Korlátozott ég. Szűk levegő. De a fény így is, úgy is betör.
Világosság zúdul a keskeny gangra, melegség a fázós szűkületbe.
Behömpölyög, mint váratlan vendég.
Vagy ahogy Pajor Tamás fogalmazott: „A nap felkel, mint egy vallatólámpa, és végigrohan az égen.”
Czigány Ákos fényképei első pillantásra szinte csupa nyomasztó zugot örökítenek meg fekete-fehérben: szabályos és elegáns, de keskeny udvart, csupasz tűzfalat, föld alatti folyosót és mélygarázst. Eredendő fogékonysága ezek szerint a mélypontok felé vonzaná őt. Hangsúlyozom, látszatra. Azonban van itt egy lényeges mozzanat: mindegyik alkotásában ott a távlat. Én úgy látom, hogy képeinek tanúsága szerint nincs kilátástalan szakadék, minden perspektíva előremutat. Minden távlat nyitva. Minden kifelé fut, fölfelé ível. Ehhez azonban kell a szemlélő optimizmusa is.
Első városélményem a villamos, második a bérház volt. Alföldi gyerekként csak a debreceni belváros néhány utcájában láttam gangos bérházakat. De rendszerint azok a függőfolyosók sem járták körbe a teljes udvart, hanem csak U alakban tapogatták le az utcai frontot; esetleg az L hosszabbik szára elfutott a telek végébe, a kert bokrai közé. Pesti nagynénémék lakása már igazi, füstös, vedlő vakolatú, magas mennyezetű, belvárosi bérházban volt, a gangot pedig – hiába volt „szabályos” négyszög – éppen tatarozták, amikor először jártam náluk. Aláállványozva minden, néhol csak keskeny fahíd, néhány deszkaszál futott a mélység fölött, hevenyészett korláttal. Igazán félelmetes volt.
Szűk négyszög, ingatlankezelő vállalati erodáltság. Van neki emblematikus növénye is, az ecetfa. A virágágyás vagy a fű már ritkaságnak számít, igazából csak az Égigérő fű című film hozza be a képbe a gyep illúzióját. A szerencsésebb házakban vadgesztenye koppan a keramitra. Ez a kíméletlen kis koppanás mindig a főiskolás tanévkezdést hozza eszembe a Kazinczy utcából, a rendszerváltás évében. Mentem beiratkozni. Széles sugárutakhoz, szabad és unalmas mezőkhöz szokott szemmel olyan szűknek találtam az utcácskát, hogy az volt az érzésem, majdnem összeérnek a szemközti párkányok és a lyukas ereszek. És az a szag! Az is merőben új volt. Hagyma és rothadó hús szaga áradt a fölcsapott fedelű kukákból. Nyitva a kapu, akkoriban ez nem számított hanyagságnak. Oldalt lépcsősor bucskázott lefelé, a talponálló pinceborozóba. Beosontam az idegen udvarra, a keramiton ébenszínű golyóbisok gurultak a lábam elé.
Irodalomelmélet-előadáson Lukács Györggyel kezdtünk, kedden nyolctól tízig Az esztétikum sajátossága volt műsoron, rögtön ebbe a mély vízbe dobtak bele minket. Zárthelyi dolgozat írása közben, kitekintve ugyanennek a földszinti teremnek az ablakán láttam, hogy elhalad az ablak előtt egy sábeszdeklis ember. Néha pedig amerikai angolt beszélő kaftánosok kisebb csapata. A zsidók létét senki sem tagadta, elég sokat beszéltek is róluk, de valahogy sohasem a helyeikről, a házaikról vagy a templomaikról. Inkább ingóságokról, mint ingatlanokról. Szocializmus korabeli állapotában olyan volt a környék véres múltja, mintha csak mellékkörülmény lenne, afféle véletlenszerűség. (Nem voltak még rendhagyó, vezetett séták.)
Pár év múlva, talán október lehetett, egy itteni, félig romos házba szólt a meghívó. Egy úgynevezett értelmiségi házibuliban csókolóztam egy művészettörténész szakos lánnyal, tetőtér és atmoszféra. Akkor ez még nem volt mulatós környék, ugyanolyan csöndes hajnalban is, mint reggel.
A kalandból pedig kifaroltam, de azért még egyszer, biztos, ami biztos, leültünk a lánnyal a Művész cukrászdában. Ő később egy galéria kurátora lett, és elköltözött az országból. Az épület ma a Mika Tivadar Mulató. Kereskedőháznak épült, és valaha áruszállító kisvasút sínje futott a kapualjon át a raktárig, de mit ad isten, a sín éppen a fölújítással tűnt el.
A város hihetetlen találékonysága, ha úgy tetszik: életrevalósága révén azóta vigalmi negyeddé vedlett az egykori gettó, a bérházak hotelekké és hostelekké változtak. A dohos gettóházak pedig – amelyekben 1944 telén százszámra haltak éhen vagy váltak módszeres razziák áldozataivá a lakók – a mai Pest legelcsépeltebb közhelyévé, vagyis romkocsmává lényegültek át. Halászbástyává hazugultak. Jesiva és mikve nincs túl sok errefelé manapság. Másrészt a környék látszatra zsidóbb, mint valaha, mert végre imágójában is büszkén lehet az. A hónapos szobák diáklakói helyett brit legénybúcsú-turisták koptatják ugyanezeket a köveket, és megélhetési vendéglátók súrolják az ominózus keramitot.
Igen, ez a környék sohasem lesz olyan steril, mint Svájc. Megmarad annak, ami. Mulathatnak benne, hányhatnak a kapualjaiba, bonthatnak is, egész tömböket kaszálva el és parkosítva a foghíjakat, építhetnek jellegtelen és drága apartmanházakat, bőven építészeten innen; de legalább nem döngölik a földbe, mint a varsói zsidó negyedet. Nem mintha azt semmissé lehetne tenni.
