Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. január 5-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A másfél száz lakosú, három nevet viselő utcából álló Munkástelepen nemrég döntöttek a Rózsa Ferenc és a Kilián György utca átnevezéséről. Máté Gábor pusztaszeri polgármester azt javasolta a helyieknek, lehetőleg ne politikusnevet válasszanak. Úgy döntöttek, legyen Sólyom és Pacsirta. Errefelé, a tájvédelmi körzetben tényleg lehet látni ilyen madarakat – meg ezer másfélét. 2010-ben Sólyom László köztársasági elnök is járt itt. A harmadik utca neve Árpád. Korábban Árpád is járt itt.
A Budapesttől 136, Szegedtől 40 kilométerre lévő Munkástelep Pusztaszer része. Anonymus szerint Árpád a honfoglaló vezérekkel valahol itt tartott először országgyűlést. Szer mezőváros lett, de a török először 1526-ban, majd a tizenöt éves háború idején is pusztává változtatta. A hódoltság után, 1728-tól Pusztaszer az Erdődy grófi családé lett, mely később eladósodott. Az uradalom Felső-Pusztaszer részét Kecskemét szerezte meg, míg Alsó-Pusztaszer – később Sövényháza, még később Ópusztaszer – területe a Pallavicini őrgrófi családhoz került. Két külön világ: az uradalom, ahogy tudta, akadályozta, hogy Alsó-Pusztaszeren (Sövényházán) összefüggő falu épüljön, és teret nyerjenek a gazdálkodók. A kecskemétiek Felső-Pusztaszerén viszont már 1847-ben volt parcellázás, s a városi közgyűlés határozata alapján 1903-tól 1935-ig több mint 5200 hold került magánkézbe. A betelepülő gazdák zöme Kecskemétről származott, és érkeztek velük béresek is. Közülük sokan télen is maradtak, a tanyákon laktak, ahol tudtak. A gazdák többsége azt akarta, hogy napszámosaik kapjanak rendes telket, ahol építhetnek maguknak saját házat. 96 házhelyet mértek ki 1922-ben. Ez a falu hamarabb épült, mint másfél kilométerrel odébb, a nagy utak találkozásánál Pusztaszer központja. Máté Gábor polgármesternek van olyan 1961-es légi felvétele, amelyen a faluközpontban még alig vannak utcák, miközben Munkástelep odaföntről is rendes, sűrűn beépített településnek néz ki.
Napszámosok építették és lakták, vagyis az egykor felszabadított jobbágyok föld nélküli utódai. Róluk írja Illyés Gyula a Puszták népében, hogy ahol gazdálkodás folyt, szükség volt rájuk, de amikor a jogokat osztották, rendre megfeledkeztek róluk, de azt is megjegyzi, az igazi szakadék nem gróf és paraszt között tátong, hanem az akármilyen pici földet tulajdonló birtokos és a föld nélküli cseléd között.
Az 1990-es kárpótlás tanulságairól azt mondta egy Csongrád megyei politikus, hogy látszik, melyik településen éltek régen többségben a gazdák, és melyiken a cselédek, mert utóbbiak leszármazottai nem nagyon akartak földet, hiszen a tulajdonszerzésnek nem volt hagyománya a családban. Amikor annak próbáltunk utánanézni, hogy készült-e ilyen irányú felmérés, vizsgálta-e valaki, hogyan éltek az egykori napszámosok és leszármazottaik az utóbbi száz évben, még a Szegedi Tudományegyetemen sem találtunk olyan kutatót, aki erről nyilatkozott volna.
Kukoricával, tyúkkal fizetni
Munkástelepen az Árpád utca 5. alatti ház építője, Tábith Márton (1896–1956) nem egyszerű zsellér volt, hanem „kapás”: egész évben dolgozott egy kisteleki zsidó birtokos szőlőjében és pincéjében. Saját háza mellett ő is művelt szőlőt, tehenet, lovat tartott. Négy gyermekük született, a Márton nevű fiú (1921–2002) Munkástelep kimérése előtt egy évvel. Ő 14 évesen előbb pusztaszeri gazdáknál volt cseléd, aztán Hódmezővásárhelyen, 1941-ben pedig elszegődött kubikusnak az észak-erdélyi vasútvonal építéséhez. Ott hívták be katonának. Végigharcolta a háborút, fogságba esett, a Szovjetunióba vitték. A Szovjetunióból való hazatérés után családot alapított, gazdálkodott, majd a környezete számára némileg váratlanul boltot nyitott. „Édesapám megismerkedett a geológiával is. Két évig követ faragott a szocializmus építéséhez” – írja fia, a hatvankilenc éves Tábith Márton a Narancsnak eljuttatott, nem publikált visszaemlékezésében. 1948-ban 800 forint kölcsönt vett föl, és a szülők Árpád utcai házában alakította ki az üzletet. „A szükséges árukat kerékpárral járva vásárolta meg. Hajnalban nyeregbe pattant és irány Szeged, 36 kilométer oda. Megpakolva hazaért dél körül, kicsit pihent és indult Csongrádra újabb áruért” – áll a fiú memoárjában. A választék: só, cukor, cigaretta, konzervek, cukorkák, saját készítésű, a legkisebbik Márton által taposott savanyú káposzta, parafa dugó, kötözőzsineg, petróleum. A szatócsbolt tulajdonosa, amikor lehetett, disznót vágott és szétmérte a húsát, egy időben a kisteleki ÁFÉSZ is vett tőle sonkát. Amikor divatba jött a szoba falára mintát hengerelni, vett mintás hengereket, és bérbe adta. Ahogy tyúktenyésztő szakcsoport alakult, csatlakozott.
