Mire jó a Millenniumi Városközpont?

Majdnem Manhattan

  • Smiló Dávid
  • 2012. augusztus 15.

Képzőművészet

A K&H-székház megépítésével végéhez közeledik a városépítészeti léptékű és országos jelentőségű Duna-parti fejlesztés, amely leginkább nagyszabású és bonyolult kudarcként jellemezhető.

A Millenniumi Városközpont (MV) olyan konfliktusmentes helyzetből indult, amely a Hungária körúton belül egyetlen urbanisztikai beruházásról sem mondható el. Nincs közvetlen határa az eklektikus budapesti városszövettel, ami szemmel látható lépték- és illeszkedésbeli problémákat vetne fel; továbbá sem bontásra, sem a lakók kivásárlására nem volt szükség. A városépítészeti konfliktusok hiánya azonban nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a grandiózus lehetőségekkel kecsegtető terület összképe egyelőre inkább semmilyen, mint bármilyen. Ami azért is meglehetősen nyomasztó, mert az elmúlt húsz évben folyamatosan napirenden volt a fejlesztése, és a főváros és a Duna széleskörűen kihasználatlan kapcsolatának újragondolásával akár közép-európai mintaprojekt is válhatott volna belőle.

 

Napsütötte sáv


Napsütötte sáv

Fotó: Németh Dániel

Ráadásul nem csak a Duna közelsége adhatott okot bizakodásra. A Soroksári út túloldalán elterülő Ferencváros északi része még a kilencvenes évek közepén átesett egy kétes építészeti minőségű és jelentős lakosságcserével járó, de az évek elteltével összességében mégis sikeresnek mondható rehabilitáción. A Haller utcától délre pedig a mai napig jelentős beépítetlen területek kínálták és kínálják magukat a beépítésre.

 

Koncepció megy, HÉV marad

A budapesti világkiállítás 1994-es lefújásakor világossá vált, hogy a Lágymányosi híd és a Petőfi híd közötti pesti oldal egyik napról a másikra nem fog megújulni. Az akkori elgondolás szerint az új irodanegyed takarta volna ki a romos és hiányos Soroksári úti épületsort, és teremtett volna kortárs építészeti hátteret a budai oldal kiállítási területének látogatói számára. A közművesítés és parcellázás még az előkészítés során megtörtént. Furcsának tűnhet, de ez volt az utolsó pillanat, amikor beavatkoztak a telekfelosztásba, a közterület és a beépítés arányaiba. Ezután már minden a beruházókon múlott. Ami önmagában nem is lenne baj, hiszen az expó koncepciójában javarészt irodaházak kerültek volna ide. A Nemzeti Színház 2002-es megjelenésével azonban jelentősen átrendeződtek a telepítendő funkciók arányai. Ez a drasztikus változás a koncepció átgondolását és az MV városon belüli szerepének újrapozicionálását igényelte volna - ennek elmaradása nagy részben felelős az elmúlt tíz év problémáiért.

A városi léptékű projektek sikeressége nagyban múlik a városépítészeti vízió és az ahhoz kapcsolódó tervek előkészítettségén. Ilyen méretű, ráadásul a kezdeti elképzeléseknek megfelelően kereskedelmi, szórakoztató és kulturális funkciót vegyítő beruházás esetében - a szakmai és civil vitákat is beleszámítva - az előkészítés akár tíz évet is felölelhet. Ez az MV esetében elmaradt. 1999-ben az állam hosszas pályáztatási huzavona után, tárgyalásos eljárásban az összes beépítetlen telket - a Nemzeti Színház helyét leszámítva - eladta a TriGránit Rt. érdekeltségébe tartozó Duna Sétány Székház Kft.-nek. A megálmodott 5000 fős kongresszusi központ és a sokáig valós tartalom nélküli kulturális tömb (a későbbi Művészetek Palotája) lettek volna azok a funkciók, amelyek együttesen katalizálják a területet, és vonzóvá teszik az iroda- és lakóépületekkel beépített városrészt. De a kezdeti elképzelések szerint már az első ütemben megépülő konferencia-központ ugyanúgy terv maradt, mint az ide képzelt szálloda. (Az MV és a Müpa körüli gazdasági és politikai kérdésekről, a koncepció változásairól lásd összefoglaló cikkünket: Művelődés a Soroksári úton: Az ördög a részletekben, 2005. január 13. - a szerk.) A változások dacára a fejlesztés folyt rendületlenül, miközben az egymást váltó kormányzatok adósak maradtak annak átgondolásával, hogy Budapestnek és az országnak ténylegesen szüksége van-e újabb centralizált művészeti monstrumokra, és ha igen, pontosan mi is volna a feladatuk. Egy biztos: a PPP konstrukcióban létrejött Művészetek Palotája (Müpa) a megépítésétől számított harminc éven keresztül igényli a kultúrára költhető állami keret számottevő részét - az Emberi Erőforrások Minisztériumának adatai szerint évi közel 11 milliárd forintot (erről lásd Berlinger Edina publicisztikáját: A 3000 milliárd nyomában - A PPP-beruházások csapdáiról, Magyar Narancs, 2011. június 9.). Ezt akkor sem érdemes elfelejteni, ha az épületben helyet kapó Nemzeti Hangversenyterem és Ludwig Múzeum - a Nemzeti Színházzal együtt - időközben komoly eredményeket mutatott fel.

