Kik azok a krími tatárok, és hová tartoznak?

Interaktív

Január 29-ig látható A Krím című kiállítás a Centrális Galériában. Az alkotóval, Emine Ziyatdinova dokumentumfotóssal beszélgettünk.

Emine Ziyatdinova krími tatár dokumentumfotós Üzbegisztánban született, ahová családját 1944-ben a sztálini rezsim deportálta a Krímből. Szüleivel 1990-ben, hároméves korában tért vissza történelmi értelemben vett szülőföldjére. Előbb szociológusként, majd fotóriporterként kezdett foglalkozni a krími tatár közösség, valamint saját családja történetével és mindennapjaival, amit 2008 és 2016 között készül fotóin és videóin örökített meg. A Krím című kiállítása január 22-én nyílt meg Budapesten a Centrális Galériában. A Blinken OSA Archívum és a CEU Invisible University for Ukraine által közösen szervezett kiállítás január 29-ig, vasárnapig tekinthető meg. Az alkotóval a tárlat megnyitóján beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Nagyon hosszú és bonyolult történelme van a krími tatár közösségnek. Össze tudnád foglalni röviden, kik ők, illetve mit kell tudnunk, amikor a krími tatárokról beszélünk?

Emine Ziyatdinova: A krími tatárok a Krím-félsziget őslakosai, akik többszáz éven keresztül rendelkeztek önálló politikai struktúrával. Ez volt a Krími Tatár Kánság, ami egészen 1783-ig autonóm államként működött, az Orosz Birodalom ekkor azonban elfoglalta és – első alkalommal – annektálta a Krím-félszigetet. A Krím tehát nem volt mindig orosz terület. A közösség történelmének legmeghatározóbb fejezete, hogy a krími tatár népesség jócskán megcsappant, amikor 1944-ben deportálták őket a félszigetről. A népesség nagyjából harmada nem élte túl a kitelepítést és az utána következő néhány évet, részben a körülmények és a különböző fertőző betegségek, részben a számukra Közép-Ázsiában kijelölt új lakóhelyük miatt. A Szovjetunióban ezek után nem is jelentek meg külön népcsoportként a krími tatárok, egyszerűen tatárokként hivatkoztak rájuk.

Tulajdonképpen az egész szovjet és orosz történelmi narratíva tagadja a krími tatár közösség létezését, ami a Krím Oroszországhoz tartozásának mítoszát erősíti.

Pedig még most is nagyjából 250-300 ezer krími tatár él a félszigeten, az orosz megszállás ellenére is.

magyarnarancs.hu: Mik az első emlékeid a családod történetéről? Mikor szembesültél először azzal, hogy te is része vagy ennek a közösségnek? 

EZ: Számomra ez már gyerekkoromban világossá vált. Három éves voltam, amikor 1990-ben a szüleimmel Üzbegisztánból visszaköltöztünk a Krímbe. Ekkor már elég idős voltam ahhoz, hogy észrevegyem, valami történik körülöttem, és mivel a bátyám egy kicsit idősebb nálam, a szüleink el is magyarázták nekünk, mi ez az egész, miért térünk vissza a történelmi értelemben vett szülőföldünkre. Mindig is tudtam, hogy mi is krími tatárok vagyunk, és ezért költözünk vissza a Krím-félszigetre. A kilencvenes években, amikor felnőttem, elég sok beszélgetés folyt erről a családban.

 
Emine Ziyatdinova beszédet monda A Krím című kiállításának megncsitóján
Fotó: Végel Dániel 

magyarnarancs.hu: Milyen volt ez az időszak a hazatérő krími tatárok számára?

EZ: Maga a költözés nem volt egyszerű, mivel mindez a Szovjetunió széthullásával párhuzamosan zajlott, ami egyszerre jelentett politikai és gazdasági krízist. A kilencvenes években egyébként sem volt könnyű az etnikai kisebbségek élete. A szüleim mind a ketten orvosok, amikor azonban visszaköltöztünk a Krímbe, nagyon nehezen találtak munkát. A Szovjetunió összeomlása előtt – így még 1990-ben is – az állam azt hangoztatta, hogy itt mindenki egyenlő, nekik mégis azt mondták, hogy a Taskentben szerzett diplomájuk nem érvényes, és senki nem akarta foglalkoztatni őket. Kimondatlan szabály volt ekkoriban, hogy senki nem alkalmazhat krími tatárokat. Ez politikailag később némileg átalakult, de a diszkrimináció beépült az emberekben, aminek egy újabb hulláma figyelhető meg 2014 óta.

magyarnarancs.hu: Mikor érezted először azt, hogy neked is foglalkoznod kell a közösség történetével, hogy meg kell próbálnod a munkádon, a művészeteden keresztül elmesélni ezeknek az embereknek a sorsát?

EZ: Az egyetemen szociológiát tanultam, a kutatásaim során pedig a Krímmel és a krími tatárokkal foglalkoztam. Ezt részben azért éreztem fontosnak, mert nekem is szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy nincsen elegendő elérhető információ a közösségről. Aki meg akarja ismerni a krími tatárok múltját, legfeljebb családi emlékekre és személyes beszélgetésekre támaszkodhat. Számomra is tanulságos folyamat volt jobban megismerni, kik azok a krími tatárok, kik vagyunk mi, és hová tartozunk. Ekkoriban találkoztam Carolyn Drake fotográfussal – a Magnum Photos tagja –, aki egy rövid ideig a családomat is fényképezte. Őt látva kezdtem el azon gondolkodni, talán számomra is hasznos eszköz lehetne a fényképezőgép, aminek segítségével láthatóvá tehetném a közösség problémáit. Így fordultam a fotóriporterkedés és a média felé, és azóta is ezen a területen dolgozom. Úgy érzem, a fotókon keresztül sokkal szélesebb közönség számára, sokkal közérthetőbb nyelven tudom tovább adni ezeket a történeteket, mint például az akadémiai munkám során.

magyarnarancs.hu: A kiállítás anyagában több portrét, a videós anyagok esetében pedig néhány interjút is találunk, ugyanakkor a fotók nagy része kifejezetten spontán pillanatokat örökít meg. Mi volt a munkamódszered, hogyan kombináltad ezt a két megközelítést? 

