Elég régen vártunk erre a találkozásra, de megérte kibekkelni ezt a röpke 17 évet - a walesi zenekar ugyanis ismét ereje teljében van, így hát jó időben, egy nagyon erős új lemez (Journal For Plague Lovers) birtokában látogatott el a Sziget Nagyszínpadára. Az augusztus 15-i fellépés igazi együtténeklős, a szó jó értelmében vett stadionrock-atmoszférájú koncert volt bő egy és negyedórában, a legnagyobb slágerekkel a nyitó Motorcycle Emptinesstől az If You Tolerate This...-ig, és még az is belefért, hogy James Dean Bradfield egy szál akusztikus gitárral adja elő az Everlasting című dalt. Nicky Wire, a zenekar basszusgitárosa vidáman, fehér matrózegyenruhában mosolyogta és mozogta végig a koncertet, énekelte a szövegeket, a Faster című dalukat pedig így konferálta fel: "Apám három focistáért rajongott: Cruyffért, Peléért és Maradonáért. De legjobban Puskást szerette, mert neki lelke volt. Apám és Puskás emlékére szóljon most ez a szám." Vele beszélgettünk a koncert előtt.
*
Magyar Narancs: Az új album producere Steve Albini volt. Milyen volt vele dolgozni?
Nicky Wire: Nagyon érdekes és nagyon ösztönző. Egy kicsit nehéz is volt persze, mert azért, mint az nyilván köztudott, Albini nem az a klasszikus értelemben vett producer. ' sokkal több, mint egy album felvételét irányító szakember. Sokkal inkább zenészfüllel hallgatja a dalokat, és megmondja, ha valami nem tetszik neki. Igazán zseniális forma, aki képes kihozni (és aztán kikeverni) a dalokból azt, amit szeretnél. Egyébként élőben, egyben játszottuk fel a lemezt, és analóg szalagra rögzítettük, szóval sokat kellett gyakorolnunk előtte, hogy ne égjünk be a stúdióban. Nagyon bírtuk ezt a módszert, sokkal jobb így felvételeket csinálni, mint a biztonságot adó, ugyanakkor steril digitális technikával.
MN: Az új lemez hallgatása közben gyakran azt éreztem, hogy valamilyen szinten folytatása ez az anyag a 94-es The Holy Bible-nek.
NW: Igen, ebben lehet valami, de ha meghallgatod a Holy Bible-t, azért az sokkal direktebb zene. Minden sokkal dühösebb azon a lemezen, de még megvan a maga ártatlansága is. Sokkal egyenesebb, lényegre törőbb lemez volt, és nyilván azért is lett ilyen, mert azzal az albummal akartuk felhívni magunkra a figyelmet. És természetesen Richey (Richey James Edwards, a zenekar 1995-ben eltűnt, feltehetőleg öngyilkosságot elkövetett gitárosa - H. M.) intellektusa is meghatározó. ' egy lenyűgöző tehetségű fickó. Hogy őszinte legyek, sokkal jobb szövegeket írt, mint én valaha is. Hihetetlen tudással a háta mögött írta a dalszövegeket: rengeteget olvasott, figyelte az embereket, utazott, vagy egyszerűen csak nézte a tévét, és amit aztán ezekből az élményekből összeszedett, abból lett egy nagyon erős szöveg. Richey úgy működött, mint egy írógép, ontotta magából a szövegeket, soha nem lustálkodott. Azt hiszem, a Holy Bible lemezen ezek a szövegek voltak a legfontosabbak, és ezért is vettük elő most az új lemezhez újra az ő szövegeit.
MN: Ezek voltak az utolsó szövegei.
NW: Nagyon fontos volt a számunkra, hogy ismét az ő szövegei legyenek az albumon. Most, amikor újraolvastam ezeket, az volt számomra a legjobb bennük, hogy Richey őszintén hitt a szövegeiben, és ez a hit mindennél fontosabb. A szöveg ebben az esetben még fontosabb is, mint a zene, mert annyi ötletet tartalmaz. Azt hiszem, az új album ezért lett ilyen erős, mert Richey szövegeinek köszönhetően nagyon sok tisztaság és újszerűség van a számokban. És ha tényleg sok embernek tetszik, azt Richeynek köszönhetjük. Hozzátartozik ehhez, hogy én is csak egy rajongó vagyok, Richey rajongója.
MN: Tizenöt éves szövegekről van szó, érvényesek ezek mai szemmel is?
NW: Richey szinte csak olyan témákban írt mindig is, amelyek megállják a helyüket minden időben. ' klasszikus értelemben vett dalszövegíró, aki könyvekből és persze a való életből szerezte a tapasztalatokat. Igazi reneszánsz emberként mindig gondolkodott, jegyzetelt, kutatott, és nagyon jó képessége volt arra, hogy ezeket az élményeket közvetíteni tudja az emberek felé. Ezért időtállóak a szövegei.
MN: És mi a helyzet a te szövegeiddel? Mi hat rád leginkább, amikor írsz?
NW: Minden hatással lehet rám: a tévé, a napi hírek, a média vagy akár a brit szociális helyzet. A legnagyobb inspiráció számomra mégis az, amikor utazom. Új emberekkel, új kultúrákkal megismerkedni - azt hiszem, ebből lehet a legtöbb ihletet nyerni. De az az igazság, hogy vannak problémáim az írással. Sosem vagyok elégedett a szövegeimmel. Lenne még hova fejlődnöm. A következő lemezen ismét lesznek azért dalszövegeim, addigra majd biztos feltornázom magam, de Richey szintjét nyilván nem lehet elérni sohasem.
MN: A Journal For Plague Lovers borítóján Jenny Saville Stare című festménye látható. Melyikőtök választotta ezt a portrét?
NW: Nagy rajongója vagyok Jenny munkásságának, barátok is vagyunk, rendszeresen szoktam járni a kiállításaira, és ő is volt már koncertünkön. Ez egy elég sötét, véres darab, de pontosan ilyen borítót szerettünk volna. Azt gondolom egyébként, hogy egyáltalán nem botrányos vagy felháborító ez a kép, bár sokan annak próbálják beállítani. Hiszen nemcsak a durvaságról, a vérről szól, hanem az ártatlanságról, a gyermeki létről is.
MN: Egy interjúban azt nyilatkoztad nemrég, hogy a következő lemezetek bizarr zenei kísérlet lesz "heavy metal motown" stílusban: mintha a Van Halen Supremest játszana.
NW: Azt hiszem, ezt kicsit félreértették, de majd meglátod! Az a helyzet, hogy James rám szólt mostanában, hogy fogjam be a szám, és ne beszéljek hülyeségeket (nevet). Egyszerűen arról fog szólni ez a lemez, hogy kicsit nyitunk más stílusok felé is, és minden olyan új elemet, zenei stílust hallani lehet majd rajta, amit az utóbbi években hallgattunk, illetve összelopkodtunk. Egyébként tényleg lesznek rajta motownos gitárok - mostanában elég sok Amy Winehouse-t hallgatunk. Szóval elmegyünk egy másik zenei irányba, és biztosan élvezni fogjuk ezt a kirándulást.
