Tizenhat évesen bukkant fel a kamera előtt. Ma úgy adja elő magát Cannes-ban, mintha ő lenne Al Capone. A Drugstore Cowboy, a Rablóhal, a Kívülállók, a Vad vágyak, a Halálcsók, az Érzéki csalódás, az Albínó aligátor negyvenkét éves sztárja most a Tótumfaktum című filmben domborít.
*
Magyar Narancs: Mit szóltál, amikor megkínáltak Bukowskival?
Matt Dillon: "Biztos, hogy engem akartok?" De a felesége, Linda azt mondta, szerinte jó Henry Chinaski lehetnék (Bukowski alteregója a műveiben - K. L.). Ez elgondolkodtatott. Ha ő így érzi, akkor talán így is van. Amikor először olvastam, a lepukkant élet, a test, a szex, az alpári nyelv ragadott meg benne. Meg a közvetlensége. Fiatalon azt imádtam, hogy olyan tekintélyromboló. Volt mersze kimondani, hogy így fogok élni és kész. A humorérzéke és a brutalitása is nagyon megkapó volt nekem fiatalon. A siránkozás nem az ő műfaja. Egy időben azt hittem, kinőttem őt, de az az igazság, hogy az idő múlásával csak egyre jobb lesz. Linda sokat segített nekem a megértésében. "Kibírhatatlan seggfej tudott lenni, de az ember érezte, hogy sok szeretet van benne" - mondta. Persze ivott, számtalanszor alaposan kiütötte magát, az élete totál összevisszaság, de ő maga nem volt piszkos, nyamvadt figura. Volt benne tartás, méltóságteljes figura volt. Még akkor is, ha a putri kellős közepén élt, egy ócska kis lyukban.
MN: Finoman szólva is szerény körülmények között.
MD: Ezért is olyan univerzális figura. Átlagember. Tulajdonképpen a kétkezi munkát végző középosztály hőse! Elment a postára vagy a húsgyárba, és megcsinálta azt a melót, amit már senki nem volt hajlandó. Hogy meglegyen a nyugdíja! Igen, szüksége volt annak a biztonságára. Nem fordított tehát teljesen hátat a társadalom normáinak. Így volt képes megvalósítani az álmát: kiélni az írói ambícióit. Bukowski rengeteg embert jelképez: azokat, akik unalmas állásokban güzülnek. Leülnek a bárpulthoz, és a földig isszák magukat. Kitörve a nyavalyás melóból, ideig-óráig egyéniséggé tudtak válni. Bukowski ezeknek a robotoló, hétköznapi embereknek a hangja. A társadalom kilencvennyolc százalékának. Univerzuma a bárpulttól a szomszéd asztalnál ülő kurvákon és striciken át a sarokban álló wurlitzerig terjed. Belemerülni ebbe a világba neki jócskán megérte a fájdalmat és a másnaposságot. Egyfajta pátosz érződik ki ebből. Az ember szimpátiát érez e figurák iránt.
MN: Akik nem éppen az amerikai álom mintapéldái.
MD: Igen, Amerika irtózik az ilyesmitől.
MN: Mielőtt színész lettél, téged is kirúgtak párszor alkalmi munkákból?
MD: Korán kezdtem színészkedni, ezért szerencsére ebből viszonylag kevés jutott ki nekem. Azért én is pakoltam fel a teherautókra cuccokat, meg dolgoztam farmon. Egyszer kirúgtak, amikor újságkihordó voltam. Az hétszentség, hogy rövid pályafutásom a színészeten kívül semmi jót nem nyújtott nekem. Chinaskinál az az érdekes, hogy őt nem érdekelte, ha kirúgták. Megvonta a vállát és továbbállt. Talán még szerette is az ilyen szitukat. Visszamehetett a szobájába, hogy írja azokat a sztorikat, amikre senki sem volt kíváncsi.
MN: Szerinted Henry Chinaski figurája menynyire azonos az íróval?
MD: Feltehetően önmaga kissé idealizált változatát alkotta meg. Ezt szem előtt tartva játszottam el.
MN: Mennyire azonos veled?
MD: Hát nem kellett lerészegednem ahhoz, hogy megkapjam a szerepet. Ittam én is eleget, és jól tudom, milyen a kínzó másnaposság. Tetveket sem kell kapnomÉ
MN: Miért vállaltad el a főgonosz szerepét egy olyan gagyi filmben, mint a Herbie?
MD: A Tótumfaktum forgatása alatt kerestek meg. Piszkosul akarták, hogy benne legyek. Elhajtottam őket, de csak szívóskodtak. Hogy átírják a könyvet, blablabla. Rendben, meglátjuk. Adtam nekik néhány tanácsot, végül olyan ka-raktert hoztak ki a számomra, akin nevetni tudtam. Ekkor vállaltam. Jó volt végre a klasszikus rossz fiút játszani, az ellenséget. Nézd, nekem is kell egy film, amit végre megmutathatok a kis unokaöcséimnek. Mert miben láthattak volna eddig? Olyan szerepekben, ahol gyógyszertárat rabolok ki, vagy két csajjal nyomom a ménage en trois-t. A Herbie még a fateromnak is tetszettÉ
MN: 2001-ben rendeztél egy thrillert Kambodzsában.
MD: A szellemek városa abból a vágyamból nőtt ki, hogy valami többet hozzak létre, mint egy-egy szerep. Valamit, ami sokkal kreatívabb dolog. De ha nem tudok igazán kreatív lenni, akkor nem érzem magam boldog embernek. Akkoriban kisebbfajta válságon mentem keresztül. Egy halom pocsék forgatókönyv landolt nálam, és sok olyan jó film jelent meg, aminek nem lehettem a részese. Kezdtem besokallni.
