A telefonos riadólánc ugyan recsegett-ropogott erősen, az üzenet mégis egyértelmű volt: az őrsatyák támadásra szánták el magukat, csapataik elindultak a bázis felé. Eddig még nem tudta senki feltartóztatni őket. Sztupa pár másodpercig hallgatott, aztán bemondta a telefonba, hogy „akkor síkraszállunk”. Ebben jól észrevehetően a hívó fél is megnyugodott. Akkor jó, vagy valami ilyesmi ütötte át a recsegést. A zavar abból támadt, hogy sem Sztupa, sem Troché nem volt meggyőződve róla, hogy pontosan kik is azok az őrsatyák. Gondoltak ugyan valamit, de mást-mást. Sztupa úgy emlékezett valahonnan, vagy csak az képzett meg neki, hogy a satyák egyfajta vicsorgó, nyálcsorgató szelindekek, tépik a láncukat, és sosem hagyják abba az acsarkodást. Az őrsatyák pedig a satyák távoli mocsarak eldugott szigetein titokban kiképzett legvérmesebb példányai, amelyek békeidőben őrfeladatokat látnak el. Felé sem mer menni senki annak az objektumnak, amelyet őrsatyák vigyáznak. Mintha agya távoli zugolyában meg is bújt volna egy emlékfoszlány, melyben valaki felkiált: elengedték az őrsatyákat! (Fusson, ki merre lát!)
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
