Kiállítás

Transzabsztrakt

Bak Imre kiállítása

  • Hajdu István
  • 2015.03.19 11:02

Képzőművészet

Az elmúlt évtizedekben a világ számos elkötelezett etikus esztétája – az amerikai Arthur C. Dantótól az osztrák Peter Weibelig – húzta rá a vizes lepedőt az absztrakt festészetre, hol szarkasztikus, hol csak ironikus részvéttel, mondván: a hatvanas évektől az pusztán csak metanyelv, amely másra nem, csak magára a történelmi absztrakt festészetre vonatkozik.

Vagyis az absztrakt festészet az objektív és szubjektív realitás absztrahálása helyébe eme festészeti törekvés történeti stílusainak elemzését és újraértelmezését tette. Elegánsan fogalmazva, egy metanyelv az újabb ki- és átkódolással a kortárs absztrakt festészetet a történeti jelek tárggyá, szignóvá, idiómává változtatásával lefokozta, s ettől – mint Weibel mondja – a forma- és alakproblémák kódproblémákká váltak. Ez a kódelv hatja át az új absztrakt festészetet. Mindez persze bűntudat nélkül vonatkoztatható a kortárs képzőművészet egészére is, nem csak az absztrakt festészetre, sőt…

Bak Imre tökéletesen tisztában van a folyamat lényegével, s évi rendes beszámolója – hosszú ideje szinte minden évben rendez egy kiállítást aktuális munkáiból – pontosan jelzi: részint egyetért a borús konzekvenciákkal, részint nem, s bizonyítani is akarja, hogy van új a nap alatt. Nem is tehetne mást.

Bak festményein a kétezres évek második felétől a képtér egyre tisztábbá vált, s a klasszikus-klasszicista szimmetrikus szerkesztési mód, ha nem is egy valóban új korszak indulását, de mindenesetre a pálya lényegi módosulását jelezte. Egyrészt a régi, saját és „kapott” motívumok átértékelése révén – mondjuk úgy: átstilizálásával, másrészt a szigorú, centrális komponálással, mely jócskán felerősítette a térillúzió hatását. S igaz ez fordítva is: a forszírozott-hangsúlyozott középpont, a valódi vagy sejthető szimmetriatengely is jelentéstelivé lett az illuzionisztikus perspektíva révén. Legújabb munkáin a térillúzió szerepe, a szín értéke és funkciója tovább nőtt, s a képein megfogalmazódó absztrakt allegóriák ­sajátos, „minimalista” iróniája élénkebbé lett. Bak Imre fontos forrásai, Malevics és Li­szickij, Depero és Herbin paralelogrammái, háromszögei és hasábjai térbe lapozódva és teret képezve egyfelől a művész szerényen expanzív posztmodernizmusának (kódírás és ­
-fejtés) kulisszáit adják, másrészt – s éppen ezért roppant erősek új képei – bonyolult, prizmaszerű tereket képeznek, melyek megszerkesztésével Bak, azt hiszem, példátlan életművet teremtett a kortárs festészet közelmúltjában és jelenében.

Az erőteljes, korábban „tévedhetetlen”, új vásznain azonban egyre enigmatikusabb, bonyolultabb és csapdaként kitáruló-bezáruló tér megfogalmazása vagy annak a téri középnek a megragadása, amiről Bak Imre mindig is szívesen beszélt, sokszor szürrealisztikusabb, drámaibb, korábban olykor picassói, máskor és most Giorgio de Chiricó-i vagy Max Ernst-i víziót sugall. Persze nincs annyi realizmustartalmuk, mint a néhány évvel korábban bemutatott önarcképsorozat darabjainak volt, de mindenesetre a kompozíció és a színhasználat – főként az olasz futuristára, Fortunato Deperóra jellemző harsány kontrasztok – vidáman villódzó „színpadképet” konstruálnak. Vagyis a tér és a sík viszonyának drámaiságával, a színek intenzitásával megidézik a kontsruktivizmust (a nyelv, a kód szintjén és segítségével), egyszersmind teremtenek egy, a művészettörténeti időn kívüli, bár attól természetesen nem független saját dimen­ziót, mely valószínűleg maga is történeti idővé, dimenzióvá válik.

Talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, de Bak Imrének a nyolcvanas évek második felében kiérlelt absztrakt allegorizmusa az elmúlt években egy különös és szemérmes hedonizmussal gazdagodott. Stílusa korábban egyfajta kettősségre épült fel és kapott tartalmat: Bak a megtalálás és megcsinálás eufóriáját a művészet mint teremtés, a művészet mint mítosz, a mítosz mint forma gondolati sémájára tette rá, vagy mondjuk másként, a posztmodernbe oltott posztkonceptualizmust díszítette fel a felszabadultság vágyával. Ehhez járult aztán a stabil-instabil kettősségének lebegtetett megfogalmazása. Vagyis, ha úgy tetszik, hatalmas vásznainak motívumai, a plasztikusnak tetsző formák szó szerint a színek terében lebegve – nem „kipörögnek a napvilágra”, mint valaha, a nyolcvanas évek furcsa kis dekoratív elemei a nagy formák környékén, hanem – szinte méltósággal fordultak át a sűrű térbe, vagy talán magába az időbe. Ez folytatódik most egy alig is megfogalmazható lustprinzip érvényében.

Nem állhatom meg, még ha modortalanságnak látszik is, hogy ne idézzem a fiatal Thomas Mannt, aki Theodor Fontane levelezésének kiadását 1910-ben így üdvözölte: „Nem tűnik-e fel úgy, mintha (...) meg kellett volna öregednie, hogy egészen önmagára leljen? Mint ahogy vannak született fiatalok, akik korán kialakulnak, nem érlelődnek, s még kevésbé öregszenek, de nem is élik túl önmagukat – nyilvánvalóan vannak más természetűek is, akikhez egyedül az öregkor illik.”

Fészek Galéria, Bp. VII., Kertész u. 36., nyitva február 27-ig

Neked ajánljuk