Egotrip

Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Egotrip

A politikai hazugságról

Donáth Anna, a három rendszer által üldözött hős, Donáth Ferenc unokája, a Momentum európai parlamenti képviselője és de facto ideológiai vezetője szerint a DK, akárcsak a Fidesz, a „hazugság kultúráját” képviseli, és így akadálya a kormányváltásnak, márpedig azt csak (a még oly keserű) az igazság kultú­rájával lehet elérni. (Ezért aztán a Momentumra, nem a DK-ra kell szavazni, folytatódott az üzenet ki nem mondott része.) Donáth szerint a DK, amikor azt állítja, hogy húszezer aktivistával szántja fel a vidéket, vagy amikor azt ígéri, hogy ha kormányon lesz, emelni fogja a béreket, politikai szélhámosságot művel, amin átlátnak a választók.

Donáth megszólalását a politikai elemzők az ellenzéki pártok nyilatkozatbirkózásának részeként intézték el, annak a tüneteként, hogy a Momentumnak sincs jobb ötlete a rendszer megdöntésére, mint hogy a Fidesztől balra eső ellenzéki formációk közötti, a vigaszágon zajló versenyre fókuszálja az erőit, amit persze a Fidesz nevetve figyel. De mi inkább tekintsük ezt az írást apropónak ahhoz, hogy elmorfondírozzunk azon: lehet-e politikusoktól az igazság kimondását várni, vagy tényleg folyton hazudnak, mint a vízfolyás? És ha hazudnak, mi a teendő?

Mitől igaz egy állítás? Tegyük zárójelbe, amit e kérdésről a filozófusok az elmúlt harmadfél évezredben összegondolkodtak, és mondjuk azt: attól, hogy megfelel a valóságnak. Ha egy párt azt mondja, húszezer aktivistája járja a vidéket, azonosítani kell, ki számít aktivistának, milyen időszakról beszélünk, és meghatározni, mit jelent pontosan az, hogy „járják a vidéket”: az illetők kiránduláskor szétszórnak néhány szórólapot, vagy jól felkészítetten, profi módszerekkel, csapatokban, egész napos programokon terjesztik a párt üzeneteit. Aztán már csak meg kell számolni, hány ilyen (vagy olyan) személy csinál valójában mit és hol, és már meg is van a válasz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.