Magyar Narancs: Augusztus közepén jelentették be, hogy szinte a teljes filmes hallgatói létszám otthagyta a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Velük tartott ön is?
Kende János: Sajnos egészségügyi okokból nem tarthattam velük, így csak annyit mondhatok, hogy nagyon büszke vagyok rájuk. 1995 óta tanítok az egyetemen – ez lett volna az utolsó évem –, és úgy érzem, hogy nem hiába dolgoztunk. Az egyetemfoglalás is könnyed és szellemes volt, mindent a hallgatók találtak ki. Sajnálom, hogy csak egyszer tudtam őrséget állni a Vas utcában, többször nem.
MN: Az SZFE tanárainak tavalyi nyilatkozataiban ön volt a legkevésbé tapintatos Vidnyánszky Attiláékkal kapcsolatban. Arról beszélt, hogy a Nemzeti Színház igazgatóját távol kellene tartani a filmforgatásoktól, míg az olyan kinevezetteknek, mint Lajos Tamás vagy Novák Emil – utóbbit nem operatőrnek, hanem egy karrieristának tartja – semmi keresnivalójuk nem lenne az egyetemen. Reagáltak az érintettek a nyilatkozatára?
KJ: Nem reagáltak, de nem is csodálkozom ezen. Én ezeket a dolgokat korábban már szemtől szembe is elmondtam nekik. Amikor 2018-ban Lajos Tamást kinevezték az NKA Filmművészet Kollégiumának az élére, a kollégium tagjaként javasoltam, hogy folytassuk az SZFE-vizsgafilmek támogatását, de ő hallani sem akart róla. Ezért léptem ki az NKA-ból… És most ezt a Lajos Tamást nevezték ki az SZFE kuratóriumi tagjának.
MN: A neve továbbra is ott van az SZFE tanári névsorában – legalábbis a honlapon. Folytatja a tanítást?
KJ: Nem tudtam bejárni, de nem is akartam. Ha az egészségi állapotom engedi, szívesen folytatom a tanítást, de nem a Vidnyánszky-féle SZFE-n.
MN: Vannak még illúziói a hazai filmes szakmával kapcsolatban? Már húsz évvel ezelőtt meglehetősen kiábrándultnak tűnt, látva, hogy a filmszakma szolidaritása csak addig működik, amíg az első forintot el nem osztják.
KJ: Már nem tudom ezt megítélni. A Káel Csaba-féle Nemzeti Filmintézet működését nem ismerem. Kívülállóként azt látom, hogy a magyar művészfilmeket teljesen ki akarja szorítani, és helyette főleg tévésorozatokat és populáris filmeket akar. Szerintem ez hiba, és ez a hozzáállás nem tesz jót egy kis ország filmkészítésének; teljesen feleslegesnek tartom, hogy milliárdokat öljenek olyan kommersz produkciókba, amelyek nem versenyképesek. Azt pedig különösen szomorúnak tartom, hogy a Nemzeti Filmintézet úgy osztogatja a pénzt barátoknak és ismerősöknek, mintha valami jutalom lenne a filmkészítés.
MN: A kamera mögött 2002-ben állt utoljára, azóta kizárólag a tanításnak élt. Mi volt a visszavonulása hátterében?
KJ: Hatvan film után egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy főleg pénzért dolgozom. Úgy szálltam be külföldi filmekbe, hogy nem ismertem a rendezőt, nem ismertem a forgatókönyvet. Megérkeztem valamilyen külföldi országba idegenként, és három nap múlva már forgattam. Ez nem az én világom volt, azt szoktam meg, hogy a rendezővel előzetesen megbeszéljük a forgatókönyvet, hogy apránként ismerek meg minden részletet, hogy elmondhatom a véleményemet már a forgatás előtt. Így részese lehettem a filmnek akkor is, ha semmibe nem szóltam bele. De a vége felé inkább egy szakmai malomban éreztem magam; olyan filmeket is elvállaltam, amelyeket egyébként nem néznék meg. Igaz, hogy így két év alatt annyi pénzt keresem, mint előtte tíz év alatt, de hamar elegem lett belőle. Az SZFE-n ekkor már évek óta tanítottam, de miután abbahagytam a filmezést, sokkal nagyobb örömet találtam ebben a munkában.
MN: Egy 1979-es interjúban azt mondta: „Nem hiszek abban, hogy fontos az operatőr egyéni látásmódja. Alkalmazkodnia kell a rendezőhöz.” Ezt fenntartja most is?
KJ: Annyiban korrigálnám, hogy nagyon is fontos az operatőr egyéni látásmódja, de ugyanilyen fontos az is, hogy a rendezővel egyetértsen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