Jelenleg a terület egyetlen természetes vonzereje, a Duna sem tud érvényesülni, hiszen a part és az épületek között nincsen közvetlen kapcsolat. Kezdetben az önkormányzat kötötte az ebet a karóhoz, hogy amíg a beruházó nem vállalja magára a HÉV-vonal föld alá vitelét, nem lesz építési engedély sem. Idővel azonban megenyhültek a képviselők, és bár a beruházónak továbbra is meg kell szüntetnie a felszíni HÉV-vonalat, a feladat teljesítésének nincs határideje, tehát bármeddig halogatható. Ami a beruházón kívül senkinek sem jó.

Három rosszul irányzott fenék

A TriGránittal folyó kezdeti tárgyalások közben javában zajlott a Nemzeti Színház megannyi botrányt kiváltó építése - anélkül, hogy bármit is sejteni lehetett volna abból, hogy a tervezett további fejlesztések milyen hátteret adnak majd a színháznak. A Nemzeti épületét és tervezőjét, Siklós Máriát ostorozni ma már közhelyszámba megy. Anélkül, hogy részletes kritikáját adnánk (ezt megtettük korábban: A jövő befejeződött, Magyar Narancs, 2002. március 14. - a szerk.),leszögezhetjük: a megannyi viszontagságot megélt intézmény méltóbb otthont érdemelt volna. Ez a kaotikus formavilágú giccsparádé azért is különösen zavaró, mert a valóban jó telekválasztásnak köszönhetően az épület probléma nélkül válhatna a pesti panoráma kitüntetett pontjává. Egyéb fogyatékosságai mellett ráadásul a hátsójával fordul a Művészetek Palotája felé, ezzel kizárva minden interakciót. A Müpa mindenképpen felüdülés a Nemzeti Színház mellett, hiszen tervezője, Zoboki Gábor jól oldotta meg az egyébként túlvállalt funkciók összezsúfolását (ezt kritikusunk másképp látta: Építészet: Kulturális Maginot-vonal (A Művészetek Palotája), 2005. március 17. - a szerk.). Az épület a "ház a házban" elv szerint jött létre, vagyis a fő funkciók külön tömegekben, de közös külső burokban kapnak helyet, a közlekedési és egyéb kiszolgáló terek pedig a burok és a tömegek között helyezkednek el. Ennek köszönhető, hogy az épület belseje lényegesen izgalmasabb világot mutat, mint maga a külső. Ám az is az elv számlájára írható, hogy a Lágymányosi híd felé az épület egy hatalmas fallal nyit, ami a város kevéssé kitüntetett pontjain is zavaró. A Müpa igazolja: az építész vesztes helyzetből is döntetlenre hozhatja az esztétikai meccset. Ez a szomszédos épületekről már nem mondható el.

A Nemzeti Színház nyitóünnepségére érkező díszes közönség üres építési gödröket, óriás parkolókat kerülgetett, és sétány hiányában a városközpont és a Soroksári út közötti szervizúton korzózott a parkolni igyekvő autókkal együtt, miközben az éttermek és kávézók szerepét kirakodó árusok látták el igen hatékonyan. Azóta jelentős változások is történtek, ezek azonban csupán elfedik a valódi problémákat. A Haller utcától északra elterülő rész városépítészeti állapota továbbra is minősíthetetlen. A HÉV vonala helyenként hat méterre közelíti meg a part közelében felépített lakóházakat, így a luxusapartmanok két zajos és piszkos közlekedési útvonal között biztosítják a lakók nyugalmát. Az így létrejött keskeny sáv a HÉV és a lakóépületek közé szorított sétányparódia, ami a Haller utca torkolatához érve ráadásul meg is szakad, hiszen az ide tervezett oktatási és irodaépület építése évek óta szünetel. A HÉV-en túli terület pedig már nem tartozik a beruházó hatáskörébe, így ott továbbra is ugyanaz a poros Duna-parti sétány várja a járókelőket, mint tíz éve.

