Film

Jön Harold!

Film

A norvég (sőt: skandináv) vígjáték külön műfaj. Legjellemzőbb vonása, hogy 80 százalékán nem nevetni, hanem sírni volna kedvünk. Olyan, mint a nehéz, vizes hó. Amire aztán néha azért rásüt a nap, és foltokban olvadni kezd. Harold körül azonban nem nagyon olvad semmi. Harold egy norvég városka bútorboltjának tulaja. Mondjuk, kábé azóta, amióta eszét tudja. Máshoz sem ért, egész élete erről szól. Persze ez sem tökéletes, de azért élet, és a maga skandináv idilli mivoltában zökkenőmentesen működik is, amíg meg nem épül a környék legnagyobb IKEA-ja. És itt is a kisvállalkozó meg a multi örök konfliktusa; az egyén és kis élete kis munkájának összeroppanása. Ha pedig valaki egy történet elején mindent elveszít (mi is az a minden? család, feleség, életcél?), akkor két út marad: az abszurd vagy a történet vége. A norvégok előbbit választják, Harold mindent feléget maga mögött, és elindul, hogy westernfilmbe illő bosszút álljon, s elrabolja élete megrontóját, az IKEA vezérigazgatóját. Az abszurdhoz híven ez véletlenül sikerül is neki: az pedig, hogy mit kezd egymással a két öregedő bútorboltos és a véletlenül melléjük csapódó alkoholista anyával megáldott csavargó kamaszlány, tényleg vígjátékká fajul. Nem fetrengünk a földön a nevetéstől, de az atmoszféra, a színészi játék kompakt, egész. Tele annyi vicces helyzettel, olyan jól elhelyezett poénokkal, amik megtanítanak túlélni. Elhitetik, hogy foltokban elolvadhat a hó. És megmutatják, hogy a gyász feldolgozásának az is egy működő módja, ha elraboljuk az IKEA vezérigazgatóját.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.