„A mérsékelt infláció ellen jóval nehezebb küzdeni, mint a hiperinfláció ellen”

Gazdaság

Máig Magyarország tartja a világrekordot a pénzromlás havi ütemében, másrészt az 1946-os stabilizáció gyors és sikeres volt. Mi volt az oka a hiperinflációnak, és mikor romlott a legjobban az új valuta, a forint értéke – erről is beszél a korszakot kutató gazdaságtörténész.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. március 3-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: A háború utáni magyar pénzromlás rekordmértékű volt, de nem kivételes esemény. Milyen tényezők okozhatnak egy országban hiperinflációt?

Germuska Pál: A háborús helyzetek általában inflációt okoznak, mivel nehézzé válik a gazdaság finanszírozása – ez derül ki Thomas Sargent Nobel-díjas amerikai közgazdász 80-as években írt alapművéből is, amely az I. világháború utáni német, osztrák, magyar és lengyel inflációt hasonlította össze. Az I. világháború négy évét tekintve a 300–400 százalékos infláció megszokott volt. Hiperinflációról akkor beszélünk, ha az áremelkedés havi üteme meghaladja a 100 százalékot. A legdurvább hiper­inflációk a világháborúk utáni vesztes országokban törtek ki, ahol a területi veszteségek, a gazdasági nehézségek vagy a jóvátételi kötelezettségek ellehetetlenítették a gazdaság normális működését. A németek például olyan drámai pénzromlást szenvedtek el a 20-as évek elején, hogy utána ezt csak teljes, azaz pénzügyi, fiskális és monetáris rezsimváltással lehetett megszüntetni. Sargentnek az is érdekes megállapítása, hogy mivel a hiperinfláció sokszor pszichológiai tényezőkön múlik, egyetlen drasztikus politikai lépéssel szinte egyik napról a másikra meg is lehet szüntetni – mint történt az az 1920-as években Németországban.

MN: Ott nem is kellett új pénznemet bevezetni, hiszen maradt a márka.

GP: De jó pár nullát levágtak belőle. A sikerhez elengedhetetlen az államháztartási stabilizáció, a gazdálkodás rendbetétele és jelentős külső hitel, amivel az új valuta stabilitását meg lehet teremteni. Épp ezek a feltételek hiányoztak sokáig a magyar gazdaság számára a II. világháború után.

MN: Mennyire volt speciális az akkori magyar helyzet?

GP: A háborúvesztést követő megszállás idején a szovjetek maguk is bocsátottak ki hadipengőt, ezzel elárasztották a gazdaságot. Eközben elvitték az aranykészletet, a készpénzkészletet, árukat vontak ki és az 1–1,5 milliós haderő gyakorlatilag sáskaként felélte az országban lévő élelmiszert. Mindehhez jött a háborús pusztítás és kár, ami Budapest elhúzódó ostromával és az ország fő hadszíntérré válásával járt: a németek gyárleszereléseitől kezdve a még a jóvátételi szerződések megkötése előtti szovjet zsákmányolásig. Utóbbi a bankszéfekben lévő magánvagyont, ékszereket vagy a sárospataki könyvtár értékeit ugyanúgy érintette, mint komplett gyárak vagonba rakott berendezéseit. A vad zsákmányolás csupán 1945 tavaszára szűnt meg, amint elindultak a jóvátételi tárgyalások, sikerült ennek gátat szabni és szabályozottabb keretek közé terelni.

Mindezek mellett a korabeli elemzők és a későbbi feldolgozások is azt róják fel a pengőinfláció legdrámaibb okaként, hogy lényegében megszűntek az állam bevételi forrásai. A költségvetés kiadásainak mindössze 5–8 százalékát fedezték a bevételek. Ebben a helyzetben az életet, a gazdaságot valahogy újra kell indítani, nyersanyagot kell vásárolni a termelés beindításához, fizetést adni a bányászoknak, hogy legyen szén, amivel fűteni lehet, meg hogy elinduljon a vasút. Ennek az egyetlen módja sokáig a pénzjegynyomtatás. Az akkori kisgazdapárti jegybankelnöknek, illetve pénzügyminiszternek ugyan nem volt különösebb pénzügyi nimbusza, de jól látták e problémákat, és megpróbálták volna a pénzkibocsátást is észszerűbb határok között tartani. Ám 1945 őszén jöttek a választások, így ez a kérdés kikerült a figyelem középpontjából, és emiatt meglódult az infláció. Ahogy felállt az új kormány, rögtön tettek olyan intézkedéseket, amelyekkel sikerült kicsit visszafogni a pénzromlás ütemét.

