Várhegyi Éva: Ekotrip

Túltolták?

Egotrip

„Túltoltuk egy kicsit a biciklit” – mondta Balog Zoltán miniszter, amikor a Klikről kérdezték.

Szép gesztus e beismerés, ám az okozott kárhoz mérten édeskevés, még akkor is, ha csupán a köznevelésben véghezvitt rombolásra gondolunk. Ebbe ugyanis az önkormányzatoktól elcsaklizott iskolákat fenntartó bürokratikus szervezet működési zavarai mellett olyan „apróságok” is beletartoznak, mint a tanköteles kor leszállítása, a szabad tankönyvválasztás megszüntetése, a pedagógusok kötelező óraszámának és adminisztrációs terheinek növelése, és a sor folytatható.

A közoktatás államosítását jelképező Klik állatorvosi lóként mutatja be a túlzott centralizációból fakadó torzulásokat. Hiszen nemcsak itt „tolták túl” a központosítás kerékpárját, hanem szinte mindenütt, ahol az Orbán-kormány aktivizálta magát. A közéletnek (és rajta keresztül a magánéletünknek) alig van olyan szegmense, amelyre ne telepedne rá vazallusai révén a magát mindentudónak és mindenhatónak képzelő kormányfő. Államosítások és másfajta erőteljes állami beavatkozások zajlottak kezdettől fogva a társadalombiztosításban, az egészségügyben, a közszolgáltatásokban, az önkormányzati és civil szférákban, sőt még a gazdaságban is.

Valójában persze nem „túltolásról” van szó: a mindenféle autonómiát megfojtó, kiterjedt centralizáció az Orbán-rendszer lényege. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Lánczi András főideo­lógus értelmezésében amit mi korrupciónak gondolunk, az nem elhajlás, hanem „a Fidesz legfőbb politikája”, amelynek célja „a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése”. Úgy vélem, ugyanez a helyzet a túlzott központosítással: az nem túlkapás, hanem maga a norma.

Miként a politikában a centrális erőtér kialakítása volt a cél, úgy az élet más területein is a hatalomkoncentrációt és az autonómiák elfojtását szolgáló centralizáció a vezérfonal, amit a gyakran hivatkozott gazdasági racionalitás fügefalevele próbál leplezni. Hiszen hatásvizsgálatok nélkül központosították gyors ütemben az önkormányzati feladatokat és vagyonokat, vonták saját hatókörükbe az intézményeiket, az iskolákat, óvodákat, kórházakat. Gémesi György, a Magyar Önkormányzati Szövetség (egykoron MDF-es) elnöke már 2011-ben figyelmeztetett rá, hogy az önkormányzati szféra központosítása éppen szembemegy a decentralizáció európai trendjével, amely abból az alapelvből indul ki, hogy „ha helyben megoldható egy feladat, akkor azt helyben kell elvégezni, nem lehet távoli irodákból, kormányhivatalokból megoldani”. A közoktatás centralizálásának veszélyeivel példálózva figyelmeztetett rá, hogy „ha az érdekeltségi rendszert nem veszik figyelembe, akkor nem lesz hatékony és többe fog kerülni”. Most pedig, amikor még az illetékes miniszter is elismerte a „túltolást”, a kormány második embere, Lázár János teljes, az intézmények fenntartása mellett a működtetésükre is kiterjedő államosítással fenyeget.

A centralizációs akciók többségénél ürügy­ként sem áll meg a gazdasági ésszerűség indoka. A méretgazdaságosság tankönyvi igazsága ugyanis még az erős piaci kontroll alatt működő versenyszférában sem mindig érvényesül. Hiszen ha az összevont, monstre szervezetek mindenütt hatékonyabban működnének, akkor minden iparágban csak néhány világcég működne, és csupán azért nem egyetlen gigaszervezet, hogy ne iktatódjék ki teljes mértékben a verseny. Általánosságban lehet igaz, hogy minél nagyobb egy vállalat, annál kisebbek a fajlagos költségek, ám ez helytől és időtől korántsem független igazság. A cégek összeolvadásakor „néha még a központi funkciókkal kapcsolatos megtakarítások is megkérdőjelezhetők. A konglomerátumok bonyolult szervezete még az adminisztráció fajlagos növekedését is maga után vonhatja. Olykor pedig a felső vezetés képességei, gyakorlata bizonyul életképtelennek a konglomerátumok irányítására” – figyelmeztet Richard Brealey és Stewart Myers a Modern vállalati pénzügyek 2. kötetében.

És ők még a profitorientált magángazdaságról beszélnek, nem pedig a politikától, ideológiától átitatott, a piaci helyett eleve a bürokratikus koordináció „törvényei” szerint működő állami szervezetekről, mint amilyen például a Klik. Az államosítással is együtt járó központosításnál még súlyosabb anomáliák lépnek fel, amint arra Kornai János már az 1956-ban írt korszakos művében, A gazdasági vezetés túlzott központosításában felhívta a figyelmet. Az ötvenes évek könnyűiparában azt tapasztalta, hogy amikor az erőforrások központi elosztása során kiiktatják az egyéni érdekeltséget, és helyét a részletekbe menő utasítások (és a hozzájuk kapcsolódó jutalmazások és büntetések) veszik át, akkor garantált a gépezet csikorgása, a pazarló és zavaros működés. A zavarokat aztán újabb utasításokkal próbálják orvosolni, ami a szabályozó apparátus felduzzasztásához vezet. Ráadásul, ha a központosítás mögött politikai indíték áll, amit a bizalmatlanság, gyanakvás sző át, és ezért még erősebb az ellenőrzés, akkor még inkább pazarlóvá válik a rendszer.

A gazdasági racionalitás vagy más közérdek hangoztatásával leplezett hatalomkoncentrációs szándék most sem csak a politikai-ideológiai szempontból fontos területeken érhető tetten, hanem a primer gazdaságban is. A közszolgáltatások (víz, gáz, áram, csatorna, szemétszállítás) államosításában még úgy-ahogy felhozható az ellátásbiztonság vagy az árcsökkentés (többnyire hamis) érve, ám Orbán és csapata a versenyszektorok piaci szereplőit is igyekszik maga alá gyűrni, egyedi büntetésekkel és jutalmazásokkal terelni a „helyes” útra. Egyeseket stratégiai partnerséggel vesztegetnek meg, másokat különadókkal küldenek a padlóra, a piaci kiszorítással vagy államosítással pedig a kiszemelt új tulajdonosok előtt nyitnak utat. Ez sem „túltolás”, hanem a rendszer maga.

Az államosítások, központosítások és versenytorzító állami beavatkozások hatására fellépő működési zavarokat csak felerősíti az erősen centralizált kormányzásból fakadó dilettantizmus: a törvény-előkészítés normál közigazgatási menetét megkerülő, pár nap alatt lezavart jogalkotás és a mind nagyobb teret nyerő rendeleti kormányzás arra utal, hogy szinte minden a kormányfő és néhány vazallusa fejében dől el. Az intézményesített kontrollok kiiktatása, valamint a feltétlen lojalitásra építő, a szakértelmet háttérbe szorító káderpolitika pedig az önkorrekció lehetőségét is gyengíti. Egyszer majd talán éppen ez okozza a vesztüket – a súlyos társadalmi bajokat okozó orbáni modellnek ez lehet az egyetlen haszna.

A Klik botrányos működése már most szépen példázza az effajta kormányzás kudarcát. Meg József Attila igazságát: „Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak / gyufát se gyujtani”.

Neked ajánljuk