Film

A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.

Jeremy Irons és Bruno Ganz kvaterkázik egy lisszaboni kiskocsmában - és akkor ezzel szinte mindent el is mondtunk Bille August új filmjének szépségéről és esendőségéről.

Valaki elveszíti az emlékeit, mert Alzheimer-kóros - lehet-e erről tárgyilagosan beszélni a nyilvánosság előtt? A személyes hangú portréfilm szerzőjével olyasmit igyekszünk körüljárni, amiről általában hallgatni szokás.

Ők azok, akik először szállnak ki a kártyapartiból, de csak a széküket adják át valami nagy reményekkel és még nagyobb pénztárcával érkező kellemetlen idegennek, maguk ott maradnak az asztal mellett, látszólag a játékot figyelve, alkalmasint állandó készültségben, hogy valamelyik küzdő frissítőt hozasson velük, vagy elhajtsa őket beváltani némi zsetont - őslakosnak lenni minden mai tudásunk szerint: elveszett állapot.

A hatalmas szigetországban mostanában nagyjából nyugalom van, a korábbi vallási, nemzetiségi konfliktusok alábbhagytak, a gazdaság fellendülésben, a múltban történtek visszaszorítva a közös emlékezet mélyére.

A művelt mozista, ha sarokba szorítják, két filmcímet azért biztosan kiizzad magából.

Már az előző mű is valamiféle alig kibogozható gubanc volt: pastiche, paródia és intertextek keresztbe-kasul, miközben Rodriguez felidézi, szétszedi és persze újrakonstruálja a nőkkel és a mexikóiakkal kapcsolatos B filmes sztereotípiákat.

Biztos fekszik a filmalapnál egy olyan filmterv, ami úgy kezdődik, hogy Csányi Sándornál (a színésznél) este buli lesz, s mindenki ott lesz; Fenyő Ivántól Tompos Kátyáig mindenki magát játssza, s ide toppan be Nagy Ervin és Nagy Zsolt mint két jó haver.

Amikor Sztupa és Troché felszántották a Balatont, másnap még egy zebrát is festettek rá. Tudniillik gyalogátkelőt. Fonyód és Badacsony közé, ami nem épp a legalkalmasabb helyszín, de választási lehetőségeiket megingathatatlan külső tényezők szorították kalodába. A legrövidebb úton, Szántód és Tihany közt már közlekedett a komp, így balesetvédelmi szempontból módfelett aggályosnak tűnt odaterelni még a gyalogságot is.

Nahát, itt egy film, ami teljesen olyan, mint amilyennek jobb napokon egy filmet képzel az ember. Van eleje, közepe, vége, mégpedig ebben a sorrendben, van hangulata (erős), van feszültsége (erős), van egy csomó - a kelleténél alig valamivel több - jól kifundált fordulata (egy gyerekrablási ügyben ketyeg az óra), s vannak alakításnak is könnyűszerrel beillő színészi teljesítményei is.

Hollywoodban Denzel Washingtont és Mark Wahlberget állította párba, hazájában pedig egy izlandi halászhajó katasztrófáját vitte színre. A Dermesztő mélységet a héten kezdik játszani a mozik. A rendezővel Skype-on beszélgettünk. (Az interjúban szereplő összegek dollárban értendők.)

Kritikusunk megtekintette a The Hunger Games második részét.

Mozikban az Isteni műszak, a Vajna-bizottság zászlóshajója. A rendezővel beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché hosszában felszántották a Balatont, egy tucat tajtékos paripa dobrokolt a parton. Troché be is fogott mindjárt hatot az eke elé, vágjuk, hasítsuk, forgassuk fel fenekestül, hadd haladjunk, csak haladjunk, rikoltotta. Sztupa nem kapkodott, kicsapta legelni a maga hat pejlovát, s ökrökért küldött. Azokat fogta a szerszáma elejbe, s amikor aztán készen állottak, maga is erősen megmarkolta az eke szarvát.