Képzőművészet

Míg a hetvenes években a magyarországi művészeti élet peremére szorított szubkultúra kényszerűségből, ellenállásból vagy a nemzetközi trendekhez igazodva vitte ki az utcára művészetet, a rendszerváltás után egy tudatos, igen sokszínű expanzióról beszélhetünk. Az elitista és zárt white cube (a kiállítóhelyek) és a köztér közötti falak folyamatosan omlanak le, a művészet betüremkedik a hétköznapok látványvilágába.

Gerhes Gábor Z, avagy egy ország című kiállításán szürke házakról készült fotók sokaságát láthatjuk, a hozzájuk tartozó információ, vagyis a történelem egy Google-térképen található.

A Sotheby's májusi árverésén rekordáron kelt el az a mű, amely sokak szerint a modernizmus kezdetét jelöli és a populáris kultúra ikonromboló falánkságát példázza, de ezek a tények együtt sem magyarázzák azt a közel 120 millió dolláros vételárat, amelyet a Sikolyért fizetett a névtelen licitáló.

Az idei kiállításnak egyetlen szembetűnő újdonsága van: a fiatal művészeknek most először az éves beszámolójukat is el kellett helyezniük a kiállítótérben. Korábban elegendő volt a portfóliót benyújtani a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak (ma Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus), amely a kuratórium véleménye alapján eldöntötte, elfogadja-e a pályázó beszámolóját, és meghosszabbítja-e a következő évre is az ösztöndíjat.

rés a présen: Negyedik éve rendezitek meg a Kortárs Építészeti Filmnapokat. Kezdettől fogva benne vagy a szervezésben? Soltész Noémi: 2008-ban volt az első Építészeti Filmnapok, ekkor még főleg a büfépult mögött álltam, székeket pakoltam, és minden filmet megnéztem. Szervezőként a második fesztivál után kapcsolódtam be.

Kétfajta ember van a világon: aki szereti a betont, és aki nem. Ráadásul aki szereti, az általában egyenesen imádja, aki pedig nem, az szinte gyűlöli. A Szövetség'39-ben tartott rendezvényen viszont még a legelvetemültebb antibetonisták is ellágyultak volna.

Ugyan a lineáris időfelfogás koncepciója már a huszadik század elején darabokra tört, ez a felbomlott és összekuszálódott időkép máig is a létünket (az érzékelhető valóságot) alapvetően meghatározó elméleti és gyakorlati probléma maradt. Csak éppen más, korábban ismeretlen folyamatok határozzák meg.

A horvát üzletember még a délszláv háború idején ismerte fel, hogy ha nem lép idejében, megsemmisül, esetleg kézen-közön külföldre kerül a volt Jugoszlávia avantgárd művészete.

Andreas Fogarasi korábban Madridban bemutatott új művével olyan témához nyúlt, amely valóban a hatvanas évek magyarországi kulturális szférájának egyik jellegzetesen metaforikus momentuma lehet. Ebben a momentumban találkozott össze a szívesen trükköző Kádár-kori kultúrpolitika spekulatív hivatalossága, a zászlóként körbehordozott, legitimációra használt modernista művész, a perifériára szorított, ám politikailag hozzá közel álló neoavantgárd Másik, valamint a teljes underground közeg, amely jelenlétével végigasszisztálta az egész komédiát.

Az ironikus, melankolikus és szeretetteljes munkáiról ismert művész, a mezőgazdasági művészet megalkotója legújabb projektjében génmanipulált terményeket mutat be.

Míg a Műcsarnokhoz tartozó Ernst Múzeumban egy lejárt szavatosságú lengyel feminista művésznő meglehetősen unalmas kiállítása látható, a főépület alagsora egy méltán világhírű művész kiállítását rejti.

1956 októberében a Magyar Írószövetség segélyakciót kezdeményezett a forradalom özvegyeinek és árváinak javára. A város különböző pontjain elhelyezett ládákat és a bennük gyűjtött pénzt nem őrizte senki, és hogy ez biztosan így legyen, a legenda szerint Erdély Miklós autóval járta az utcákat, hogy elkergesse a buzgó őrzőket.

A Makovecz tér 6. szám alatt találjuk a "fürdők fürdőjét", Makovecz Imre utolsó grandiózus munkáját.