom, hogy Heidegger szövege végül is mit magyaráz. Szóval Martin azt mondja: „Szókratész egész életében, egészen haláláig semmi mást nem tett, mint hogy ennek az elmozdulásnak a huzatába állt és abban benne maradt. Ezért ő a Napnyugat legtisztább gondolkodója. Ezért nem írt semmit sem. Mert aki a gondolkodásból eredően írni kezd, az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez hasonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba menekülnek. Egy még rejtőzködő történelem titka, hogy miért kellett Szókratész után a Napnyugat valamennyi gondolkodójának, függetlenül nagyságától, ilyen menekültté válnia.
Az előző órán azt mondottuk, hogy Szókratész a Napnyugat legtisztább gondolkodója, követőinek a szélárnyékba kellett húzódniok. Megdöbbenve kérdeznek vissza: mi a helyzet Platónnal, Augustinusszal, Aquinói Tamással, Leibnizcel, Kanttal, Nietzschével? Szabad ezeket a gondolkodókat Szókratésszal szemben ennyire lekicsinyelni? Nem hallották meg azonban, hogy hozzátettük: a Napnyugat valamennyi gondolkodója, Szókratész után, »függetlenül nagyságától«. Nem lehetetlen tehát, hogy valaki a legtisztább gondolkodó, anélkül, hogy a legnagyobbakhoz tartoznék.”
Az „elmozdulást” most nem magyarázom meg, akit érdekel, olvassa el Martin Heidegger könyvét, olvasson bele a könyvébe: Mit hívunk gondolkodásnak (Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2009, fordította valami Vajda Mihály), ott kiderül. De jelen összefüggésben nem fontos. Amúgy – gondolom – érthető a szöveg: Szókratész mindig csak beszélt, a többi meg, akár nagy, akár nem, elbújt írni a szélárnyékba, menekültté vált. Megeshet, attól félt, hogy őt is kivégzik – lehet, hogy ezt nevezte Heidegger, hogy meg ne értsék, a rejtőzködő történelem titkának? Martintól minden kitelik.
Szóval a szókratészi beszély, Platón lejegyzésében, a Phaidroszban (és ha valaki netán olvasta volna Ilisszosz parti beszélgetések című könyvemet, attól bocsánatot kell kérnem, ott ugyanis ötször szerepel a most következő szöveg):
„– Mondd csak, Szókratész, nem innen valahonnan az Ilisszosz mellől ragadta el a hagyomány szerint Boreasz Óreithüiát?
– Így mondják!
– Vajon nem éppen innen? Kellemesnek, tisztának és átlátszónak mutatkozik itt a víz és alkalmasnak rá, hogy lányok játsszanak mellette.
– Nem, hanem úgy két-három sztadionnal lejjebb, ahol az Agre szentélyéhez kelünk át; ott oltára is áll Boreasznak.
– Még sose ötlött a szemembe. De mondd csak, Zeuszra, Szókratész: hiszed, hogy igaz ez a mitikus elbeszélés?
– Ha a mai bölcsek módjára nem hinnék benne, nem keltenék feltűnést; és szofista szokás szerint elmondanám, hogy Boreasz szele sodorta le a közeli sziklákról a lányt, amint Pharmakeia nimfával játszott, és minthogy ilyen véget ért, ezért mesélték róla, hogy Boreasz ragadta el innen vagy Arész szirtjéről – mert ez a szóbeszéd is járja, hogy onnan, s nem innen ragadta el. Én azonban, Phaidrosz, egyébként kellemes időtöltésnek gondolom az ilyesmit, csak éppen egy szörnyű okos (deinósz) (a görög deinosz szó szörnyűt is és okosat is jelent; kiemelés tőlem – V. M.), fáradhatatlan és nem túlságosan szerencsés ember foglalatosságának – s nem egyéb okból, csupán azért, mert aztán meg a hippokentauroszok alakját lesz kénytelen kijavítani, utána Khimairáét, majd felé özönlik a Gorgók és Pégaszoszok tömege és egyéb lehetetlen, csodás teremtmények különös sokasága. S ha az ember nem hisz bennük és mindegyiket valami természeti jelenségre próbálja visszavezetni, mintegy paraszti, józan ésszel élve, ugyancsak sok szabad időre lesz szüksége. Nekem bizony nincs időm az ilyesmire, s ennek oka, barátom, a következő: még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – »megismerjem önmagamat«, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak. Ezért tehát búcsút mondva nekik, elhiszem, amit a hagyomány tart róluk, és – mint az imént említettem – nem az ilyesmit, hanem önmagamat vizsgálom: vajon valami szörnyeteg vagyok-e, aki Tüphónnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül.” (Platón: Phaidrosz, fordította Kövendi Dénes)
Mit nem tudott hát az öreg? Mármint Platón szerint? Hát azt, hogy: „Vajon valami szörnyeteg vagyok-e, aki Tüphónnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül.” Nem mintha ezt bármelyikünk is tudná magáról, pláne, aki még azt sem tudja, ki az a Tüphón, de Szókratész (bocsánat: Platón) ezt szépen meg is fogalmazza, jelezve a delphoiaknak, hogy ő bizony igyekszik. Ismerd meg önmagadat!
S én bizony azt gondolom, hogy Szókratész ezt az önismeretet tekintette a filozófia feladatának, jóllehet a filozófia mint kifejezés még nem volt akkor divatban. Mert: lehet a mítoszokkal foglalkozni, előbányászni őket a feledés homályából, újrafogalmazni, keresni párhuzamos történeteket a magunk világából, mint az írók – ilyesmit manapság is az írók tesznek –, lehet a mítoszokat értelmezni, kihámozni racionális értelmüket, általában is vizsgálni a tőlem idegen dolgokat, ahogy Szókratész mondja, ha mai szóval akarok élni, tudományt művelni. De ha sem író (művész), sem tudós nem vagyok, s félretéve a mítoszokat és azok természettudományos magyarázatát, a delphoi jósda parancsának akarok eleget tenni, mi vagyok akkor? Hát bizony – Szókratész szerint legalábbis – filozófus. Pontosabban: ezt ő nem mondja, minthogy azonban mi filozófusnak tekintjük, s ő – állítólag – ezt tette mindig, felfoghatjuk a filozófiát önismeretként. A filozófia önismeret is, az is, lehet az is, lehet úgy is tekinteni. Nietzsche azt mondotta a Túl jón, rosszon egy helyén: a filozófia nem más, mint szerzőjének mémoire-ja.
