Idén gyengén lobbiztak a stúdiók, vagy nem készültek el időben a repiajándéknak szánt aranyozott órák – akárhogy is történt, sem a Várandósok nem kapott bizalmat a hollywoodi külföldi tudósítóktól, sem pedig – és ez igazán méltatlan egy ilyen rendezvénytől – a Kémes hármas. Utóbbi teljes mellőzése váratlan fordulat lehet mindazok számára, akik Az utazó évében kezdték meg a Golden Globe-bal való ismerkedést.
Úgy látszik, oda a merészség, a közízléssel dacoló újságírói érdek, amely Globe-közelbe juttatta 2010 legálmosítóbb sztárparádéját. Volt is belőle egy kis felhördülés, szórakoztató sárdobálás – lám, régen minden jobb volt, vagy legalábbis szórakoztatóbb, idén ugyanis a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy Christoph Waltz Tommy Lee Jones elől elhalászta a legjobb férfi mellékszereplő díját. A döntés egyetlen tanulsága, hogy ha kétszer játsszuk el ugyanazt a szerepet (hisz a vak is látja, hogy Waltz tök ugyanazt csinálja Tarantino új filmjében, a nálunk január 17-én mozikba kerülő Django elszabadulban, mint tette a Becstelen Brigantykban), akkor azért kétszer jár a jutalomfalat. Vagy már megint a Tarantino mögött álló producerek, a Weinstein fivérek híres lobbiereje érvényesült.
Nincs is ezen mit rugózni, a Golden Globe – és persze az összes létező díj – már csak ilyen, magára vessen, aki egy kicsit is elkezdi kapargatni a felszíni glamúrt. Mi sem állunk be az ünneprontók kórusába: örülünk annak, hogy egy olyan film nyerte a legjobb drámát, mely nem akar mást, csak szórakoztatni – és Az Argo-akció (leszámítva egy kis pátoszt) ezt remekül csinálja. Ben Affleck rendezőként is kapott egy glóbuszt, talán, hogy ne fájjon annyira, hogy az Oscaron kimaradt a rendezői jelöltek közül.
Daniel Day-Lewis
A komédia-musical fronton papírforma győzelemről (A nyomorultak nyert) kell beszámolnunk, s mivel úriemberek vagyunk, csak csendben és magunk között jegyezzük meg a versenyről, hogy a Lazacfogás Jemenben és a Keleti nyugalom – Marigold Hotel is ugyanennek a kategóriának a jelöltjei közt szerepelt. Miként Wes Anderson Holdfény királysága is; Wes még sok díjat fog kapni, most kapjon más, különben sem énekelnek a filmjében – talán ez lehetett a mellőzése mögött. Akiktől viszont senki sem vehette el a díjat: a legjobb drámai férfialakítás kategóriáját akár át is keresztelhetnék Daniel Day-Lewis-díjnak; amelyik évben a színész munkát vállal (idén Lincolnt alakította Spielbergnél), kifizetődőbb, ha musicalben-vígjátékban nyomulnak a kollégák, ott talán van esélyük: e bölcs döntés idén Hugh Jackmannek hozott díjat (A nyomorultak betétdalainak precíz kiénekléséért).
A másik filmes, akit díj nélkül nem engedtek volna haza, a szomszédos Bécsből repült Hollywoodba – mivel Bécs egykor az Osztrák–Magyar Monarchia fővárosa volt, így Michael Haneke győzelme az idei Golden Globe-díjátadó legmagyarabb vonatkozású fejleménye. Alighanem akkor is Haneke nyer a Szerelemmel, ha Fellini hirtelen előkerült szkriptjéből Wong Kar-wai bábáskodása mellett Godard kedvenc operatőrével Werner Herzog készített volna az európai értékek mellett hitet tevő művészfilmet.
És végül, de nem utolsósorban, jöjjenek a csajok: a Golden Globe-szavazók szerint tavaly Jessica Chastain drámázta a legnagyobbat Kathryn Bigelow Hogyan vadásztuk le Osamát filmjében, a CIA szavazatait mellőzni kénytelen Zero Dark Thirtyben. Ugyanezt a színvonalat vígjátékban Jennifer Lawrence hozta – A napos oldalban nyújtott alakítása sokat tett azért, hogy ne legyen szitokszó a romkomból.
