A magyar kormány blokkolta – egyebek mellett – a kínai emberi jogsértések elítélését, Kirill orosz pátriárka szankciók alá helyezését, a nagyvállalatok nemzetközi minimumadóját. Akik amúgy sem kedveljük Orbán Viktort, könnyen farkast kiáltunk: rosszhiszeműen szabotálja a közös működést, önös, sanda, a nemzetétől eltérő érdekeiért, zsarol, „nukleáris opciót vet be” (Politico) – kizárólag azért, hogy megmaradjon Putyin kegyében, vagy hogy folyjon megint Brüsszelből az európai manna árja, amiben támogatói lubickolnak.
De igazunk van-e? Avagy lehetséges-e, hogy Orbán csak bátran politizál, ügyesen használja ki az európai alapszerződésekben rögzített és a szokás kialakította jogait?
Legyen először a védelemé a szó.
Az Európai Unió és elődei történetében a tagországi vétó nem ritkaság. Amióta De Gaulle 1963-ban megakadályozta a brit belépést a Közös Piacba, ha nem is rendszeresen, de nemegyszer előfordult, hogy valamely tagállam vezetője az elnököket, miniszterelnököket egy asztalhoz ültető Tanácsban egyedüliként megakasztotta a döntéshozás folyamatát. Vétózott, mert úgy vélte, elsőrendű nemzeti érdekei forognak kockán, és ezeket nem tudta vagy nem akarta a háttérben, kétoldalú megbeszéléseken, előkészítő bizottságokban érvényesíteni. A nálunk is kisebb Ciprus 2020-ban megfütyülte a belorusz választást elcsaló köztisztviselők megbüntetését. A politika az EU-ban is politika: konfliktusokról és kompromisszumokról szól. A Tanács épp az egymástól potenciálisan eltérő nemzeti érdekek érvényesítésére is való. Annak a politikusnak pedig, akiről a többiek nem hiszik el, hogy egyszer-egyszer, amikor úgy érzi, hogy a vonat nagyon másfelé robog, mint ő szeretné, valóban képes meghúzni a masinériába pont e célból beépített vészféket, a háttértárgyalásokon is gyengébb lesz a pozíciója.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
