Film

A költőknek is élni kell valamiből, a krimi pedig jól fizet. Cecil Day-Lewis angol-ír költő keresetkiegészítésként Nicholas Blake álnéven írta bűnügyi regényeit egy bizonyos Nigel Strangeways nevű detektívről – ennek egyik darabját láthatjuk most viszont sorozatként.

A múlt kísérteni tudja az embert – halljuk Hugh Jackman kellemesen fájdalmas hangján, és már érezzük is a szavak mögött bujkáló gyötrelmet.

Ember embernek farkasa, a világ pokol, amelyben az emberek elkínzott lelkek és egymás kínzói is egyben – a pokol a másik ember, tehetnénk még hozzá.

Egy Guy nevű srác minden áldott nap ugyanabban az időpontban kel, ugyanazt a reggeli, semmitmondó rutint pörgeti, munkába menet pedig ugyanazokkal az emberekkel találkozik, és ugyanazt a kávét rendeli a jól ismert baristájától.

A valóságtól kábé másfél utcányira laknak a rom-kom hősök, azok a lányok és fiúk, akik Ernst Lubitsch óta addig-addig utálják egymást, míg végül heves ölelésben forrnak egybe, beteljesítve a boldog véget.

Meghalós film – egyenesen a Nagy Műfajkalauz, avagy Hogyan készítsünk zsánerfilmet című könyv tárgymutatója alapján.

Életrajzi filmet nem lehet elrontani. A Nagy Névre mindenki kíváncsi: szeretjük nézni a kimagasló tehetség korántsem mindig kimagasló életének a mi kis ítéletünk alá vonható szegmenseit.

Laurent Tirard filmje mese egy unalmas, irritáló férfiról, aki azt hiszi, olyan fergeteges a neurotikus humora, mint Woody Allené, és olyan izgalmas belső életet él, mint Amélie.

John David Washington egész hétköznapian fest, ahogy menekülő turistaként lejtőkön ereszkedik alá.

Amikor Sztupa és Troché reggeliztek, sohasem hiányzott az asztalról a paplak. 

Amikor Sztupa és Troché rejtve jártak, lopakodtak, osonkodtak, volt egy trükkjük, mely képtelen versenyelőnyhöz juttatta őket a konkurenciával szemben.

Amikor Sztupa és Troché a beethoveneknek (nép, mint a hollandok) zenéltek, simán ment minden.