 
Fotó: Németh Dániel

MN: Miért került mégis inflációs spirálba a pengő 1946-ban?

GP: Az év elejétől felerősödtek a gazdasági csatározások, a kommunista párt térnyerése is megkezdődött a csaknem teljhatalmú, Vas Zoltán vezette Gazdasági Főtanács létrejöttével. Ez a testület kormányon belüli kormányként fokozatosan elvonta más gazdasági minisztériumok jogköreit. Ez lett az újjáépítés centruma is, amely csak 1947-ben több mint tízezer határozatot hozott. Ezt a politikai játszmát látom a hiperinfláció elszabadulásának hátterében is: a kemény tél, a szénhiány és még számos ok mind hozzájárultak ahhoz, hogy késett a gazdaság újraindulása. Az 1945 júniusában megkötött szerződés 200 millió dollárban rögzítette a szovjetek felé a jóvátételi kötelezettséget, amiből az első évben a szovjetek nem is engedtek, így a magyar gazdaság hatalmas hátralékot halmozott fel. Miközben az újjáépítés lett volna a legfontosabb feladat, terményt, élelmiszert, nyersanyagot, készterméket, járműveket, például mozdonyokat és megannyi más árut vontak ki a jóvátétel miatt a magyar gazdaságból, ami elhúzta a kilábalás folyamatát. Ehhez jöttek azok a pszichológiai tényezők – az erősödő bizalomhiány, a pénzromlás anticipációja –, amelyek egyre vágtatóbbá tették az inflációt. Bevezették az adópengőt, ami egy pénzhelyettesítő eszköz volt – ezzel lehetett az adót befizetni –, így már két fizetőeszköz is forgalomba került, amelyek értéke, árfolyama elvált egymástól: az adópengőnek egy ideig lassabban romlott az értéke. 1946 tavaszán pedig már nem havi dinamikája volt az inflációnak, hanem heti. Ekkoriban hetente fizettek az embereknek bért: miután megkapták, mindenki rohant elkölteni, emiatt hirtelen megugrott az infláció, ez fel is zabálta a forgalomban lévő pénzmennyiséget. Ahogy ez részben kiment a forgalomból, úgy mérséklődött a pénzromlás napi üteme.

MN: A lakosság ekkor kénytelen volt megismerkedni olyan számokkal, amelyeket korábban soha nem használt…

GP: A számok és a bankjegyek jól ismertek: jött a milpengő, ennek névértéke a pengő milliószorosa, meg a bilpengő: itt már 12 nullát kell a névérték végére képzelni.

MN: Ha jól tudom, a legmagasabb címlet a százmillió bilpengő volt: ez 1020 pengőnek felelt meg…

GP: Annyi bizonyos, hogy világcsúcstartó volt a pengőinfláció, az 1946. július havi inflációs adatnál, a 4,19×1016 százalékos pénzromlásnál azóta sem produkált nagyobb mértékű értékvesztést egyetlen állami valuta se. Mondjuk a napi inflációs adat viszont, legalábbis elméletben, megdőlt 2008-ban, Zimbabwében. 1946 tavaszától, az amúgy is zajló politikai küzdelmekkel párhuzamosan a játék már arra ment ki, hogy ki fogja a stabilizációt végrehajtani. A munkáspártok hagyták elszabadulni a hiperinflációt és ráégni a kisgazda vezetésű pénzügyi kormányzatra, a kisgazda jegybankelnökre – az ország megmentőjének, az új valutacsoda megteremtőjének a szerepére készültek. Forma szerint a munkáspártok tettek javaslatot a stabilizációs bizottság létrehozására, annak menetrendjére – 1946. nyár elejére nyilvánvaló volt, hogy a pengőt mindenki elengedte, még az új valuta bevezetési dátuma is megvolt: 1946. augusztus elseje. Utána csak játék volt a papírokkal, ami a pengővel történt. Ekkora mértékű hiperinflációnál ugyan­is a különböző helyettesítők lépnek a nemzeti valuta helyébe.