MN: De miért kellett elmenned vele a világ végére?
MD: Éppen ez az izgalmas benne. Nekünk, kreatív embereknek csak az alkotás folyamata számít. Sose tudhatjuk, mi a franc fog történni a filmmel, bejön-e a nézőknek. Ami tehát megmarad neked, azok az élmények, amiket a film készítése során átéltél. Mindig úgy érzem, ha bármit be tudsz építeni magadba a munka során, amitől gyarapodsz, akkor már nyertél. A siker csak ráadás. Ha izgalmas helyre megyünk, akkor abból izgalmas élmények jönnek ki. A következő rendezésemért azonban már nem mozdulnék ki New Yorkból.
MN: Csak nem öregszel?
MD: Negyven. Negyvenegy. Ezek is csak számok. Egyesek azt hajtogatják: "A negyven az új harminc!" Ez tetszik.
MN: Amikor tinisztárként megjelentél, már akkor is tudatosan hajtott a kreativitás iránti vágy?
MD: "riási szerencse, hogy szerepelhettem az Over the Edge (1979) című moziban. Szereplői egytől egyig elfuserált srácok voltak, nihilista attitűddel, elveszve tévelyegtek az életükben. Valódi, hús-vér karakterek voltak, amilyeneket nem sűrűn láttunk filmekben. Számomra ez a legerősebb dolog, amit egy filmes tehet: hogy a moziban tükrözteti a valódi életet, és ezzel megérinti az embereket. Ez hajt a pályámon, és nem az, hogy ismert színész legyek. Az is nagyon hatott rám, hogy olyan emberek között nőttem fel, akiknek még volt tartásuk. Egy csomó vörös gyerek volt a haverjaim között. Tudod, a kommunisták kölykei. Olyan családokból jöttek, ahol megszokott dolog volt kiállni az elveid mellett. Az Over the Edge szerzője Mexikóban élt, hogy írhasson, mert eltiltották az amerikai filmipartól. A rendező, Jonathan Kaplan apja is így járt. Walter Bernstein, a megbélyegzett "Hollywoodi Tízek" egyike, szintén jó barátom volt. ők voltak azok az emberek, akiket az 50-es években feketelistáztak a McCarthy-féle kommunistaüldözéskor. Az ő személyiségüknek még volt integritása. És ez nem olyasvalami, amit sűrűn látok a mai Hollywoodban.
Bent Hamer: Tótumfaktum
"Igyál még több sört, / van idő. / Ha nincs // az se baj, / úgy is jó.
(Charles Bukowski: Hogyan válhatsz nagy íróvá - részlet)
A gyárak nem sokáig tűrik a részeges fazont, többnyire továbbáll fénysebességgel. A norvég direktor (Dalok a konyhából) filmje nem fejlődéstörténet, az ápolatlan férfi másfél kíméletlen óra múlva is egy bárban ücsörög. Kezében pohár, szemben tangás táncosnő tekereg álmos lassúsággal. Bukowski személye önmagában elég téma lenne egy morbid tragikomédiához, Hamer azonban mást hozott. Fogta Matt Dillont, kicsit meghizlalta és belepottyantotta egy filmbe, melyben nem történik semmi, de semmi. Ám az szórakoztatóan.
Bukowski, az amerikai kortárs irodalom véres tollú fenegyereke 1994-ben hunyt el (ahhoz képest sokáig húzta, hogy harmincöt éves korában - 1920-as - az orvos közölte, hogy ha folytatja az alkoholizálást, ne számítson semmi jóra). Nem is számított, meg nem is hagyta abba.
A Tótumfaktum egy bizonyos Mr. Chinaski külső-belső bolyongásainak szikár, ironikus, filozofikus - és erősen életrajzi - dokumentációja. Ezennel tehát az adaptáció problémakörében keringünk, amennyiben az említett, pontosan körvonalazható érzetet kérjük számon a filmen. Szegény Bukowksi csúnya ember volt - leheletfinom kezekkel. A reszketés és feloldódás játékosa ("Éfélig lezúgva, félig rohanva jutottam le a lépcsőn. Az utca túloldalán egy bár működött"), naponta ötször fürdő tisztaságmániás - a lakása sörösüveg- és porgyűjtő hely. Mindig mindenhol egyedül volt.
Hamer mégsem véletlenül választotta Matt Dillont. Hisz nem az a kis helyes, légies jelenség immár: nagydarab, borostás férfi mélyen ülő szemmel, melyből emberundor és életvágy, közöny és szeretethiány árad. Nem kisstílű, komikus alak, akinek orbitális lerészegedésein, majd azt követő numeráin jókat derülhetünk - pedig ez a veszély a leírt puszta történések filmrevitelekor igencsak fennállt. Ehelyett száraz, finom humort kapunk, a folyamatos másnaposság melankóliájával. Matt Dillon Bukowskija a lassú kín belenyugvó embere. Behívatja az üzemvezető, s jelentőségteljesen közli vele, hogy a mellette ülő férfi szintén író. Hosszú csend. Szivarfüst. Csak néznek. Hősünk fáradtan kiböki: "Nem baj, ha elmegyek?"
A Tótumfaktum whiskytől whiskyig tartó, konstans kitörési vágy, másnapos apátiába zárva.
Vörös Adél
A Mokép bemutatója
