n 1998 óta megszokhattuk, hogy amikor új albummal jelentkezik az R.E.M., a Warner Bros. Európa minden szegletét elérõ propagandatervének régiókra-országokra-médiumokra történõ lebontásakor a Narancs (által elérhetõ közönségréteg) is számításba vétetik. Ilyenkor néhány világvárosban fogadónapot tart a zenekar, kiscsoportos keretben: egy-egy zenész 20-25 percig beszélget négy-öt újságíróval és/vagy rádióssal, aztán pár perc szünet, és jön a következõ négy-öt riporter. (A tévék egy az egyben interjút kapnak, lehetõleg az énekestõl, Michael Stipe-tól, de több a tévé, mint az idõ, így gyakran ugyanazt a felvételt használva készítik el a maguk R.E.M.-blokkját, klipekkel dúsítva, ami már 20-30 másodperces mondattöredékekbõl is látványos anyaggá állhat össze; a zseniális Losing My Religion és Everybody Hurts vagy a tavalyi Bad Day mellé nem is kell sok duma.)
Hat éve, amikor a dobos, Bill Berry agyérgörcsét követõen három fõre apadt zenekar pályája talán legkevésbé rockos lemezével, az Uppal kezdett új életet, Bécsbe voltunk hivatalosak, interjúalanyként Michael Stipe-ot kaptuk, este pedig egy élvezetes koncertet (lásd Se dobok, se gitárok, MaNcs, 1998. november 19.). Három éve, a Reveal megjelenésekor Párizsba szólt a meghívó, koncert nuku, viszont Stipe mellett Peter Buck gitárossal és Mike Mills basszusgitárossal is szót válthattunk (Emelkedett és földhözragadt, Magyar Narancs, 2001. május 17.; a velünk egy idõben megjelent Time magazinban adta coming out nyilatkozatát Stipe, ki tudja, tán a vonzalmaira vonatkozó spekulációknak véget vetõ vallomás belsõ igényére is utalt a lemez címe). Most, az Around The Sun alkalmából újra Bécs került sorra, a három helyszín közül a legkevésbé elegáns szállo-dában, koncert nélkül, tízszemközt, ezúttal Peter Buckkal.
E számunkra is közvetlenül érzékelhetõ gondoskodás a friss lemez piaci sorsáról nyilván az 1996-ban, öt albumra kötött, 80 millió dolláros szerzõdés megfelelõ pontjainak megvalósítása. Mivel tavaly kijött egy külön-külön is értelmezhetõ dupla válogatáslemezük (In Time: The Best Of R.E.M. 1988-2003; In Time: Rarities & B-Sides, Magyar Narancs, 2004. január 8.), a beszélgetés végén, mikor már ránk nyitották az ajtót, megkérdeztem Bucktól, beleszámítanak-e a válogatások az ötbe, mert akkor az Around The Sun az utolsó, nézhetnek új szerzõdés után. "Nem számítanak bele - felelte -, hátravan még kettõ. Jó tudni, hogy van egy hely, ahol megjelenhetnek a lemezeink."
H
Nem mintha a zenekar eddigi huszonnégy évét a létbizonytalanság és a szerzõdés utáni sóvárgás jellemezte volna. A rekordösszegû kontraktus - gyakorlatilag a lejárt, elõzõ szerzõdés felturbózása - egyenes következménye volt annak, hogy 1988-tól kezdve zeneileg és üzletileg egyaránt kimagasló ötös szériát szállított a Warnernek az R.E.M. Kezdõdött a Greennel (1988), majd jött az Out of Time (1991), az Automatic For The People (1992), a Monster (1994) és a New Adventures in Hi-Fi (1996). Ezekkel lépett az R.E.M. a felsõ ligába, vagy másképp: került a mainstreambe az alternatív színtérrõl, ahová korábban szintúgy öt albummal kvalifikálta magát: Murmur (1983), Reckoning (1984), Fables Of The Reconstruction (1985), Life's Rich Pageant (1986), Document (1987) - mindegyiket az I.R.S. nevû független cég adta ki, akárcsak a sorozatot megelõzõ EP-t (Chronic Town, 1982), valamint az azt záró válogatásokat ritkaságokból (Dead Letter Office, 1987) és slágerekbõl (Eponymous, 1988), de addigra már túl nagyra nõttek ahhoz, hogy ne lépjenek tovább a multik terepére.
