Vagyis az absztrakt festészet az objektív és szubjektív realitás absztrahálása helyébe eme festészeti törekvés történeti stílusainak elemzését és újraértelmezését tette. Elegánsan fogalmazva, egy metanyelv az újabb ki- és átkódolással a kortárs absztrakt festészetet a történeti jelek tárggyá, szignóvá, idiómává változtatásával lefokozta, s ettől – mint Weibel mondja – a forma- és alakproblémák kódproblémákká váltak. Ez a kódelv hatja át az új absztrakt festészetet. Mindez persze bűntudat nélkül vonatkoztatható a kortárs képzőművészet egészére is, nem csak az absztrakt festészetre, sőt…
Bak Imre tökéletesen tisztában van a folyamat lényegével, s évi rendes beszámolója – hosszú ideje szinte minden évben rendez egy kiállítást aktuális munkáiból – pontosan jelzi: részint egyetért a borús konzekvenciákkal, részint nem, s bizonyítani is akarja, hogy van új a nap alatt. Nem is tehetne mást.
Bak festményein a kétezres évek második felétől a képtér egyre tisztábbá vált, s a klasszikus-klasszicista szimmetrikus szerkesztési mód, ha nem is egy valóban új korszak indulását, de mindenesetre a pálya lényegi módosulását jelezte. Egyrészt a régi, saját és „kapott” motívumok átértékelése révén – mondjuk úgy: átstilizálásával, másrészt a szigorú, centrális komponálással, mely jócskán felerősítette a térillúzió hatását. S igaz ez fordítva is: a forszírozott-hangsúlyozott középpont, a valódi vagy sejthető szimmetriatengely is jelentéstelivé lett az illuzionisztikus perspektíva révén. Legújabb munkáin a térillúzió szerepe, a szín értéke és funkciója tovább nőtt, s a képein megfogalmazódó absztrakt allegóriák sajátos, „minimalista” iróniája élénkebbé lett. Bak Imre fontos forrásai, Malevics és Liszickij, Depero és Herbin paralelogrammái, háromszögei és hasábjai térbe lapozódva és teret képezve egyfelől a művész szerényen expanzív posztmodernizmusának (kódírás és
-fejtés) kulisszáit adják, másrészt – s éppen ezért roppant erősek új képei – bonyolult, prizmaszerű tereket képeznek, melyek megszerkesztésével Bak, azt hiszem, példátlan életművet teremtett a kortárs festészet közelmúltjában és jelenében.
Az erőteljes, korábban „tévedhetetlen”, új vásznain azonban egyre enigmatikusabb, bonyolultabb és csapdaként kitáruló-bezáruló tér megfogalmazása vagy annak a téri középnek a megragadása, amiről Bak Imre mindig is szívesen beszélt, sokszor szürrealisztikusabb, drámaibb, korábban olykor picassói, máskor és most Giorgio de Chiricó-i vagy Max Ernst-i víziót sugall. Persze nincs annyi realizmustartalmuk, mint a néhány évvel korábban bemutatott önarcképsorozat darabjainak volt, de mindenesetre a kompozíció és a színhasználat – főként az olasz futuristára, Fortunato Deperóra jellemző harsány kontrasztok – vidáman villódzó „színpadképet” konstruálnak. Vagyis a tér és a sík viszonyának drámaiságával, a színek intenzitásával megidézik a kontsruktivizmust (a nyelv, a kód szintjén és segítségével), egyszersmind teremtenek egy, a művészettörténeti időn kívüli, bár attól természetesen nem független saját dimenziót, mely valószínűleg maga is történeti idővé, dimenzióvá válik.
Talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, de Bak Imrének a nyolcvanas évek második felében kiérlelt absztrakt allegorizmusa az elmúlt években egy különös és szemérmes hedonizmussal gazdagodott. Stílusa korábban egyfajta kettősségre épült fel és kapott tartalmat: Bak a megtalálás és megcsinálás eufóriáját a művészet mint teremtés, a művészet mint mítosz, a mítosz mint forma gondolati sémájára tette rá, vagy mondjuk másként, a posztmodernbe oltott posztkonceptualizmust díszítette fel a felszabadultság vágyával. Ehhez járult aztán a stabil-instabil kettősségének lebegtetett megfogalmazása. Vagyis, ha úgy tetszik, hatalmas vásznainak motívumai, a plasztikusnak tetsző formák szó szerint a színek terében lebegve – nem „kipörögnek a napvilágra”, mint valaha, a nyolcvanas évek furcsa kis dekoratív elemei a nagy formák környékén, hanem – szinte méltósággal fordultak át a sűrű térbe, vagy talán magába az időbe. Ez folytatódik most egy alig is megfogalmazható lustprinzip érvényében.
Nem állhatom meg, még ha modortalanságnak látszik is, hogy ne idézzem a fiatal Thomas Mannt, aki Theodor Fontane levelezésének kiadását 1910-ben így üdvözölte: „Nem tűnik-e fel úgy, mintha (...) meg kellett volna öregednie, hogy egészen önmagára leljen? Mint ahogy vannak született fiatalok, akik korán kialakulnak, nem érlelődnek, s még kevésbé öregszenek, de nem is élik túl önmagukat – nyilvánvalóan vannak más természetűek is, akikhez egyedül az öregkor illik.”
Fészek Galéria, Bp. VII., Kertész u. 36., nyitva február 27-ig