MN: Vásárlás helyett jött a cserekereskedelem?

GP: Az emberek használták a külföldi valutákat, az amerikai dollárt, a svájci frankot, de fizettek arannyal, dohánnyal, liszttel, cukorral is. Sok tekintetben visszaléptek a pénz előtti korszakba, a barterezés és cserebere kereskedelem világába – ez működtette az országot. Megkezdődött az áruvisszatartás, árutartalékolás, hisz a kereskedők is vártak az értékálló pénzre, de a valutareform kidolgozói is azt szorgalmazták, hogy feltöltött boltok várják a forintot. Közben az „árdrágítók”, „feketézők” és más stigmatizált csoportok ellen keményen fellépett a kommunista vezetésű politikai, illetve a gazdasági rendőrség. Lassan minden vállalkozó, mindenki, akinek kicsit több pénze, áruja, üzleti vagyona volt, vagy éppen tőkejövedelemmel rendelkezett, gyanússá vált, és megpróbálták őket előbb a kommunista sajtóban diszkreditálni, majd adminisztratív, jogi, rendőri eszközökkel is szankcionálni. Megkezdődött az ellenségkép építése. Aztán nagy csinnadrattával megtörtént a forint bevezetése, amit évtizedeken át sikertörténetként adtak elő – azt is látni kell, hogy már ehhez is egy hatalmas propagandaháború társult. És miközben a kisgazdákra ráégették a hiperinflációt, a kommunisták és a szociáldemokraták nem csak triumfáltak a forint bevezetésével, de megtörténtek az első lépések a gazdaság átalakítása, a tervgazdaság későbbi bevezetése irányába, kezdve az első államosításokkal. A forint bevezetésekor szabták újra az egész bérrendszert is, aminek tulajdonképpen máig sokan isszuk a levét, bölcsészek, tanárok, de az orvosok is. Ekkor ugyanis az ipari munkásságot és az ipari szektort kívánták előnyben részesíteni, ennek érdekében összenyomták a bértáblákat. Míg egy képzetlen segédmunkás és egy okleveles mérnök fizetése között a háború előtt akár 10–16-szoros különbség is mutatkozott, addig ez a továbbiakban már csak 4–5-szörös lett. Azt a sok-, akár 17–18 fokozatú bérskálát, amelyet korábban egy minisztériumban alkalmaztak a segédfogalmazótól a miniszterig, szintén összenyomták. Az egész kereseti rendszert úgy állapították meg a háború előtti, 1938-as fizetésekhez képest, hogy az a „dolgozó rétegeknek” kedvezzen. Az agrártársadalom eleve rosszul járt, mert az ipari munkásságra lett a bérrendszer kihegyezve. Ez olyan öröksége a forint bevezetésének, amit csak 1990 után a piacgazdaság tudott valamennyire helyre tenni, de sok tekintetben máig sem álltak helyre a kívánatos bérarányok.

MN: Nemcsak a béreket, de az árakat is ekkor szabták meg – a mezőgazdasági termények, például a búza árát mesterségesen alacsonyan tartva, így szélesre tárva az agrárollót.

GP: Így van. És mindez annak a következménye, ahogy a háború után a kommunisták teret nyertek a gazdaságpolitikában. Ők egyfajta erőforrásként tekintettek a mezőgazdaságra: egyrészt az ipar és a lakosság számára nyersanyag- és élelmiszerforrásként, másrészt ebből a szektorból kivonható és az iparba átcsoportosítható munkaerőforrásként.

MN: A forint kezdeti éveiről szólva érdemes felidézni azt is, hogy a legnagyobb éves inflációt nem a rendszerváltás után élte meg ez a fizetőeszköz, hanem 1952-ben.