EZ: Fotóriporternek tanultam, ezért amikor nem portrét készítek, keresem és figyelem az őszinte pillanatokat, aminek általában én is a részese vagyok, például valamilyen közösségi eseményen. Az elmúlt hat évben, mióta Londonba élek, egyébként viszonylag keveset dolgoztam fotósként. Most elsősorban egy oral history projekthez készítek interjúkat a Krímben, és egy olyan könyvön dolgozom, ami krími tatárokkal készült interjúkat tartalmaz majd. Érdekes, hogy korábban pont az ilyen munkákkal hagytam fel a fényképezés miatt, most mégis visszatérek ezekhez a projektekhez. Közben persze próbálom kitalálni, hogyan vonhatnám össze a két területet.

 
Fotó: Emine Ziyatdinova

magyarnarancs.hu: A mostani kiállítás anyagához tartoznak esetleg további interjúk? Megőrzöd valamilyen módon a fényképek háttértörténetét?

EZ: A kiállítás képeinek nagy része a saját családomat ábrázolja. Van egy portré a nagymamámról, feltűnik édesanyám és más rokonaim is. Szóval ez nagyon személyes történet. Több alkalommal készítettem interjút a nagymamámmal, biográfiai témában és például a szovjet propaganda működésével kapcsolatban egyaránt. Mivel tanár volt, nagyon érdekelt, hogyan tanított, ő maga hogyan navigált a krími tatárokról szóló narratívák között. Nemrég az édesanyámmal is készítettem egy hosszú interjút az életéről. A szüleim – hozzám hasonlóan – már Üzbegisztánban születtek, ahová még a nagyszüleimet deportálták annak idején. Számukra is hosszú folyamat volt felfedezni a saját krími tatár identitásukat. Ráadásul ők voltak azok, akik a visszatéréskor valódi megpróbáltatásokkal szembesültek, nekik kellett munkát találniuk, hiszen a nagymamám ekkor már nyugdíjas volt. Tulajdonképpen három női történetet, a nagymamámét, édesanyámét és a sajátomat próbálom elmesélni ezeken a képeken keresztül. Peresze folyamatosan vannak újabb és újabb ötleteim, hogy hogyan lehetne folytatni ezt a projektet.

magyarnarancs.hu: Hogyan tudod a nyugat-európai és a nemzetközi közönség mellett a krími tatárok számára is bemutatni saját közösségük történetét? 

EZ: A munkáimon keresztül egyszerre szeretnék belső, krími tatár és ukrán, valamint külső, nemzetközi közönséghez szólni. Az etnikai kisebbségekre nagyon gyakran jellemző, hogy az adott közösség tagjai arra törekednek, csak egyféle kép éljen róluk a társadalomban: pozitív kép, arról, ahogy a kulturális hagyományaikat és a nyelvüket őrzik. A krími tatároknak is meg kell értenie, hogy nem lehet mindig csak a pozitív oldalát megmutatni dolgoknak. A világnak és a tágabb, külső közönségnek is azt próbálom megmutatni ezeken a képeken keresztül, hogy nagyon összetett történetről van szó, ami komplex személyiségekről szól, és nem csak egy etnikai kisebbség kultúrájáról, a táncról vagy a tradicionális ételekről. Ez a hozzám hasonló emberekről szól, illetve arról, hogy a valódi problémák hogyan érintenek személyesen engem vagy a lányomat, aki felerészben krími tatár. Ezen kívül azt is nagyon fontosnak tartom, hogy megpróbáljam az ukrán emberek számára is érthetővé tenni ezeket sorsokat, mivel sokan közül sem tudják pontosan, hogyan kapcsolódnak saját történelmükhöz a krími tatárok és a Krím-félszigetet.

 
Fotó: Emine Ziyatdinova

magyarnarancs.hu: Hogyan viszonyulnak a krími tatárok a most zajló háborúhoz? Magyarországon például úgy tűnik, még azok is hajlandóak elfogadni bizonyos orosz narratívákat, akiknek egyébként közvetlen emlékeik vannak a Szovjetunióról és az orosz megszállásról. A Krímben is hasonló a helyzet?

EZ: A krími tatárok nagy része nem támogatta az orosz annexiót, és továbbra is ez a jellemző. Az idősebbek, akik közül sokan át is élték a deportálást, kevésbé fogékonyak az orosz propagandára, mint a fiatalok. A probléma nem azokkal az emberekkel van, akik 2014-ben már felnőttek voltak, hanem azokkal gyerekekkel, akik az elmúlt kilenc évben már orosz oktatási rendszerben nőttek fel. Az iskolákban totális agymosás zajlik, és kizárólag az orosz nacionalizmus narratívái érvényesülnek. Akik a Krím megszállásakor 12 éves gyerekek voltak, most 20 évesek. Sokan közülük éppen most érik el a besorozhatóság korhatárát. Ugyanaz történik, mint a nagyszüleim idejében, amikor nem beszéltek a gyerekek előtt a krími tatárokról, nehogy véletlenül szóba hozzák az iskolában. Ha ezek a gyerekek nem hallanak a múltjukról, ha nem beszélnek velük ilyen dolgokról akkor, amikor a világlátásuk formálódik, később, felnőtt korukban lesznek problémáik.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk