Hoyerswerda mérsékelten izgalmasnak tűnő kisváros Szászországban, valahol félúton Bautzen és Cottbus között, vagy Drezda és Cottbus között, mindegy, a valamikori NDK területén. A valamikori NDK pedig egyéb orwelli jó tulajdonságai mellett finoman szólva is tébolyodott nehéziparáról volt ismert messze földön: nemcsak Magyarországon, ahol a nyolcvanas évek elején a KISZ-fiatalok közt kifejezetten sikknek számított az NDK-ban ledolgozni egy hároméves turnust, de még a távoli Mozambikban is. Onnan is jöttek fiatalok melózni.
A film teljes időtartama alatt osztott képmezőt látunk, az egyik a városka rettenetes gyáróriását mutatja fölülről, mit mondjunk, a Csepeli Vasmű összetolva a Lenin Kohászati Művekkel és a Mátrai Hőerőművel. A másik mező szürke, mint a pokol, végig csak kis fehér pöttyök iparkodnak benne – át valamelyik határon. Át minden határon. A Frontex (az unió tagállamainak határellenőrző ügynöksége) biztonsági kameráinak képe a maga láthatatlan szürkeségével többet mutat meg a menekültsors borzalmaiból, mint a legszívszorítóbb menekülttábori riportok együttvéve. Közben egy hang elmeséli négy mozambiki munkás történetét. 1991 őszén rájuk mentek a szkinhedek, hogy is volt az? Kik is ők, s hogy kerültek az NDK-ba? S mit lehet kezdeni azzal, hogy „idegenek kifelé!”, vagy azzal, hogy ez a „fehér emberek országa”. Ja, az NDK.
Most az egész világ Németországra függeszti a tekintetét – mint már annyiszor a történelem során. Vajon mit kezdenek Hoyerswerda gyermekei az emberiség momentán legnagyobb problémájával.
Hogyan oldják meg?