GP: Valóban. Évtizedeken keresztül úgy tanultuk a mesét, és mindenki el is hitte a hozzáférhető források alapján, hogy 1946-ban megteremtették a stabil forintot, ami sokáig megőrizte az értékét, és csak a 70-es években, az olajválsággal érkeztek az első problémák. Ehhez képest az első két–három év alatt már volt egy tetemes infláció, mert nem úgy alakult a gazdaság helyzete, ahogy szerették volna. Az 1949–50-es sztálini fegyverkezési programmal minden forrást a nehéziparba, azon belül a hadiiparba csoportosítottak. A beruházási árakat mesterségesen alacsonyan tartották, mesterséges eszközökkel pörgették a beruházásokat, hogy a rengeteg gyárépítést finanszírozni lehessen. A fogyasztói árakat viszont elengedték, ami inflációt gerjesztett. Nem elég, hogy sanyargatták az egész agrárszektort, Gerő Ernő például személyesen avatkozott közbe, hogy 15 százalékkal csökkentsék a gyártásba vett szovjet fegyverek árát, különben nem fért volna bele a költségvetési keretbe az a fegyvermennyiség, amelyet a Magyar Néphadsereg be akart szerezni. Nem véletlenül érezte a lakosság, hogy rosszabbul élnek, mint pár évvel azelőtt, hiszen óriási jövedelmet vontak ki a gazdaságból.

MN: A központi árirányítás, árképzés mellett hogyan kell elképzelnünk az inflációt? Hirtelen hatóságilag megemelik a hús, a vaj, a zsír árát?

GP: Pontosan ez történt 1951–1952-ben: hatósági áremelés. Miközben még létezett a szabadpiac is, bármennyire is próbálták korlátozni. Honvári János gazdaságtörténész az egyik munkájában azt írja, hogy ekkor a szabadpiaci krumpliár az állami begyűjtés során kötelezően alkalmazott felvásárlási ár hétszerese volt. A hiány felhajtotta az árakat, ahogy ezt ma is látjuk például az üzemanyagnál, a mesterségesen alacsony áron megszabott állami felvásárlás pedig elszívta az árut a piacról – ez mind a lakosság kiszipolyozásával, jelentős jövedelemelvonással járt.

A következő időszak, a 60-as évek látszólag nyugodt periódus volt, ám végig jelentős volt az államháztartási hiány, amit mindenféle kozmetikázással fedtek el. Az éves állami költségvetés csak játék volt a számokkal. Egyrészt nem sokat számított, hogy az ősszel és tavasszal 3-3 napot ülésező Országgyűlés miről döntött, de a pártvezetés egy részét is félrevezették a hiány valós mértékéről. Erre akkor derült fény, amikor az 1973-as arab–izraeli háború nyomán megugrottak az olajárak. Akkoriban a sokat szidott, Csikós-Nagy Béla vezette Országos Anyag- és Árhivatal sorozatban készítette az előrejelzéseket, és ők már 1971–1972-ben figyelmeztettek a különböző ipari nyersanyag­árak drámai emelkedésére. Rendre az olajárrobbanást emlegetik a korszak kapcsán, pedig valójában az történt, amit ma is látunk a pandémiás időszakban a világgazdaság felpattanását követően: a hosszú ideig szinte stagnáló árak korszaka után minden fontos nyersanyag, a pamuttól a faárun át a nyersvasig drámai mértékben drágul. Ez hatalmas árnövekedést generált akkor is, most is. Az NSZK-ban, ahol a 20-as évekbeli hiperinfláció miatt kínosan ügyeltek az árak kordában tartására, szintén 10 százalék fölé ment az éves infláció – más nyugati országokban 20–30 százalékos volt. A mai félelmek is a 70-es évek magas, de nem túl drámai inflációjának visszatérésével kapcsolatosak. Sargent a könyvében arra jutott, hogy furcsa módon a mérsékelt infláció ellen jóval nehezebb küzdeni, mint a hiperinfláció ellen. Hiszen az utóbbit egy határozott lépéssel le lehet győzni, mint nálunk 1946-ban történt.

MN: Hogyan kezelték a szocialista időszakban az infláció kérdését, mennyire lehetett erről a nyilvánosságban beszélni?

GP: Maga a kifejezés a ’45–46-os pengőinflációt követően gyakorlatilag tiltott szó lett. A fogyasztói árak és az árkosarak mérése nálunk a háború utáni időszakban honosodott meg. A későbbi évtizedekben a Központi Statisztikai Hivatal mérte az ipari árindexeket, a beruházási árindexet is – de a fogyasztói árindexet, amit a KSH mellett a Magyar Nemzeti Bank is mért, nem nagyon szerették publikálni, nem volt ildomos beszélni róla. A magasabb inflációtól mindenkinek összerándult a gyomra a felső vezetésben is. Kádár János is azt mondta, hogy a magyar lakosság a 20. században már két alkalommal veszítette el minden megtakarítását, és ezt minden eszközzel meg kell gátolni.

