Képzőművészet

A kilencvenes évek közepétől nemzetközi elismertségnek örvendő, ma már világhírű művésznő 1957-ben nyugati orientáltságú családban született Iránban; ezt mutatja, hogy katolikus iskolába járt, majd tizenhét évesen családja Kaliforniába küldte tanulni. Az 1979-es iszlám forradalom miatt már nem mehetett haza, s csak a Khomeini-rezsim bukása után, 1990-ben tért vissza az országba, ahonnan 1999-ben ismét távozni kényszerült. Iránban azóta is nemkívánatos személy, munkái tiltólistán vannak. (Interjúnkat lásd: Virágokról ment a műsor, Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.)

A Képzőművészeti Egyetem oktatója a holokausztemlékezet és a saját társadalomra irányuló kritikai művészet összekapcsolódási lehetőségeit kutatja. Könyvében Lanzmann filmjét és az elmúlt tíz év radikális videomunkáit elemzi.

A száz éve kitört világháború idén és még évekig meg- és visszaemlékezések sokaságához szolgálhat indokként. Már eddig is kapcsolódtak kisebb vidéki kiállítások a centenáriumhoz, de a java csak ezután jön, és így van ez nemcsak nálunk, hanem külföldön is.

A Nagyváradon élő és oktató képzőművész humoros és egyben filozofikus multimédiás munkáinak középpontjában a kép és a vizuális manipuláció áll. A nagyrészt interaktív alkotásokból álló tárlat a 2010-es nagyváradi egyéni kiállítását idézi meg, illetve folytatja, központi témája pedig a megfigyelés és az irányítás egymásba fonódó jelensége.

A hatvanas évek kutatásának nagy a konjunktúrája mostanában: a különböző egyetemi és kutatóintézetekhez kapcsolódó projektek mellett a múzeumok és a galériák is egyre inkább kiveszik részüket a korszak valamely motívumára épülő kiállítások rendezéséből.

Voltak idők, amikor a múzeum szent helynek számított. Ma időnként jobban hasonlít egy szórakoztatóközponthoz, mint egy templomhoz, de azért a kiállításlátogatási gyakorlatunkban megmaradt valami az átszellemültségből. A Lengyel Intézet múlt ősszel nyílt galériájának pincéjében rendezett csoportos kiállítás jócskán alátesz ennek a szakralitásnak, azonban nem az óvatosságával.

A Csunkingi Három Szoros Múzeum gyűjteményéből válogatott majd száz alkotást a Kogart, "cserébe" a Kínában bemutatott Szalay Lajos-grafikákért. De már most is tudható, hogy az ottani mércével nem igazán nagy, de magyar viszonylatban óriási látogatottságot (a csaknem félmillió nézőt) a budapesti kiállítás nem fogja abszolválni - még akkor sem, ha egy tradicionális (több mint kétezer éves) művészetről beszélhetünk. S nem csupán azért, mert a vizuális kultúra befogadására egyre kevesebb idő és pénz jut.

Nincs Gulácsyjuk, és Nemes-Lampérth Józsefnek is csak egy képe maradt. A lipótmezei múzeum hányatott sorsú gyűjteménye az intézet bezárása után a Terézvárosba költözött. Ma úgy hívják: Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény. Gazdája a Magyar Tudományos Akadémia.

Amikor a császári zsoldoshadak és velük együtt néhány magyar harcoló egység 1686-ban visszafoglalta Buda várát, egy hosszú ideje romlásnak indult, lényegében teljesen megsemmisült gótikus épületegyüttest találtak.

A kiállítás kétségkívül bonyolult és első olvasatban inkább riasztónak tűnő címe a PTE Művészeti Kar keramikushallgatói számára szervezett tíznapos nyári alkotótábor "hozadékát" dokumentálja - kiegészítve Mátrai Péter építész és zeneszerző hanganimációival. A kitűzött cél a falu által a fiataloknak szakmai gyakorlatra átadott parasztházhoz tartozó, már-már a pusztulás végső stádiumába jutott melléképület külső felújítása volt. Ezzel párhuzamosan a volt nyári konyha is funkciót váltott - létrejött a FISE (Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület) Kis Galériája.

Emlékművei ellepik az ország köztereit, a Fidesz hű embereként pedig a művészeti élet befolyásos döntnöke lett. Az ő ajánlásával és ihletésére készült el a Szabadság téri emlékmű hírhedt tervezete is. Hosszú és tanulságos út vezetett idáig.

A magyar kortárs képzőművészeti élet egyik legmeghatározóbb alakja az ezredforduló táján újította meg festészeti nyelvét, azaz az absztrakt "tojásfejeket" elhagyva a figurális, "realista" ábrázolás felé fordult. Mára már nem a radikális lépés feletti döbbenet foglalkoztatja a szakmát és a közönséget, hanem azok a sorozatok, amelyeket Birkás a jól dekódolható műcsoportok (etnikai konfliktusok, zavargások újságcikkekből kiemelt képeinek átdolgozása, művészetelméleti szövegek beemelése a képbe) mellett hozott létre.

A harmincöt év alatti művészeknek kiírt 2013-as Esterházy-díj három díjazottjának egyike archaikus és "roncsolt" alakjairól ismert. A kaktuszokról, a "barkács" popzenéről, a matyókról és a portásokról beszélgettünk.

Mi újat lehet még mondani Velencéről, erről az élveteg, túlesztétizált, individualista városról, amely folyton újratermeli saját reflexióiból építkező mitológiájának gazdasági és kulturális feltételrendszerét? Velence úgy szippantja fel a közhelyeket, mint a pénzt.