Képzőművészet

Az idén február 10-20. között zajló berlini filmfesztivál amellett, hogy világraszóló parádé francia és amerikai sztárokkal, kétségkívül a német film legnagyobb seregszemléje is. Két fontos szekciója (Perspektive deutsches Kino, German Cinema) kitűnő alkalmat biztosít az előző év termésének áttekintésére, s hű képet ad a német film aktuális állapotáról. Sárossi Bogáta

A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány megszüntetésével nem csak a művészek nyugdíjkifizetése vált kérdésessé; azt sem tudni, hogy mihez kezd majd az egyelőre ismeretlen jogutód az alapítvány tekintélyes vagyonával.

A kaszinóknak valamiért igen rossz a píárjuk - a magyar polgárok többségében sötét bűnbarlangok képét hívják elő. Nem kivétel a Hajógyári-szigeten tervezett beruházás sem, amelyről azonban urbanisztikai szempontból is érdemes megemlékezni.

A Műcsarnok tulajdonosa, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. az óév utolsó napjaiban érvénytelennek minősítette az intézmény ügyvezető igazgatói posztjára kiírt pályázatot, mert egyik pályázat sem felelt meg Szőcs Géza ízlésének. A kulturális államtitkárnak nem ez lesz az utolsó ügye a Műcsarnokkal.

A kelet-európai művészeti színtér gyakran visszasírja a kilencvenes éveknek azt a "kegyelmi" állapotát, amikor a vasfüggöny mögül feltáruló egzotikuma iránt fogékony Nyugat kitüntette a figyelmével. A figyelem azonban nem tartott sokáig, Kelet nem volt eléggé keleten, nem annyira, mint mondjuk Kína, Tajvan vagy India, és a Nyugat perspektívájából ahhoz sem bizonyult elég ügyesnek, hogy a posztkolonialista teóriákkal elsajátítsa a szabadság nyelvét. A globális művészet vélt vagy valós demokratikus színterén, a biennálék megakiállításain a Kelet nem művészetének nyelvi különbözőségével, hanem inkább infrastrukturális elmaradottságával tűnik ki, az pedig kevésnek bizonyul a különösség iránti érdeklődés fenntartásához. Mostanra az a helyzet alakult ki, hogy miközben a centrum kontra periféria problematikáról mint valami obszcén viccről jó társaságban hallgatni illik, Kelet-Közép-Európa magára maradt a Nyugat iránti maradandóan kínzó, modernista nosztalgiájával, és azzal a látszattal, mintha önmagában is kiválóan boldogulna.

Szinte minden évben 10-25 fiatal színész szerez diplomát a budapesti és a kaposvári egyetemen, de alig harmaduk kap szerződést egy éven belül. A többiek éhbérért játszanak - Pesten, vidéken, vagy akár saját produkciókban. Az egyetemek vezetői mégis úgy gondolják: nem tehetik meg, hogy kevesebb színészt képezzenek.

"A kislányommal karácsonykor éppen a Stuart Little kisegeret néztük a tévében, s egyszer csak megláttam. Ott volt a tévében, ott a filmen! Először el sem hittem. Az Alvó nő fekete vázával, Berény Róbert festménye, amit már olyan régóta kerestem" - meséli Barki Gergely művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet munkatársa, Berény Róbert életművének elszánt és tevékeny kutatója. Mi meg hisszük is, meg nem is. "Felvettem a kapcsolatot a film forgalmazóival, akik tudtak a képről, de nem volt a produkció nyilvántartásában, így nem találták. Sorba jöttek az e-mailek, mindenki emlékezett a képre - még a rendező is írt -, de senki nem tudta, hol van. Úgy gondoltam, itt a vége a történetnek, kész, ennyi. A fene egye meg, végre fölbukkant, és akkor kiderül, hogy elveszett megint."

Bár elég sok német nyelvű könyvet fordítottam, szerzőikkel személyesen még soha nem nyílt alkalmam találkozni, mivel szinte mindegyikük (Adorno, Doderer, E. T. A. Hoffmann, Musil, Robert Walser) már régen meghalt. Ezért is vártam kíváncsian a találkozást Natascha Kampuschsal, másrészt, ha belegondolok, félig-meddig halott szerző ő is, hiszen a fogsága 3096 napját bemutató könyvben egy túlélő beszél, a síron túlról mintegy. Vagy: újjászületése kapujából. És ez az eldöntetlenség adja a könyv egyik legfőbb feszültségforrását. Meg hát valóban érdekelt, hogyan fest mostani állapotában az az ember, akinek története egyike a leginkább fantasztikusnak, amit életemben olvastam - egészen Hoffmann vagy Kleist vadromantikus tollára méltó rejtély.

A magyar műemlékvédelem néhány évtizeddel ezelőtti legendás korszakából a rendszerváltás utáni évekre többnyire halványuló és lassan pusztuló emlékek maradtak. A megrendelői, beruházói és tervezői szerepeket egyesítő modell felbomlásával egy időben erősödött meg az a szemlélet is, ami a történeti emlékek rekonstrukciójában a kortárs építészet háttérbe húzódását tekintette ideálisnak.

Kezdjük a végén. A 2010-es Világzenei Vásár, a WOMEX díjait idén a következők zsebelhették be:

Hozzon be bármilyen régi szótárt, és mi fél áron adunk helyette egy újat - hirdette a Tinta Könyvkiadó, amíg tehette: az akciót a Magyar Könyvterjesztők és Könyvkiadók Egyesülésének (MKKE) etikai bizottsága pár nap után leállíttatta. De vajon miért?

Nincs objektívabb dolog egy város térképénél - de ez is csak addig igaz, amíg meg nem győződünk az ellenkezőjéről.

Animációs kishatalmi pozíciónkat az utóbbi időben két rendezvény is erősítette. Először a Sopronban szeptemberben rendezett európai koprodukciós dzsembori, a Cartoon Forum, melyen abban a reményben vonult fel a kontinens fiatal tehetségeinek apraja-nagyja, hogy a szép számmal megjelenő iparági tényezők (mintegy 700 delegált, közülük 230 vásárló) ráharapnak, és az egymást érő pitchingek hatására sorozatrendelést adnak le animációs kezdeményeikre. A másik, animációs téren elért fegyvertény pedig a szombaton befejeződött Kiskakas Animációs Filmnapok, melyre a 130 éves fennállását ünneplő Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Európa legjobb animációs iskoláit invitálta meg a nagykörúti Kinóba.

Az irodalmi Nobel-díj odaítélése mindig kisebbfajta vitát ébreszt a díjazott érdemeiről, a bizottság elfogulatlanságáról és motívumairól. Ezúttal sem maradtak el a távolságtartó, sőt elégedetlen megjegyzések, azt viszont senki sem állíthatta, hogy Jorge Mario Pedro Vargas Llosa a kváziismeretlenség homályából bukkant volna elő.