Bár a vadállatok lelövésének nem vagyunk nagy pártolói, Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán történeteit mindig is szívesen olvastuk, és ezúttal sem csalódtunk bennük, pedig, hogy mást ne mondjunk, az ország aktuális "fővadásza" a parlamentben mindent megtesz mostanában azért, hogy az ember már eleve gyanakvó legyen, ha ez a "sport" kerül szóba.
Az adás - a kronológiát felborítva - Széchenyivel kezdődik. Előbb felesége mesél róla érzelmes és olykor-olykor kellemesen ironikus tónusban egy 1972-es interjúban, majd az idős vadász költői, némi szentimentalizmustól sem mentes visszaemlékezése következik. Utóbbit 1956-ban rögzítették, ami azért is érdekes - bár ez valamiért nincs megemlítve Rékai Gábor műsorvezető mai kommentárjaiban -, mert a háború után sokáig megalázottan félreállított, vadászengedélyétől megfosztott gróf lassú rehabilitációjának ez volt az egyik első momentuma. Széchenyi minden szaván érezhető, hogy az afrikai vadászatok számára nem egyszerű kirándulások voltak, valamiképpen a második otthonát találta meg a fekete kontinens vadonjaiban, ahová '56 után oldódó elszigeteltségében is érezhetően fájdalmas honvágy fűzte. De neki legalább megadatott, hogy még két alkalommal (60-ban és 64-ben) visszatérjen kedvenc vadászmezőire a Nemzeti Múzeum elpusztult Afrika-gyűjteményének pótlása céljából - a kollekció ugyanis, melynek nagyobb részét Kittenberger, kisebb részét Széchenyi vadászta össze, a forradalmi harcokban kigyulladt múzeumban az utolsó antilopig füstbe ment. Ez nyilván Széchenyinek is fájdalmas volt, hisz egy bő évtizeddel korábban egyszer már átélt hasonlót, amikor magángyűjteményét kibombázták - de még tragikusabb lehetett az élete alkonyán járó Kittenbergernek, akinek ezzel tulajdonképpen az életműve semmisült meg; amiért a szó szoros értelmében vérét adta annak idején.
Ugyanis - szemben a sármos, arisztokrata sportemberrel - a Széchenyinél csaknem húsz évvel idősebb Kittenberger valóban megszenvedett minden egyes afrikai percért. Valódi pionír volt, akkor és oda ment, ahol addig fehér ember még nem nagyon járt, a maláriától, az éhségtől és a szomjúságtól sokat szenvedett - és ahogy felesége is említi: rengeteg sebhelye volt. Feltételezem, hogy itt Lívia asszony nemcsak az oroszlánkarmolásokra gondolt, de az indiai brit hadifogságra, a sikertelen állatkert-igazgatói pályázatra, és különösen a háború utáni hányattatásaikra.
Az archívum történetileg is különleges kincsei ezek a felvételek. Bár a két vadászlegenda egészen más társadalmi közegből jött, és a köztük lévő korkülönbség is jelentős, a kommunizmus alatt egy csöbörbe kerültek. Rákosi leszedálta őket; Széchenyit kitelepítették, Kittenbergertől meg egyszerűen minden lehetőséget megvontak, anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Aztán Kádár megbocsátott nekik, de kvalitásaikhoz képest még mindig megalázó módon: pártvadászatok kisegítőiként ugráltatta őket. Ami azért a hangjukon is hallatszik. Nem mondom ugyan, hogy megtörtnek tűnnek ezeken az ötvenes évekbeli felvételeken, mégis érezni valami mély keserűséget mindkettőjükön. Széchenyi inkább melankolikusan merengő (vajon sejtette, hogy viszontlátja még kedvenc kontinensét?), míg Kittenberger öregurasan szigorú, és veterán felfedezőhöz méltóan kemény. Egy ízben meg is feddi a riportert amatőr kérdéséért, "fiam"-nak szólítva őt. Mindenesetre egyikük se valami felszabadult, emlékeiket bizonyos óvatossággal adják elő. A végig Kálmán bácsinak szólított Kittenberger ridegsége is csak egy röpke pillanat erejéig oldódik fel, amikor a maszájok köszönését idézi meg: a férfiak a szembejövő lányoknak azt mondják, "Mosolyogj!", mire azok válasza: "Azt teszem!"
Hangalbum, MR1, június 17.