Csajok minden mennyiségben
A televíziós kategóriákban finoman szólva sem szóródtak ezerfelé a díjak: voltaképp három alkotás (két széria és egy tévéfilm) tarolta le az idei mezőnyt. A zsűri egyébként mintha a Narancs évösszegző listájából dolgozott volna (nagyon helyesen), hisz ahogy nálunk, úgy a Globe-gálán is a Homeland lett a legfontosabb befutó (zsinórban másodszor, mely gyakorlat egyébként nem idegen a Golden Globe-tól, hisz például a Mad Men – Reklámőrültek 2007 és 2009 között háromszor nyert egymás után). Howard Gordon és Alex Gansa műve nem csupán a legjobb drámai tévésorozat megtisztelő díját, hanem a legjobb férfi- és a legjobb női színésznek járó trófeát is besöpörte. Megérdemelten, hiszen a hazájában rendkívül gyanúsan viselkedő iraki exfogoly és a bipoláris CIA-ügynöknő zaklatott és némiképp valószínűtlen viszonyát feltérképező sorozat nagyon izgalmas második évadját is a két főszereplő, Claire Danes (neki ez már a második homelandes díja!) és Damian Lewis ritka intenzív párosa formálta nemcsak szerethetővé, de hitelessé is.
A többi induló közül a kritika által tiszta erőből magasztalt Downton Abbeynek lehetett még számottevő esélye a díjra (a Breaking Bad – Totál szívás majd jövőre lesz favorit, miután lezárult az albuquerque-i narkós dráma), mindazonáltal azt sem nehéz megérteni, hogy a XX. század elején játszódó brit drámánál miért inkább a kortárs terrorizmuspánikra reflektáló Homeland érintette meg jobban a szavazókat – akik azért, talán mintegy a lelkiismeretük megnyugtatása végett is, a Downton Abbeyben játszó Maggie Smithnek adták a legjobb női mellékszereplő díját. Az egyetlen kérdés a Homeland körül így már csak az, hogy a hazai tévécsatornák közül vajon melyik és mikor hozza már be hivatalosan Magyarországra is az utóbbi évek egyik legkomolyabb durranását.
Lena Dunham
A legörömtelibb azonban mégsem a Homeland, hanem inkább a Csajok (már említett listánkon a második helyezett!) sikere, mely a vígjátéki alkategóriában vitte el a legjobb sorozat és a legjobb színésznő díját. A főszereplő, író és rendező Lena Dunham munkája az utóbbi évek egyik legeredetibb hangütésű sorozata, ráadásul okos és szellemes, és úgy közvetít nagyon mai és nagyon női szemszöget, hogy közben tökéletesen univerzális. Komoly kihívót nem is láttunk idén ezekben a kategóriákban – legföljebb érdekesség lehet, hogy az ez évi két műsorvezető, az egykor a Saturday Night Live-ban is közösen brillírozó Tina Fey és Amy Poehler is jelölve volt (előbbi A stúdióért, utóbbi pedig a Városfejlesztési osztályért: mindkettővel érdemes egyszer próbát tenni).
És ha a Csajok sikere nem meglepő, akkor vajon mit mondjunk A versenyben az elnökségért díjairól? A közelmúlt egyik leghírhedtebb közéleti szereplőjét, a majdnem az amerikai alelnöki székig jutó, republikánus Sarah Palint a maga teljesen visszafogott, empatikus megközelítésével is masszívan kigúnyoló tévéfilm bebizonyította, hogy igenis lehetséges alig néhány évvel ezelőtti politikai történésekről érdekes filmet készíteni. A John McCaint alakító Ed Harris díja azért így is kicsit túlzás (talán inkább Mandy Patinkint, a Homeland felejthetetlen Saulját kellett volna kitüntetni), de Julianne Moore-é abszolút megérdemelt győzelem. Ahogy a Hatfields & McCoys-béli teljesítményéért kiemelt Kevin Costneré is – hiszen ő is azok közé tartozik, akik a tévében sem engedik meghalni a westernt.