Ezekre az állapotokra erősít rá a 2-es villamos vonala mentén felhúzott házsor építészeti karaktere. Míg a Csomay Zsófia tervei szerint megvalósult Duna-Pest Rezidenciák jelentősen túlméretezett épületkettőse hordoz valamit abból, ami minimálisan elvárható lenne a Duna-parton (lásd kritikánkat: Látványrombolás (Duna-Pest Rezidenciák), 2005. február 17. - a szerk.), addig Vonnák János és Kühn Péter Castrum-házát inkább a Nemzeti Színház anyagban túlburjánzó, építészetileg indokolatlan formaképzése jellemzi. A Millennium Tower I a konzervdoboz esztétikáját idézi, és bár a többi épület jobban vizsgázik, szembeötlő, hogy a tervezők máshol sem igazán tudtak mit kezdeni a Duna-parti helyzettel. Különösen feltűnő ez a Dúzs Sándor és Vadász Bence tervei szerint készült Millennium Tower II és III esetében, amelyek szolidan a fenekükkel fordulnak a panoráma felé, míg a Soroksári út irányába fölösleges, az egész homlokzatot átfogó, íves esztétizálással nyitnak. Egyedül a Finta József irodájában megrajzolt K&H-székház találta meg a helyét. Bár terebélyes méretével jelentősen ránehezedik az így létrejövő irodasorra, anyagát és osztásait, valamint a Dunához való viszonyát tekintve a legegységesebb koncepció a szériában.

Húzzál haza!

A Haller utcától délre lényegesen jobb a helyzet. Itt a HÉV ellenére jelentős teresedés alakul ki a beépített részek és a Duna között, ami a K&H-székház elkészülése óta egységes közterületet alkot a Nemzeti Színház kertjével. A Garten tájépítész-stúdió tervei alapján megvalósult rendezés kétségkívül európai színvonalú, és ügyesen oldja meg a Nemzeti mesekertjéhez való csatlakozást is. Kár, hogy mindez nem több, mint rendkívül szofisztikált dohányzó az irodai alkalmazottak számára. A Millenniumi Városközpont egyik alapvető problémája, hogy nélkülöz bármiféle szolgáltatást, ami helyben tartaná a még így is viszonylag nagy számban érkező közönséget (lásd keretes írásunkat). Aki ma a Nemzeti Színházba vagy a Müpába látogat, nem sokat hezitál azon, maradjon-e még fél órát, vagy rögtön lelépjen.

A TriGránit Zrt. megkeresésünkre elmondta: a Millenniumi Városközpontot az egyik legsikeresebb beruházásukként tartják számon. Jelenleg a beépített terület 26 százaléka a TriGránit Zrt.-é, a fennmaradó rész időközben a chicagói központú Heitman ingatlanfejlesztő vállalat tulajdonába került. Az eddig felépült közel 30 ezer m2 lakásterületet értékesítették, a 100 ezer m2 bériroda 90 százalékát kiadták. Ezek az adatok működőképes fejlesztést sugallnak - tehát mindez jó befektetés, csak urbanisztikailag jelent költséges kudarcot. Egy városközpontban okkal kerülnek össze azok a funkciók, amelyek aztán erősítik egymást, és jótékonyan hatnak a negyedre és környékére. Ha esetünkben létezett is koncepció ennek megvalósítására, azt időközben más szempontok felülírták. Épületek és közterületek kapcsolat nélküli egymás mellettisége: ez minden, csak nem városközpont.

Hányan jönnek még?

A Nemzeti Színház legutóbbi éves beszámolója alapján átlagon felüli, közel kilencvenszázalékos kihasználtsággal működött, ami az évi 365 előadás során 112 ezer látogatót jelent; a Művészetek Palotájától egyelőre nem kaptunk a látogatottságra és a kihasználtságra vonatkozó adatokat. A várból ide költöző Ludwig Múzeum 2005. évi beszámolójában ez olvasható: "A budai Vár és a Budavári Palota megtekintése általában szerepel a turisták programjában, ezért az elmúlt években főként a külföldi turisták meglátogatták a Ludwig Múzeum időszaki kiállításait is. A Művészetek Palotájába kevésbé jönnek el, mert ez távol esik a megszokott turistaútvonaltól." Miközben a látogatószám 2005-ben kissé emelkedett (54 ezerre), a fizetős tárlatokat feleannyian tekintették meg. "Ez is egyértelművé teszi, hogy a bevételi lemaradás a turistaforgalom hiányára vezethető vissza" - áll a jelentésben, de a látogatók száma 2010-ben így is elérte a 83 ezret. Ha azonban - a Baán László kormánybiztos által nemrég ismertetett elképzelések szerint - a Ludwig Múzeum az új múzeumi negyedbe költözne, azt az egész városközpont megsínylené.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk

Több száz millió forintba került Vácnak az árvízi védekezés, pedig volt lehetősége, hogy mobilgátat építsen

Az előző, fideszes városvezetés ideje alatt elindult a mobilgátfejlesztés, 2,2 milliárd forintos támogatási szerződést kötöttek a kormánnyal, de végül a projekt meghiúsult, ráadásul több mint 70 millió forintot vissza is kellett fizetni. Szeptemberben óriási erőfeszítések és nem kevés pénz árán sikerült csak a védekezést megoldani.