MN: Visszatérő probléma volt akkor is, hogy a hazai árakat elszakították a nemzetközi folyamatoktól: én még emlékszem, mennyit beszéltek arról, hogy hozzánk nem gyűrűznek be a magasabb energiaárak, meg általában a gazdasági krízisek…

GP: Valóban ez volt a szöveg és a legenda. Amikor 2011-ben Berlinben egy előadáson arról beszéltem, mennyire nem kezelte jól a 70-es évek kommunista vezetése a gazdasági válságot, és csak öntötték a gazdaságba a pénzt, egy brit történész azt felelte, minden kormányzatnak az a dolga, hogy megóvja választóit a világgazdasági sokkoktól. Igen ám, de ezt sokféleképpen lehet, és szerintem nálunk nem csinálták túl jól. Az Országos Anyag- és Árhivatal vagy a Tervhivatal már az olajválság előtt vagy azzal egy időben jelezte, hogy drámai áremelkedés zajlik a világban, lépni kellene, mert hatalmas a költségvetési hiány. Az állam ugyanis a gazdaság valamennyi szereplőjének a fogyasztását dotálta: nem csupán a 3,60-as kenyeret vásárló egyszerű állampolgárokét – ez került a legkevesebbe –, hanem a teljes szocialista iparét is. Vagy az exportot támogatták, vagy a világpiacinál olcsóbban számolhatták el az üzemek az importtermékeket. Dotálták a termelőszövetkezeteket, hogy ott tartsák a munkaerőt, de a Ganz–MÁVAG-ot is, hogy a gigantikus veszteség ellenére talpon maradhasson, sőt újabb beruházásokba foghasson. Nem volt a gazdaságnak olyan szegmense, ahová az állam valamilyen formában – dotáció, szubvenció, árkiegészítés – ne töltött volna pénzt. A 70-es években erre ment el az állami költségvetés 30 százaléka. Ehhez jöttek az 1973–1974-től brutálisan elszálló árak – a szakadék még nagyobbra nőtt. Amikor utólag, 1993-ban az MNB közreadta a korrigált költségvetési adatokat, hirtelen kiderült, hogy a nyilvánosan bevallott és a tényleges államháztartási hiány között egyes években tízszeres volt a különbség. A 70-es években már számoltak GDP-t az MNB-ben és a KSH-ban is – ekkoriban 5–10 százalékos sávban mozgott az állami költségvetés hiánya. Ennek fedezetéül idővel sorra vette fel az állam a nyugati hiteleket, amiből például a külkereskedelmi deficitet kellett finanszírozni. Az államszocialista magyar gazdaság ugyanis sohasem, így a 70-es, 80-as években sem tudott olyan dinamikus exportteljesítményt felmutatni, amelynek segítségével kitörhetett volna a magas infláció és a hatalmas költségvetési hiány köréből. Nálunk azért kellett kényszerből exportálni, dotációval, akár ráfizetéssel, hogy kitermeljék azt a dollárbevételt, amelyből vissza lehet fizetni a külföldi hitelek esedékes részét. Márpedig külső forrásra szüksége volt az államháztartásnak, hogy fenntartsa ezt a helyzetet.

MN: Ezek szerint a magyar állam a hibás gazdaságpolitika miatt szinte rákényszerült arra, hogy külföldi hiteleket vegyen fel?

GP: A 70-es években ráadásul hatalmas pénzkínálat volt a nemzetközi hitelpiacokon, olcsón lehetett hitelt felvenni. A sokat szidott Fekete János, akkori MNB-alelnök, azt mondta: nézzünk körül, hol a legolcsóbb a hitel, hol kell a legkevesebb kamatot fizetni – és emiatt nem is feltétlenül dollárban adósodott el Magyarország. Ez a 80-as évek elejétől visszaütött: amikor a dollárárfolyam gyengülni kezdett, a dollárban számított államadósság megugrott. Úgy járt az ország, mint a 2008-as válságot követően, amikor a háztartásokra égtek a devizahitelek.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

 

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidolgoznia. Csárdi Antal LMP-s képviselővel beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.