Félelmetes, megrázó, pedig szinte nem történik közben semmi. Az 1971-es Cisco Pike című filmről beszélünk, akkoriban nagy szezonja volt az ilyesmiknek, ha le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, az 1969-es Szelíd motorosok utózmányainak. Leo Holland, a gonosz zsaru beállít üldözöttje, a kábszerterjesztéstől és elszánt üldözőjétől mindenáron szabadulni igyekvő szerencsétlen barátnőjéhez, és nekilódult szívdobogására panaszkodva kér egy pohár vizet. Idegesítően sokáig marad, s feszt magyaráz közben mindenféle marhaságokat, ám mielőtt kéretlen vizitjéből távozna, még bemutat egy olyan helyben futást, melytől lehelet megszegik, szó bennszakad. Nincsenek megelevenedő hallucinációk, nincs lassan aláereszkedő sárga köd, bódulat, nincs semmi mutatvány, csak az a helyben futás, és mégis látszik, hogy be van a csávó tépve, mint az állat. Félelmetes és szánalmas egyszerre, de a kép letaglózó erejű. Benne van minden abban a pár percben, amit például A francia kapcsolat 2 (1975) külön bő félórás kábítószeres betétjében látunk, amikor szegény jó Popeye Doyle-t először ágyhoz szíjazzák és úgy lövik be, egészen addig, míg aztán maga nem kaparja a falat egy újabb löketért. De ez semmi, abban a helyben futásban benne van Gene Hackman összes többi futása is, maradván A francia kapcsolat 2-nél, az is, amikor a végső nagyjelenetben előbb egy trolibuszt, majd egy épp nekilendülő vitorlás hajót is lefut.
A farmer felesége (1974) elején, Zandie (Hackman) lejön a Sierrákból a hajóállomásra, hogy átvegye újsághirdetés útján szerzett keleti parti reménybelijét. Jön először, mint aki ott sincs, épp talán csak arra járt, megnéz ezt-azt, bekukkant valami ponyva alá, a vak is láthatja, hogy ő csak egy bámész járókelő vagy egy eltévedt utas, de nézzen bárhova is, fel egyenest a levegőbe, minden pillantása valami csavarral, mandinerből, lepattanóból az állomás előtt elárvultan várakozó Liv Ullmannt pásztázza. Amikor a nő észreveszi, hisz’ minden arra járót megnéz reménykedve, akkor ő még nem látszik észrevenni, sőt elmegy mellette, bebámul az állomás ablakán, hogy aztán hirtelen visszafordulva a nevén szólítsa a várakozót; a nevén szólítsa, s azzal a lendülettel a szemére is vesse, hogy hazudott a levelében, mert nem is huszonöt éves, hanem sokkal több. Ullmann be is vallja menten, hogy harminckettő.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
