Utólag talán csak azt lehetne boncolgatni, hogy mit miért nem láthattunk, de tény, ami tény, korai nagy vagy legalábbis híres filmjei közül A piszkos tizenkettő (1967) éppúgy elkerülte sokáig a hazai moziforgalmazást, mint az 1970-es M*A*S*H és az ugyanabban évben készült Kelly hősei, vagy éppenséggel az 1971-es Klute – noha pont ezek filmek helyezték oda Sutherlandet, ahonnan aztán semmi, de semmi sem tudta lecibálni. Még saját karrierjének szétterülő alakulása sem.
Csütörtöki furcsaságok
Nem, nekünk rendes időben, kvázi a maga aktualitásában, tessék megkapaszkodni, a Gyémánt Lady jutott. Emlékszik még valaki rá? Ám mielőtt felfrissítenénk vonatkozó emlékeinket, jegyezzük fel, hogy a honi filmforgalmazás „rendes ideje” 2–3 éves átfutást jelentett, annyit kellett várni egy amerikai vagy nyugat-európai film bekerülésére – semmiség, akkor fel sem tűnt. Ha fogyasztásban, pláne a fogyasztási lehetőségekben látszólag évtizedes (valójában örökös) lemaradásban vagy, pár év tényleg smafu. Az 1973-as Gyémánt Ladyt tehát bemutatták ’75 októberében, s nekünk onnantól kellett volna, hogy meglegyen Donald Sutherland – nem lett meg. Nem lett, még akkor sem, ha szél borzolta pálmafák alatt vagy a tintakék tengert habosra szántó motorcsónakon, esetleg a negatív figuráktól elcsaklizott korszerű és nyitott tetejű személygépkocsikon közlekedett, száján széles vigyorral a szépséges Jennifer O’Neill igéző társaságában mint a saját szabályai szerint játszó biztosítótársasági detektív. Mondhatjuk a filmre, hogy feledhető volt, kiírhatjuk ide, hogy az IMDb-n 4,8-as pontszámmal őrzi a kollektív rajongói filmtörténet, de itt akkor is sokat jelentett, keveseknek. Csupa olyan holmit, amiről azt sem tudtuk, hogy a világon van. De tényleg, el lehetett azt képzelni, hogy az Állami Biztosító két, Pataki Ági fellépésével tálalt Casco-reklám között megbíz egy magándetektívet, hogy szerezze vissza a királyné gyémántjait? Nos, éppenséggel el lehet, hisz’ kellően eszement fantáziával majdnem mindent el lehet képzelni, csak azt a lazaságot nem, amelyet Donald Sutherland távolról sem laza színészi munkával ott elővezetett, azt nem. Akkor innen az a marslakók tulajdonságának tűnt. S a mai moziból nézvést sincs ez másként, amiért mondjuk Brad Pitt kezét-lábát töri Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodjában, az ott volt konyhakészen letéve abban a semmilyen filmben. A reakció minálunk meg kábé az volt, s ezt idézem: milyen furcsa, hogy egy ilyen zsánerű filmben a szépséges színésznő partnere egy ilyen „csúnya” férfi… Aligha kárhoztatható sommázat, hiszen sem Donald Sutherlandet, sem az ő gyönyörűségét nem ismertük még. Talán a túl szorgos tévénéző ismerhette volna, ugyanis az ifjú titán az Angyal kalandjai című sorozat két epizódjában is domborított, s Roger Moore Simon Templarje a honi egytévéig elpofozta magát úgy, hogy a nyakkendője sem csúszott el közben.
A híres filmekre várni kellett a szokott terminuson túl is. A piszkos tizenkettőt 1984-ben, a Kelly hőseit szinte napra ugyanakkor mutatta be a központi filmforgalmazás, a M*A*S*H-nek az országos forgalmazás helyett csupán a kiskörúti Filmmúzeumban (ma Belvárosi Színház) jutott hely, szintén több mint tízéves spéttel, a Klute meg a televízió csütörtök vagy péntek éjszakai furcsaságai között bújt meg, amikor már mindenki aludni ment. Donald Sutherlandet a híre által ismertük meg, pontosabban Federico Fellini híre által…
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
