Film

John Ford és Howard Hawks: minden idők legnagyobb és második legnagyobb western-rendezője. Joseph McBride mindkettőjükkel találkozott személyesen – a Kaliforniában élő filmtörténésszel skype-on beszélgettünk a western két ellentmondásos zsenijéről – és John Wayne járásáról.

Amikor Sztupa és Troché az utolsó előadás után nekivágtak, dőlt az eső. Zuhogott egész nap, már délután bőrig ázva érkezett a közönség, párálló kabátok, csapzott hajzat, emberszag, mégis öröm volt nézni őket, mert sokkal többen voltak, mint nyáridőben. Mint nyáridőben, mint egy jóval nagyobb településen, az artista pedig megbecsüli ezt, tudja, hogy az a drága jó publikum tartja őt el, a Sigurcello Circusban pedig külön súlyt fektettek rá, hogy az utolsó sátorállító legény, de még a részeges állatgondozó is az eszében tartsa ezt, gyakorlatilag a nap mind a huszonnégy órájában, s lehetőleg azután is. Így aztán még nagyobb volt a döbbenet, amikor az esti műsorra a délutáninál is nagyobb tömegek érkeztek, s itt-ott fel kellett vonni a sátor oldalfalát, hogy mindenki elférjen.

A skandináv krimi egykori ragyogása némileg megkopott a futószalagon, de még mindig hozza azt, amiért megszerettük: a borongós északi fényt, a földszagot és valóságközeliséget. Most kis túlzással szinte egyszerre olvashatjuk Jussi Adler-Olsen (nálunk 2011-ben kiadott) bűnregényét és láthatjuk a belőle készült dán filmet.

Úgy tűnik, az Éhezők viadala trilógia elsöpörte a csetlős-botlós, szerelmes, esetleg visszafogottan kalandos young adult-regényeket. A mindennapi szerelmi és beilleszkedési gondokkal küzdő fiatalok már nem elégítik ki a nézők igényeit: a felnőtté válás legyen sötét tapasztalat.

Guillome Nicloux filmjében a fiatal Suzanne-t családja - nevezett jobb meggyőződése ellenére - kolostorba kényszeríti, fel kell vennie a fátylat, s már kezdődnek is a meghurcoltatásai...

Ohióban született, de vérbeli New York-i filmesként lett híres. Ha csak a Florida, a paradicsomot csinálja meg, akkor is a legnagyobbak közt emlegetjük. A Thesszaloniki Filmfesztiválon beszéltünk vele.

Hát hülyék ezek a vámpírok?! Hogy csak most, annyi infantilizmus és gyermekded blamázs (Alkonyat, Pirkadat, Félhomály, Homály) után fedezték fel maguknak Amerika nagy melankólikusa és frizurakirálya, Jim Jarmusch élettani előnyeit?!

Amikor Sztupa és Troché visszanéztek, Troché megfogta Sztupa karját, a könyökénél, ahol behajlította épp, s halkan kérdezett valamit. Mondd csak, Sztupa, emlékszel még 1989 lázára, hogy merről jöttél az utcán, és merre fordultál be, és milyen ruha volt rajtad, milyen nadrág és milyen cipő, és kivel találkoztál a sarkon, és milyen hosszú volt a hajad? Emlékszel, Sztupa, hogy szobrot döntöttél, s nekimentél a csillagoknak is? Az megvan, hogy milyen idő volt, hideg volt vagy meleg, felszakadozó felhőzet, vagy csak esett valami, nem is esett, inkább csepergett? S milyen hosszú volt a sor?

Mi sem természetesebb annál, hogy a világ legősibb és legüresebb filmes közhelyét éppen Wes Anderson volt képes ismét (vagy legelőször?) elevenné varázsolni, aki a hagyományos értelemben vett filmművészet egyik utolsó lovagjaként évek óta könnyed mozdulatokkal portalanítja azokat a múzeumszagúvá öregedett fogalmakat, mint amilyen a szerzői jelenlét vagy a markáns képi stílus.

Ahogy mindenki a legjobbat akarja megvalósítani és megélni, úgy Will, a negyvenéves színész is Romeo akart lenni valaha, meg Hamlet.

Nézem a film azon jelenetét, melyben George Washington, Benjamin Franklin, Lincoln és Clinton egyként csatlakoznak a kis főhőshöz, amikor kijelenti: "Én is kutya vagyok!", és elfut némi irigység. Mikor nem válna nálunk azonnal közröhej/megbotránkozás/általános értetlenség tárgyává egy mesefilm, melyben mondjuk Széchenyi, Árpád vezér, Horn Gyula és Horthy tenné ugyanezt?

A magyar közmédia vélekedésével ellentétben az építészet nem egy nagyon szűk réteg szakmai ügye, hanem közügy, sőt létkérdés. Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodhat, aki az elmúlt hét végén a Toldi moziban legalább két filmet végignézett az idei Budapesti Építészeti Filmnapokon. Mindabból, ami a közszolgálati csatornák kínálatából évek óta tendenciózusan kimarad, a négy nap alatt jó kis merítést láthatott a budapesti közönség.

Embermesék a homofób Itáliáról, a másság üldözéséről a fasizmustól napjainkig: többek között erről szól Gianni Amelio Boldog az, ki másmilyen című dokumentumfilmje. Sajnálatos módon leginkább arra fókuszált a nemzetközi sajtó, hogy az olasz rendező idős korára coming outolt. Berlinben találkoztunk Amelióval.