Várhegyi Éva: Ekotrip

Euródilemma vagy valami más?

Egotrip

Néhány hete, a Joint Venture Szövetségben Varga Mihály azzal hárította el az euró bevezetését feszegető kérdést, hogy hosszú távon nem mondhat le róla a magyar gazdaságpolitika, de azért nem kell elsietni.

„Magyarország a csatlakozási feltételek közül jelenleg egyet nem teljesít, nem rögzíti a magyar valuta árfolyamát az euróhoz, de ez szándékos” – közölte pökhendien, mintha csak a régóta példamutató államháztartást és stabil gazdaságot felmutató svéd kollégája bőrében feszített volna. Varga szerint most nemcsak azért nem aktuális a dolog, mert Magyarország még nem áll készen a csatlakozásra, de azért sem, mert maga az euró sem látszik kellően vonzónak. „Nem lehet ugyanis hosszú távon olyan valutarendszert egészségesen működtetni, ahol egységes a monetáris politika, de különböző a fiskális politika” – jelentette ki.

Ez igaz, csak azt felejtette el hozzátenni a miniszter, hogy ezen ellentmondás feloldásán már gőzerővel dolgoznak Brüsszelben, és a nemzeti politikák összehangolásának éppen a nagyobb szuverenitásért harcoló magyar kormányfő az egyik fő kerékkötője. Azt is diszkréten elhallgatta, hogy kormánya csak dumál a versenyképességről és felzárkózásról, miközben számos intézkedésével (például a „Tusványoson” is büszkén fölemlegetett, a multikat büntető különadókkal) még ellene is dolgozik. Varga azt sem említette, hogy nálunk az önálló valuta megőrzése mellett is lassúbb a felzárkózás, mint a legtöbb kelet-európai országban, pedig az unió kohéziós alapjából fajlagosan mi kaptuk a legtöbb támogatást. Nem beszélt továbbá arról, hogy az elmúlt tíz évben a magyar GDP (vásárlóerő-paritáson mérve) az euróövezeti átlag 61 százalékáról csupán 67-re emelkedett, miközben az eurót időközben bevezető Szlovákia 65 százalékról 77-re tornászta föl magát.

Gondosan elhallgatta tehát azt a tényt, hogy jelen problémáink nem az önálló árfolyam-politika hiányából fakadnak, és még csak nem is abból, hogy a (valóban nem túl épkézláb) maastrichti kritériumok korlátoznák a gazdaságpolitika mozgásterét. A magyar gazdaság gyorsabb felzárkózását nem az euróövezeti tagsághoz megkövetelt előírások gátolják, hanem a másfél évtizede folytatott rossz kormánypolitika.

Az persze nem vitatható, hogy a globális válság felszínre hozta a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) hiányosságait: kiderült, hogy a közös valuta nem képes megvédeni az övezet tagállamait. A kevésbé fejlett, ún. perifériaállamok némelyikében (főleg, ahol már korábban is egyensúlyi zavarok léptek fel) az önálló árfolyam-politika hiánya is mélyítette a krízist, amelynek kezelésére nem voltak felkészülve az uniós hatóságok, az alkalmazott módszerek pedig tovább élezték a szociális feszültségeket.

Mindezek és más problémák orvoslására már jó ideje megindult az EU, és azon belül az euró intézményi hátterét jelentő GMU megreformálása. A költségvetési fegyelem erősítésére és az újabb bankválságok megelőzésére már létrehoztak intézményeket (az államadósság-válságok megelőzésére szolgáló kényszerítő eszközök, makroprudenciális szabályrendszer, bankunió), de további lépé­sek kellenek a tagállamok költségvetési és gazdaságpolitikáinak összehangolására. Az Európai Bizottság márciusban publikálta az unió 2020 utáni jövőjének forgatókönyveit felvázoló „Fehér könyvet”, május végén pedig a monetáris unió elmélyítéséről szóló vitaanyag is megszületett. Ennek érdemi megállapítása, hogy a már elfogadott döntéseken túl egy sor probléma (pl. a gazdasági és szociális különbségek fennmaradása, a konvergencia folyamatának megrekedése, a pénzügyi sebezhetőség, a hatékony költségvetési stabilizációs eszközök hiánya, az irányítás gyenge átláthatósága) csak az intézmények átfogó továbbfejlesztésével és az integráció erősítésével orvosolható.

