Magyar Narancs: Mennyire volt ismert Sophie Scholl története, mielőtt elkészítette a filmjét?
Marc Rothemund: Ma már iskolai tananyag Németországban, egy generációval ezelőtt, tehát a hetvenes-nyolcvanas években azonban senki sem akart hallani a történtekről. Jól mutatja, mennyit változtak az idők, hogy jelenleg 190 iskola viseli Sophie Scholl nevét. A legnagyobb német tévéadó, a ZDF felmérése azt vizsgálta, kit tartanak az emberek a legnagyobb németnek, és ebben a rangsorban, ami szerint egyébként Adenauer volt az első, Hans és Sophie Scholl a negyedikként végzett. A harminc éven aluli németek körében azonban abszolút elsőnek számítanak.
MN: A hetvenes években miért nem beszélt senki sem Sophie Schollról?
MR: Mivel ezekben az években már nem csak a náci múlttal azonosították a németeket, senkinek sem akaródzott újra felszínre hozni a régi bűnöket. Michael Verhoeven például, A Fehér Rózsa című film rendezője rengeteg akadályba ütközött, míg végül 1982-re elkészíthette az ellenállási mozgalom történetéről szóló játékfilmjét. Két évtized elteltével az emberek hozzáállása annyira megváltozott, hogy amikor híre ment, hogy Sophie Scholl háromnapos kihallgatását akarom minimális költségvetésből rekonstruálni, a producerek szinte maguktól ajánlkoztak, hogy segítenének egy nagyobb szabású film megvalósításában.
MN: A letartóztatástól a kivégzésig eltelt idő rekonstruálása során a meglévő dokumentumok felhasználásán túl mennyire engedhették szabadjára a fantáziájukat?
MR: Annyi, különböző forrásból származó információ állt a rendelkezésünkre, hogy nem is volt szükségünk ilyesmire. Valószínűleg az én generációm az utolsó, amelyik még kapcsolatba léphet a szemtanúkkal. Mindenkit bevontam az előkészületekbe, Sophie Scholl nővérét és a Fehér Rózsa még ma is élő tagjait éppúgy, mint a már említett '82-es film rendezőjét. Én találtam rá elsőként a filmben szereplő kihallgatótiszt fiára, és sokat segített Sophie Scholl cellatársának 14 oldalas levele is, melyben részletesen beszámolt a családnak arról, hogyan töltötte lányuk az utolsó napjait. Találtunk továbbá dokumentumokat a kihallgatásról, a tárgyalásról, és bármilyen szörnyű, de magáról a kivégzésről is, amely az előkerült iratok szerint az elfüggönyözéstől a lefejezésig pontosan 8 másodpercig tartott.
MN: Érte ahhoz hasonló támadás, mint a '82-es film rendezőjét?
MR: Most, hogy a filmmel körbeutaztam a világot, arra jöttem rá, hogy nácik mindenhol léteznek. Berlinben például a lakosság másfél százaléka szavazott a náci pártra, ami első hallásra nem sok, de ha hozzávesszük, hogy Berlinnek több mint hárommilliós a lakos-sága, az már annyit jelent, hogy a városban, ahol élek, több mint 40 000 náci él. Persze úgy is nézhetjük a dolgot, hogy amikor Münchenben 120 náci tüntetett az utcákon, 8000 tiltakozó fiatal vonult fel velük szemben. Én '68-ban születtem, nincs és nem is lehet bűntudatom a történtek miatt, de a felelősség az enyém is, hogy tanuljunk a múltból. A németek 95 százaléka tisztában van ezzel, a maradék öt százalékon meg rajta tartjuk a szemünket. De hogy a kérdésére válaszoljak, igen, én is és Julia Jentsch is kaptunk olyan leveleket, amik arra szólítottak fel, hogy ne csináljuk meg a filmet, és ne vegyünk részt a náciellenes tüntetésen.
MN: Oliver Hirschbiegel, A bukás ugyancsak német és Oscar-díjra jelölt rendezője ma Hollywoodban forgat. Ha hívnák, menne?
MR: De még mennyire! Tudja, Németországban a legjobban fizetett rendezők azok, akik tévésorozatokat készítenek, utánuk jönnek a tévéfilmesek, a legrosszabbul fizetettek pedig a német művészfilmesek. Oliver azt mondta, ha hívnak, nyugodtan fogadjam csak el a kétmilliós gázsit! Kifizetném belőle az adósságaimat, és utána csinálnám tovább a kedvemre való filmeket.
Köves Gábor
Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel
Mind kifinomultabb és körmönfontabb filmnyelvi redundanciában élünk, (nagyjából) mindenki igyekszik kidolgozni egy unikális filmnyelvet, rájátszani, ellentmondani, utalni a filmtörténet egyes fejezeteire. Hej, mostan üzenet igazán a média, mondhatná Petőfi McLuhan a nagy vizuális puszta közepén állva, csóválva busa fejét, miközben remake-ek húznak el felette kelet felé. A nagy kreatív nehéztüzérség bornírtsága fél a leleplező egyszerűségtől. A néző retinájáért folyó harcban ezt a hamar kivérző egyszerűséget értékelhette a berlini filmfesztivál zsűrije: a Sophie Scholl tavaly elnyerte az Ezüst Medvét. A bátyjával és pár barátjával 1943-ban, Münchenben röplapterjesztés miatt elfogott lány története a valóságon, igazi gestapós aktákon alapul. Elfogatásuk hamar elérkezik, a mozi így a kihallgatásra koncentrál, a per és a következménye pedig rövid és heves. A film semmilyen meglepő fordulattal, csavarral nem szolgál, és a nézők sokkolását sem tűzi ki célul, a kihallgatótiszt inkább tűnik szánalmasnak, mint kegyetlennek. A cél tehát a megemlékezés lenne, de hogyan? Egyedül Julia Jentsch kissé szögletes, kislányos arca lehetne az érzelmek terepe, de ő fegyelmezett: az enyhén papírízű filmben rokonszenvesen sok dolgot nem játszik el. A filmzene ellenben mindig kicsit sok, mintha Marc Rothemund rendező nem bízott volna eléggé az egyszerűség erejében. Mindegy, a nagy csörömpölésben így is jólesik egy kis csend.
Forgalmazza a Best Hollywood