Ha szabad szubjektívnek lennem, nekem (mint, gondolom, sokaknak) a Green koncertkörútját megörökítõ Tourfilm jóvoltából, már az MTV-korszakban jött át igazán az R.E.M. Csak ekkor lett nyilvánvaló számomra, hogy ez meszsze nem csupán egy sztárolt rockzenekar a sok közül. Hogy tudnak valamit, amit a legtöbben nem. Tudják mindazt, ami egy rockzenekarnál munkaköri alapkövetelmény, de rendelkeznek azokkal a ritka képességekkel is, amelyek hosszú távon is kiemelik õket a tömegbõl. Érzik, mitõl lesz egy dallamból dal, olyan, ami beköltözik hozzánk, s velünk marad, évek múltán is elõszedhetõen. Kiemelkedõen jó érzékük van a textúrához, finom ízléssel tudják felöltöztetni a számaikat. Egy ukulele. Egy nagyon torz gitár. Egy minimál dobgép. Egy kis csilingelés. Egy elnyújtott feedback. Egy keresztbe szõtt vokál. Egy primitív orgonahang. Egy tangóharmonika. Egy felbontott akkord a gitáron. Zongora. Vonosók. Fúvósok. Kezdettõl kisujjukban az amerikai pophagyomány a countrytól a punkig, lendületes rockban, akusztikus balladában és tisztán instrumentális apróságokban egyaránt otthon vannak. Ez a hátország nemcsak erõt és biztonságot adott, hanem kopásállóvá is tette zenéjüket. Még a jelentõs változások idején is, például amikor dobos híján a kollektív, rockzenekari munkamódszer helyét az elektronikával való egyéni pepecs vette át, s ebbõl mégse robotikus techno vagy kamu szintiszõnyeg szövõdött, hanem a meglévõ alapokra szervesen ráépülõ dalcsokor.
És persze mindez Michael Stipe hangján, személyiségén keresztül. Az a kicsit fátyolos, középfekvésû, érzékeny férfihang, tele talánnyal. Ha csak suttog is, felismered. Vele mész, amikor szomorkás, de nem zuhansz depresszióba, figyelsz, ahogy egy szótagos szavakat egyesével hangsúlyozva közöl valami fontosat, felkapod a fejed, ahogy Leonard Bernstein, Leonyid Brezsnyev és Lenny Bruce nevét elpotyogtatja egymás után, ahogy tökéletes Elvis-imitátorként remegteti búgó hangját, énekesnõkkel duettezik (Kate Pierson, Patti Smith, Natalie Merchant, Kristin Hersh) vagy fekete rappereknek adja át a mikrofont.
H
Magyar Narancs: Michael írja az R.E.M. dalszövegeit. Nektek kettõtöknek mennyi befolyásotok vagy beleszólásotok van abba, hogy mit énekel?
Peter Buck: Michael nagyszerû szövegeket ír, nagyon szeretem õket. A válla fölött bele-belenézek, mire a lemezfelvétel végéhez közeledünk, mindig ki van tapétázva a fal a dalszövegekkel. Elõfordul, hogy valamelyikünk azt mondja, ezen vagy azon a soron esetleg változtatni lehetne, nekem nem jön be igazán, de általában nagyon bírom, amivel elõ szokott állni.
MN: Elõfordul, hogy még te sem érted?
PB: Nem hiszem, hogy feltétlenül ismerned kell mindenkit, akit megemlít egy-egy szövegében.
MN: Nem is a személyekre gondoltam, hanem arra, hogy esetleg nem érted, mirõl beszél.
PB: Tudod, úgy vagyok Michael szövegeivel, mint egy rajongó. Úgy hallgatom, ahogy van, és belehelyezkedek. Sok szövege nyitva hagyja, felkínálja magát az értelmezésre, az új lemezen is vannak ilyen számok, ahol én sem lehetek egészen biztos abban, hogy mirõl énekel, de ez talán szándékos is a részérõl.
MN: Mi volt a kiindulási alap, mit akartál elérni, amikor dolgozni kezdtetek az új lemezen?
PB: Azt hiszem, az elõzõ lemez nagyon fényûzõ volt, sok vonóssal, tonnányi gitárrájátszással. Ezt megpróbáltam valamivel spontánabbra, lecsupaszítottabbra venni. Hogy egy kicsit több levegõt kapjanak a dalok.
MN: És a többiek?
PB: Fogalmam sincs, hogy õk mire gondoltak. (nevet)
MN: Na ne...
PB: Jó, hát alapvetõen az, hogy írjuk meg és vegyük fel a számokat. Aztán majd meglátjuk, milyen irányba megy a lemez. És amikor már látjuk, milyen lesz, akkor megbeszéljük a továbbiakat, hogy hogyan fejezzük be.
MN: Amennyire tudom, sose volt zenekari fénykép a lemezborítótokon. Tudatos döntés volt ez kezdettõl fogva?
PB: Igen, az volt az elképzelésünk, hogy jó lenne, ha valamiféle mûalkotás reprezentálná a lemezeinket, de az ne mi legyünk. Hanem valami, ami elmond egy keveset a lemezekrõl anélkül, hogy a szép frizuránkat vagy a jó öltönyeinket mutogatnánk. Ezt a döntést már kezdetben meghoztuk.
MN: Az In Time ritkaságválogatásán William Burroughs mondja a Star Me Kitten szövegét. Hogyan került erre sor?
PB: Michael ismerte, talán közös barátok révén. Amikor fölmerült, teljesen õrült ötletnek hangzott. Csodálom a munkáit, érdekes élmény volt együtt dolgozni a legendás költõvel, aki beáll hozzánk és elõadja a számunkat. Ugyanígy Patti Smithszel vagy Philip Glasszal is, de mostanában mégis Warren Zevonra gondolok legtöbbször, aki nemrég halt meg. Nagyon szerettem a lemezeit, amikor középiskolába jártam, lenyûgözõ élmény volt együtt dolgozni vele a stúdióban.
