A zsidó hétköznapok és ünnepek valóban komoly kulináris örömök is, de szekuláris közelítésben étkezési problémák tucatjait jelenthetik: mi lehet enni és mit nem, mit mivel, mikor, hol…. Mit kezdhetünk ezzel egy múzeumban? Legyintsünk, hogy múzeumban úgysem lehet enni-inni, meg ez nem múzeumi műfaj, amikor a zsidó kultúráról úgyis mindenkinek a flódni meg a sólet ugrik be elsőre? (Tisztelet a kivételnek, de a katasztrófaturizmusról majd máskor.) Ráadásul a zsidó ételek nem csak gasztronómiai csodák, hanem a kóserság szabályain, a fogyasztásukhoz kapcsolódó hagyományokon, a rájuk mondott áldásokon keresztül szellemi tartalmat is hordoznak. Az érzékektől így jutunk pár falaton keresztül az értékekig. Az igazi zsidó múzeumi kihívás ugyanis nem pár nosztalgikus régiség ízléses elhelyezése, hanem a zsidó élet egész rendszerének, az évezredes viták során fejlődött diszkusszív hagyománynak a bemutatása. Persze nem csak a múltbéli aspektusainak (a múzeum ugyanis nem a halott kultúra mauzóleuma!), hanem mindennek, ami ebből az örökségből ma is velünk él.
| ||
Most Szukkot van. A szukkot szó jelentése: sátrak; ezért nevezik magyarul „Sátoros ünnepnek”, amikor az egyiptomi kivonulást követő vándorlásra emlékezik a közösség. Az ünnep másik neve héberül: hág háászif, azaz a „Betakarítás ünnepe” arra utal, hogy az ünnep eredetileg őszi betakarítási ünnep volt, ami később kapcsolódott a történelmi ünnepek sorába. A Szukkot nem egyedül ilyen ünnep, a tavaszi Sávuot ugyancsak eredetileg mezőgazdasági ünnepből vált a Tóraadás emléknapjává. Hm. Ezek szerint a zsidó hagyomány nem ragaszkodik görcsösen a régihez, hanem éppen életképességét és erejét bizonyítandó, adaptálódik a megváltozott társadalmi körülményekhez. Szukkot viszont egyedülálló a zsidó ünnepek sorában azzal, hogy nincsenek hagyományos ételei. Ez némiképp ironikus egy szüreti fesztiválból kialakult ünnepnél, de így van. Nincs meghatározva, hogy mit kell enni, csak az, hogy hol: természetesen a sátorban. Nincs meghatározva, nincs rá nagymamától örökölt recept (na jó, Hósana Rabba-kor szokás volt húsos batyut, „kreplach”-ot enni, de az csak egyetlen alkalom a hét nap során) – de napjainkban alakul valami, amire érdemes odafigyelni.
Szukkotra a hagyománytisztelő zsidók ideiglenes otthont, sátrat építenek (természetesen szigorúan meghatározott szabályok szerint), és egy hétre szimbolikusan kiköltöznek a természetbe; – mint már tudjuk azért, hogy a pusztai vándorlásra emlékezzenek. És ha egy nagyvárosi, urbánus tapasztalattal és zsidó tudással felvértezett zsidó a 21. században találkozik a természettel, akkor jó esetben eszébe jutnak azok a zsidó elvek és értékek, melyeket zömmel már a Tóra is megfogalmaz: az egészség védelme, a természet védelme, az erőforrások védelme, a könyörületes bánásmód a körülöttünk élő állatokkal, a társadalmi igazságosság kérdései, a világ jobbításának folyamatos igénye. Ezek olyan értékek, melyek nem csak a régi „jiddiskeit”, hanem egy új „greenkeit” értékei is egyben. Hogy a két csoport milyen átfedésben van, azt csak sejtjük, mindenesetre New York vagy akár Újlipótváros utcáin a kóser vegán street-food üzletek, szombattisztelő biciklikölcsönzők, közösségi kiskertek és zöld-zsinagógák között sétálva könnyen juthatunk olyan következtetésre, hogy ez egy létező új zsidó identitás-irány a 21. században. De ne gondoljuk, hogy ez csak a szekuláris zsidók iránya. Tekintélyes és szigorú ortodox rabbik a közelmúltban úgy döntöttek, hogy a hízott libamáj és a tejes borjú húsa nem kóser, mivel ezek előállítása kegyetlenséggel jár, és ezzel tórai szabályt hág át. Ennél radikálisabb vélemény szerint minden nagyipari körülmények között előállított hús, tejtermék és tojás ugyanezt a problémát veti fel. Ezzel elérkeztünk a vegán judaizmus világába. Mindazok, akik azt gondolják, hogy ezzel sérül a „kiválasztott nép – elkülönített étel” társadalomtörténetileg fontos tényezője, megnyugodhatnak, hiszen az étkezésekhez kapcsolódó szabályok és micvák a növényekkel kapcsolatban is teljesíthetőek, kivéve a tejes és a húsos ételek időbeli elválasztását, mely értelmét veszti, ha nem fogyasztjuk őket. Lehet viszont áldást mondani mindenre: a földön és a fán termő növényekre, a kenyérre, a szőlőre és a borra, és lehet étkezés utáni áldást mondani egy bőséges, mostanában éppen a szukkoti sátorban elfogyasztott vegi vacsora után is, ahol terítékre kerülhet több olyan szimbolikus gyümölcs, melyek éppen most érnek: füge, szőlő, datolya, gránátalma.