Később olyan házat is láttam Pest sűrűjében, amelyiknek nemcsak egyetlen udvara volt, hanem kettő, sőt három, sőt annál is több (Gozsdu!), rejtélyes kijárattal egy másik utcára. Hátul lakni szégyen? És tizenhat négyzetméteren? Nem okvetlenül. De mégis, az egy másik fokozata a bérházi létezésnek.
A hátsó udvarban külön cselédlépcső. Hátsó kapu, kijárattal egy mellékutcára. A szökés esélyével. Rondaság az egész, de csupa titok. A cselédség intézménye persze magyarázatra szorult a hetvenes években egy kisfiú számára. Ékes példája annak, amikor az elnevezés túlél egy komplett társadalmi berendezkedést (lásd még: „Nádorváros”, „csendőrpertu”). Én meg, azt hiszem, így lettem visszavonhatatlanul nagyvárosi ember. Legyünk őszinték: így lettem kicsit nyugtalanító fickó ezekkel a tüzetes utánajárásokkal, fanatikusan le- és följárkálva különféle lépcsőkön és sikátorokban, hol egy székesegyház, hol egy antikvárium, hol egy hajdani kávéház, hol egy lebombázott lakás nyomában, örökösen kérdéssel a szememben, türelmetlenül.
Tükrös liftet pedig egy istvánmezei bérházban láttam először. Az utca a Csikágón túl húzódott, csak egy széles utca választotta el a szmogosnak és veszélyesnek mondott, hagymaszagú proletárnegyedtől. De már a Liget övezetébe tartozott, és széles, zöld sávjával olyan volt, mintha félig Budán lenne. Az idős hírlapíró, Bóday úr, akit meglátogattunk, kamaszkorában ismerte József Attilát, és volt is tőle dedikált Medvetánca. Kulcsos lift, tükörrel, ejha! „Vidéki gyerek, még tanulja a várost”, veregette meg a vállamat Burján, a művészhajlamú örmény fiú, aki pár nappal később egy Régiposta utcai telefonfülkében felejtette a dossziét, amelyikben odaadtam neki a verseimet, olvasásra. Ez volt az én első pesti áldozatom.
Ami a szűk udvarokon túl halálosan izgatta a fantáziámat, az a lebontott házak lenyomata volt a megmaradt szomszédok tűzfalain. Minél nagyobb város, annál magasabb tűzfalak. Például amikor meglátom egy négyemeletes, belvárosi, klasszicista palota falán a szomszéd, földszintes ház maradékát. A földszintes kulipintyó helyére emeletes utód került, de azt meg kibombázták és lebontották. És mikor megint üres lett a telek, előkerült a régebbi házcsonk fölött egy százötven éves reklám, illatszert vagy szikvizet hirdető fölirat. Az épen maradt házak oldala az egykori szomszédok elmosódó életére enged következtetni. Láthatóvá válik a födémek csíkja; a színes csempe fürdőszobára vagy lépcsőházra utal, a festék sokféle árnyalata – a rózsaszíntől a pasztellalapra hengerelt lúdlábmintázatig – a lakók egymástól homlokegyenest eltérő ízlésére.
Másképpen emblematikus a hajdani nyilasház vakolatmatricája egy Városmajor utcai házon. Ami annak a háznak a pincéjében végbement, azt felgöngyölíteni is izzasztó feladat. Sok volna (volt) egyetlen regénybe, a Zoltán Gáboréba (Orgia). A ház helye ma lebetonozott parkoló. De aki csak megfordult benne, annak a sötét sorsvonala íratlanul is olvasható a szomszéd tűzfalon.
Mint Czigány fotóján a fa lenyomata a házfalon, a lengő lombé. Ami az épület helyén nő. Hány ilyen üresedés volt és van Budapesten?
És hány lesz? Mit bontanak majd le első körben a jelen ünnepelt újdonságai közül?
Amit majd letarolnak, hogy megint zöld legyen a helye, de ezúttal már nem kert, hanem gyom. És még örülj, hogy a két szomszéd áll. Mesélni egyik sem mesél. A kövek közönye, mi? Levéltárazni meg ugyan kinek van ideje.
Az új házak alatt találjuk korunk katakombáját, a mélygarázst. Két-három szint lefelé, Dante bugyraihoz képest persze kispálya. Szentély, hiszen benne állnak a nyolcvanmilliós autócsodák. Bár nem temetkezési hely, de egyszer még az is lehet.
Kiút a szűkületből. Vertikális alagút, amely az ég illúzióját kínálja.
Ha valóban van hová. És hogyha én is föl akarok menni.
| Névjegy Czigány Ákos (1972, Budapest) a magyar kortárs fotográfiai színtér meghatározó alakja. Képeit a letisztultság, a mértani pontosságú kompozíciók geometrikus szépsége jellemzi, ami mögött a Bauhaus és a magyar konstruktivista hagyományok hatása figyelhető meg. Az alkotó számos elismerésnek örvend, 2010-ben Egek – Hommage à Hiroshi Sugimoto című sorozatával elnyerte a neves Műveit az elmúlt években több egyéni és csoportos kiállításon mutatta be, többek között olyan rangos intézményekben, mint a Magyar Nemzeti Galéria, a Mai Manó Ház vagy a würzburgi Museum im Kulturspeicher. Budapesten él és alkot, 2014 óta tagja a Várfok Galéria állandó művészkörének. |
(Czigány Ákos Bet című albuma a közeljövőben jelenik meg a Magyar Fotográfiai Múzeum kiadásában)