MN: A szám eredeti változatán, Michael énekével és Burroughs elmondásában is fuck me kitten szerepel, a borító szerint viszont Star Me Kitten a címe. Ez öncenzúra, vagy a lemeztársaság akarta így?
PB: Kiírhattuk volna, ha akarjuk, de ha a fuck szó rajta van a borítón, egy csomó boltba nem juthatott volna el. Én kisvárosban nõttem fel. Ha egy ilyen helyen az egyetlen lemezbolt nem árulná a lemezt a borító miatt, akkor úgy érezném, mintha ezzel azt jeleznénk, hogy a közönségünk egy szelete nem is érdekel minket. De magát a számot nem változtattam volna meg.
H
Ahogy az Out Of Time ellenállhatatlanul ütõs nyitószáma, a Radio Song vége felé felveszi a fonalat KRS-1, a Boogie Down Productions rappere, úgy dobja fel az Around The Sun egyik legsikerültebb darabját, az Outsiderst az egykori A Tribe Called Quest rappere, Q-Tip. Stipe már nem is veszi vissza tõlük a szót, csak a következõ dalban. Az Electron Blue az Up dalainak elektronikus lágyságára emlékeztet, a Wanderlust dobozgitáralapja Iggy Pop Passengerére. Az új albumot nyitó kislemez, a Leaving New York hangulata, szövege és elmosódott, reptéri fotós borítója az Upot nyitó Airportmant idézi, s miközben poszt-szeptember 11.-fájdalmat sugall, az egyik leginkább fülbemászó dal.
PB: Igen, valószínûleg ez a legpoposabb. Végül is az a kislemez elsõdleges célja, hogy bekerüljön a rádióba, és a rádiók általábanÉ öööÉ popzenét játszanak, maradjunk ennél a szónál. Mi megcsináljuk a lemezeket, én pedig nem úgy hallgatom a rádiót, hogy vajon mi fér bele. Rábíztuk a választást a lemezkiadós fickókra. A kislemez mindig furcsa dolog. Ez szól a rádióban, ez az album névjegye. De egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Leaving New York alapján ki lehet találni, hogyan szólal meg a lemez többi része. Amikor megvettem kislemezen a Miss Yout a Rolling Stones Some Girls albuma elõzeteseként, az is teljesen más volt, mint az egész: egy diszkószám egy rockos albumról. Van néhány szám, amit valamivel jobban szeretek, mint a Leaving New Yorkot, de nem biztos, hogy kislemezként is olyan sikeresek lennének. Talán az I Wanted To Be Wrong a kedvencem, de nem hiszem, hogy sok értelme lenne ezt küldeni a rádiókba. Viszont ebben vagy a Final Straw-ban benne van az a folkos gitározás, aminek a korábbi lemezek kontextusában is van értelme.
H
Tán létezik más olvasata is, de abban a kontextusban, amelyben a Final Straw megszólal, konkrét politikai üzenetként hangzik - egyenesen George Bushhoz, az Egyesült Államok elnökéhez Michael Stipe-tól, akinél most betelt a pohár. Buck szerint az egész lemez hangulata, három-négy számé különösen arra reflektál, hogy milyen most Amerikában élni - meg is nevezi õket: Final Straw, I Wanted To Be Wrong, Around The Sun. "Még a nem annyira politikus számokban is, amelyek inkább kapcsolatokról vagy bármi másról szólnak, még ezekben is benne van, hogy hol élünk. Melankolikus lemez lett ez, de most Amerikában elég sok minden van, ami miatt az ember szomorúnak érezheti magát."
Novemberben elnököt választ az ország. Hogy a várhatóan legszorosabb eredményt produkáló, ezért esetleg döntõnek bizonyuló körzetekben a demokraták javára billenjen a mérleg, Vote for Change címmel összeállt egy trupp: az R.E.M., a Pearl Jam, Bruce Springsteen, a Dixie Chicks, John Fogerty, Jackson Brown, John Taylor és mások október 1-8. között kilenc állam 28 városának 34 színpadán lépnek fel, különbözõ akciócsoportokra osztva.
MN: Amikor elhatároztátok, hogy részt vesztek a turnén, gondoltatok azon rajongóitokra, akiknek a szíve esetleg a republikánusokhoz húz?
PB: Biztos ilyenek is vannakÉ nehéz ezÉ de jogukban áll úgy dönteni, hogy nem vásárolják többé a lemezeinket amiatt, amiben mi hiszünk. Számomra az egész dolog lényege az iraki háború. Nem értek egyet a Bush-kormányzat legtöbb döntésével. Nem csinálnám ezt a turnét, ha nem támadtuk volna meg Irakot. Ez egy illegális háború. Hiba és tévedés az egész. Ráadásul nem is értünk el semmit. Ezért vagyok benne. Mindannyian egyetértünk abban, hogy ez nagyon fontos év abból a szempontból, hogy eldöntsük, milyen ország legyen Amerika.
Szõnyei Tamás
Az Around The Sun október 4-tõl kapható, az R.E.M. január 22-én lép fel a Papp László Sportarénában