A zsidó múzeumban a régi-új „jiddisgreenkeitnak” szerepet kell kapnia. Nem csak azért, mert egy múzeumnak napjainkban szinte lakmuszpapírként kell reagálnia a társadalmi jelenségekre, hanem azért, mert ahol a judaizmus ismertetése a tét és a feladat, ott nem lehet kérdés, hogy az alapelvekhez is ragaszkodunk. Nemrégiben megnyílt, zsidó ünnepeket bemutató kiállításunk tervezésénél ezért nagyon fontos volt, hogy olyan berendezést tudjunk kialakítani, ami amellett, hogy szép és korszerű, megfelel a „bal tashit” elvének is. Ez eredetileg a termő gyümölcsfák kivágását tiltja (5Mózes 20:19-20), de már a korai rabbinikus viták során is a felesleges pazarlás elkerülésénél említik, napjainkban pedig a zsidó etika környezetvédelmi aspektusainak elvére használjuk. Mi a zsidó múzeumban úgy értelmeztük, hogy fenntartható, „zöld”, legó-szerűen átrendezhető vitrinrendszert alakítottunk ki, mely kis változtatásokkal és kiegészítésekkel könnyen alakítható, azaz a kiállítás átrendezésekor nem kell lebontanunk, kidobnunk és újat vásárolnunk. A kóser konyha klasszikusait persze ebben sem tudjuk kiállítani – meg nem is lenne barátságos egy ebéd előtti tárlatvezetésen ezzel izgatni a látogatókat – de szervezhetünk például „degusztációs tárlatvezetéseket”. Olyan exkluzív alkalmakat, amikor mindenhol, ahol csak tematikusan illeszkedhet egy falatka, kaphatnak egy kiskanálnyi kóstolót a látogatók: kiddusbort és kalácsot, sóletet, maceszgombócot, mézes almát, hámántáskát – vagy éppen semmit, ha böjtről beszélünk. A zsidó múzeumban természetesen a legkisebb kanálban kínált sólet-kóstoló, és a legapróbb sávuoti túrósbatyu is kóser lesz, de a tejes meg a húsos nem fogyasztható egyszerre. A múzeum egy időgép, ahol egymás mellett, egyszerre megnézhetünk egy sereg szezonális (ünnepi) tárgyat, amit a való életben azért ritkán kerül egymás mellé, egy időben élvezhetővé. De amit szabad a szemnek, azt nem szabad a szájnak – sajnos nem lehet egyszerre kínálnunk az ünnepek ételeit, csak akkor, ha: ha mindent sem nem tejes, sem nem húsos változatban készítünk el. Ezeket a hagyományos zsidó konyhában párve ételeknek hívták, manapság meg kielégíthetőek velük a „jiddisgreenkeit” vegán igényei is. Ha méltóak szeretnénk lenni a társadalmi körülmények változásai miatt még a szüreti fesztiválból is történelmi ünnepet alakító elődeinkhez, akkor nekünk is integrálnunk kell az új kulturális trendeket. Nem mindent, de ami beleilleszthető a judaizmus értékrendjébe, azt mindenképpen. Manapság a környezettudatosság ilyen, ezért figyelnünk kell rá. Be kell gyűjtenünk a kóser-vegán szakácskönyveket (illetve ma már nyilván blogokat és insta fotókat), minden ezzel kapcsolatos tárgyi és egyéb emléket, és leginkább: tudatosnak kell lennünk ezen a téren is. A zsidó múzeum ugyanis nem csak a bemutatott tárgyak miatt zsidó, hanem módszertanában, a bemutatás módjában kell igazodnia örökségéhez, melyben minden apróságnak tűnő részletnek jelentősége van. Van már „zöld” vitrinrendszerünk, figyelünk a restaurálásnál, konzerválásnál felhasznált anyagok erőszakmentes származására (csontenyv, brrr), és vigyázunk értékeinkre. Mindezek bemutatása és tudatosítása a zsidó muzeológia.