Csakhogy mindez a szuverenitás újabb szegmenseinek feladásával jár együtt, ami láthatóan nincs ínyére a magyar kormányfőnek. Pedig mind jobban szorul a hurok: a Brexittel jelentősen megnőtt az eurót használó országok gazdasági súlya az EU-ban, a francia választások pedig erősítették a szorosabb integrációt szorgalmazók táborát. Ez, valamint a kétsebességes Európa kialakításának lehetősége azt jelenti, hogy ha a magyar kormány nem adja fel eddigi elutasító magatartását és halogató taktikáját, akkor az ország végképp a perifériára szorulhat. Az unió, és annak egyre inkább fő összekötő elemévé váló euró melletti elköteleződés nemhogy gyengítené, de éppen erősíthetné a magyar érdekek érvényesítését.

Orbán veszélyes kuruckodását, amely a szorosabb integráció mellett valójában az euróövezeti csatlakozást is eleve elutasítja, a kormány és a jegybank szakértői azzal a halogató érvvel támogatják, hogy meg kell várni, amíg az ország jövedelme eléri az uniós átlagot. Az érvelés tetszetős, ám éppen a régióbeli államok tapasztalatai mutatják, hogy a konvergencia magasabb szintje nem elengedhetetlen feltétele a sikeres csatlakozásnak. A szlovénhez képest például a szlovák GDP sokkal jobban elmaradt az EU átlagától, mégis az utóbbi húzott inkább hasznot az euró bevezetéséből, mivel Szlovákia gazdaság-intézményrendszere (jogrend, tulajdonviszonyok) jóval „kompatibilisebb” a nyugat-európai piacgazdaságokkal, s ez a külföldi tőke számára is vonzó.

Varga miniszter és Matolcsy jegybankelnök, ha komolyan aggódnak országunk jövőjéért, jobban tennék, ha mellébeszélés helyett arra próbálnák rábírni főnöküket, hogy mielőbb kötelezze el magát az Európai Unió és a vele mind jobban összekapcsolódó közös valuta mellett. Ehhez nem szükséges újabb céldátumot kijelölni, de szóban és tettekkel is az integráció erősítése mellett kellene voksolniuk, ahelyett, hogy az ezt zsigerből megkérdőjelező kormányfő alá adják a lovat. Jót tennének az európaiságot még mindig fontosnak tartó magyar társadalomnak, ha nem a soha el nem érhető (és a sikeres csatlakozáshoz nem is szükséges) teljes konvergenciáról papolnának, hanem arról folytatnának eszmecserét, hogy milyen feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy minél előnyösebb módon vezethessük be az eurót. Nem könnyű, de a már ma is viszonylag csekély árfolyammozgás mellett nem lehetetlen belátható időn belül belőni az euró „előszobájában”, az ERM-2 árfolyam-mechanizmusban eltöltendő, legalább kétéves időszakra azt a középárfolyamot, amely körül még némileg ingadozhat a forint, mielőtt meghatároznák a végleges átváltási arányt.

Az átlátszó kifogások keresése helyett (mint amilyen a túl alacsony magyar GDP) a megfelelő gazdaságpolitikán kellene agyalniuk, amely mellett hosszabb távon is fenntartható egyensúlyba kerülhet az államháztartás, a növekedést pedig az uniós források helyett vagy mellett mindinkább a magánszektor dinamizálja. Ezzel párhuzamosan létre kellene hozni azokat az intézményeket és mechanizmusokat, amelyek elősegítik, hogy a csatlakozástól remélhető gyorsabb felzárkózás ne rontsa az egyensúlyt és a versenyképességet, illetve ezeket elkerülendő már ne legyen szükség az árfolyam leértékelésére vagy (e lehetőség hiányában) a bérek csökkentésére. Az euró bevezetését megelőzően tudni kellene, miként lehet meggátolni, hogy a bérek a termelékenységnél jobban emelkedjenek (rontva a versenyképességet és gerjesztve az inflációt), és megelőzni azt, hogy az euró hitelessége miatt mérséklődő hazai kamatszint veszélyes hitel­expanziót idézzen elő. Sok fontos kérdés vár megoldásra: ezért, és nem az alacsony relatív fejlettségünk miatt kell alaposan megfontolni a csatlakozás időzítését.

Nem nehéz rájönni a halogatás valódi okára. Arra, hogy a magyar kormányfő valójában nem az ország, hanem a saját szuverenitását, a szinte korlátlan és ellenőrizetlen hatalmát félti az euróval együtt járó kötöttségektől. Ennek jegyében a magyar társadalom jövőjét is hajlandó feláldozni.

Neked ajánljuk