Film

Amikor Sztupa és Troché megálltak szemben a gyerekekkel, meghűlt a vér az ereikben. A gyerekek rengetegen voltak, álltak dermedten a lejtős, gyilkosan meredek utca tetején, nem túlságosan rendezett sorokban, ároktól árokig, de még a kétoldali árkokban is néhányan, elfoglalva az utca teljes szélességét.

Némi táncszerűség, némi pia, aztán a tárgyra térni gyorsan: lerángatott ruhák, különösebb öröm nélkül, az intimitás teljes mellőzésével kivitelezett közösülés.

Nem kell sokáig feszengeni, hogy itt a M.I.B. (Men in Black) garázdaságból elkövetett lenyúlása folyik, csak addig, míg ki nem derül, mennyire nem megy sem a lazaság, sem a viccelődés a R.I.P.D. (Rest in Peace Department) című képregényfilmnek.

Van a bűnfilmeknek ez a furcsán elégikus, némi fekete humorral fűszerezett, amerikai rokonaitól merőben eltérő hangvételű angol változata. Alapvetően az atmoszférateremtés, és nem a cselekmény kerül itt a középpontba, hosszan pepecselnek a szereplők jellemének megrajzolásával és a fordulatok sem mindig a hollywoodi sztenderdek szerint alakulnak.

Az öreg halász, a tenger és egy illegális kínai bevándorló történetét dolgozta fel a dokumentumfilmekhez szokott rendező A lány és a költő című filmjében. Az olasz rendezővel az Olaszországban élő emigránsokról, az olaszokban élő előítéletekről és saját politikai preferenciáiról is szót váltottunk telefoninterjúnk alkalmával.

Az ELTE Filmtudomány Tanszékének vezetője 2011 augusztusa óta tagja a Magyar Nemzeti Filmalap ötfős bizottságának, amely a mozikba szánt, egész estés filmekre beadott pályázatok sorsáról dönt. A filmalap preferenciáiról, Andy Vajnáról, az utolsó vágás jogáról és a magyar film pozíciójáról kérdeztük.

Amikor Sztupa és Troché a Lánchíd korlátjának dőlve bámulták a Dunát, pont középen találkoztak. Sztupa Buda felől jött, Troché szemből. Az utolsó két lámpaoszlop között huszonkét lépés, tizenegy-tizenegy; nyár volt, a rengeteg turistától sajnos nem lehetett pisztolypárbajosat játszani, mégis egyszerre értek a helyszínre, s rövid üdvözlések után már neki is dőltek a korlátnak a Margit-sziget felőli oldalon. Innen már ment minden, mint a karikacsapás, nézték a vizet. Nézték, egyre csak nézték.

Az általános vélekedés szerint Guillermo del Toro mexikói filmrendező, a horror/sci-fi határvidék pionírja, a rajongók örök patrónusa és Az őrület hegyei című klasszikus rémtörténet megfilmesítésének első számú lobbistája felette áll a műfaji nagyátlagnak, az éjjellátóval is csak a kasszát látó, lusta és fantáziátlan hollywoodi iparosok tömegének.

Van itt minden, sőt még annál is több: válás spanyol módra, féltékenységből elkövetett padon ülés, késői megbánás, eltékozolt élet, elhidegülés és visszatalálás, megzavart kutyasétáltatás, női és férfititkok felfedése, megérdemelt munkahelyi megszégyenítés - és mindezek szépen epizódokba szedve, s minden epizódban legalább egy nemzetközileg is ismert spanyol ajkú férfisztár.

Egy zsánert feléleszteni csoda. Még egyet: hübrisz. Hiába sikerült anno Gore Verbinski csapatának a Karib-tenger kalózaival lelket lehelni egy műfajba, a western nem járt ilyen jól velük. Talán azért, mert a lassú párbeszédek a szikkadt tájban és a hosszú csendek leple alatt bagót rágó típusfigurák kevéssé lelkesítők, vagy azért, mert kalózokról nem érdemes cowboyokat másolni.

Miközben Giuseppe Tornatore szüntelenül filmezi befordult férfihősei édesbús drámáit, rendre előáll egy-egy ridegebb zsánerdarabbal is, mint legutóbb Az ismeretlen (2006) című szép női thrillerrel - friss művében pedig e két vonulat egyesül.

Az 1988-as Cinema Paradiso óta nem volt akkora sikere, mint a Senki többet című romantikus filmdrámával, amit most adnak a hazai mozik.

Ha a latin szentenciák ismerői megrögzötten másképp tudják is, azért persze már régóta a televízió az élet tanítómestere. Divattippektől a valóságshow-k érintkezési etikettjéig, a csillagjegyek sorsdöntő jelentőségének sulykolásától a tiszta énekhang fogalmának viszonylagosságáig szinte minden tárgyban oktat minket a tévé, csak győzzük figyelemmel.

Amikor Sztupa és Troché egy multinacionális vállalat megbízásából látogatást tettek a burnyákoknál, nagy reverenciával fogadták őket. Maga az elnök küldött értük a repülőtérre egy bizalmi embert, természetesen inkognitóban. Az ügyesen elvegyült a tranzit kijáratánál lebzselő taxisok és panziósok között, sőt, neki is volt egy kis műanyag irattartóba csomagolt A4-es papirosa, amire nyomtatott nagybetűkkel föl volt írva két név, így: MR. STOOPWA, MR. ROGIER.