„A nyitvatartási idő ki volt írva, de az emberek még vasárnap is jöttek, ha szükségük volt valamire: »Márton, adjál már egy kis sót«, és édesapám adott. Adott kukoricáért, búzáért, még tyúkért is adott árut a boltból. Sok jószágot tartottunk, kellett azoknak is a termény. Hitelbe vásárolni akkoriban már nem volt szokás, de nálunk mindenkinek volt hitele, ha megszorult: »majd kifizeted fizetéskor, vagy hozol helyette valamit«, mondta apám. (…) Világlátott lévén (erdélyi vasútépítés, háború, hadifogság) egy kicsit igazodási pont volt az embereknek. Egyszer valakit megkérdeztek, hogy »Pista, megéri neked a tyúktartás?« »Ha Mártonnak megéri, akkor nekem is«, ez volt a válasz. A bolt révén mindenki ismerte apámat. Ha kaptak egy hivatalos levelet, de nem értették, elhozták: »Márton, olvasd mán! Mit kell ezzel csinálni? De írd már meg a választ is!« Ha kérvényt kellett írni, azt is megírta bárkinek. Olvasható, karakteres, szép írása volt, pedig nem sokat gyakorolta a hat osztály elvégzése alatt.”
A visszaemlékező szerint ezt az egymásrautaltságot mindenki természetesnek élte meg. Egyforma helyzetű emberek kerültek ide, egy időben építettek, a képzettségük is hasonló volt. Az első generáció tagjai 5–6 osztályt végeztek, szakmunkás, érettségizett, felsőfokú végzettségű jellemzően a harmadik generációból került ki.
Az 1945-ös, történelmi földosztáskor egyszerre jutottak földhöz, aztán lehetett bevinni a birtokot a szövetkezetbe, de ott is munkatársak lettek.
A visszaemlékező Tábith Mártonnak megrázó gyerekkori élménye, hogy
benézve az iskola ablakán látta a velük szemben lakó Gera István bácsit, aki az asztalnál ült, nagyon sírt, és két idegen magyarázott neki. A hangsúly a történetben az idegenen van.
Mert úgy emlékszik, az itteniek nemigen ártottak egymásnak. A korábbi társadalmi különbségek jelentősége csökkent, legalábbis egykori gazdák és béreseik között.
„Madari Gábor bácsit kuláknak kiáltották ki. Börtönben is ült miatta. Mesélte, hogy milyen jó sora volt, mert egy bonyhádi híres tehenészetben dolgozott. Gondolkozott rajta, hogy szabadulása után ott maradjon-e alkalmazottnak. 1957-ben visszakapott 10 hold földet a 36-ból, de 59-ben újra be kellett vinnie a szövetkezetbe. Gábor bácsit néha vacsoravendégnek hívta édesapám. Rácsodálkoztam, amikor Gábor bácsi a túrót összekeverte a sztálinszalonnával (gyümölcsíz). Túrót az édessel, fehéret a pirossal, nahát! Amikor feltalálták a túrórudit az 1980-as években, eszembe jutott.”
Munkástelepnek 1938-tól volt iskolája, egybeépülve a tanítói lakással, aztán 1949-től artézi kútja, 1960-tól villanya. 1968-ban leaszfaltozták az 5-öshöz kivezető bekötőutat – viszont megszűnt az iskolában a tanítás. Az volt a település közösségi háza is, a tanteremben tartottak mozivetítést. „A vetítőkkel könyvtárosok is jártak. Ládákban hoztak könyveket kölcsönzésre. Az első könyv, amit kikölcsönöztem és aztán otthon le is ettem egy kis paprikás lével (…), a Tamás bátya kunyhója volt. Olvasta az egész család” – emlékezik Tábith Márton.
Tábithék boltját úgy államosították, hogy a tulajdonos simán hozzájárult, legyen a kisteleki ÁFÉSZ-é. Alkalmazott lett a saját üzletében, de hamarosan megint maszek módon élt. Munkásbrigádot szervezett, azzal járta az országot. Pankotán arattak, Szolnokon borsót vágtak, Zalaszentgróton kukoricát törtek, pont mint az úri világban a summások: „Még szakácsnőt is vittek magukkal, hogy egy nap egyszer meleg ételhez jussanak. Kocsiszínekben, raktárakban aludtak, szalmán. A munka végeztével jöttek haza. Hozták a fizetést, terményben.”
Paprikát kapál a tanácselnök
Sági Mihály vállalkozónak, aki szintén pusztaszeri, de a központi belterületen nőtt föl, más emlékei vannak a három szövetkezetről, majd az egyesültről. Sorolja a neveket, ki mindenki nem lépett be.
„A Dékány család visszament Kecskemétre. Ocskó Mihály, Ocskó Dezső sosem volt tsz-tag, sem a Gyurászék. Egy holdon, a tanyatelekkel kimért területen gazdálkodtak, vagy bérelt földön. Kértek – és kaptak – a tsz-től. Gyurász János a szárítón túl földet kért fóliának, kapott is. Gyurász Gábor piacozott” – mondja Sági Mihály. Pusztaszeren a szocializmus idején szinte mindenkinek köze volt a földhöz a fűszerpaprika révén. A rendszerváltás előtt volt olyan év, amikor 330 holdon (mintegy 140 hektáron) zöldellett-piroslott a falu határában. „A téesz elvégzett minden gépi és növényvédő munkát, az embereknek csak kapálni és szedni kellett. A tagok háztáji földjei mellett más helybeliek kaptak részes művelésben paprikát, ott a bevétel harmada jutott annak, aki kapálta, szedte. A rendszerváltás után sokszor hallottunk a zöld bárókról – nekünk, úgy látszik, szerencsénk volt, mert rendes vezérkart fogtunk ki. Pedig nem itteniek voltak, hanem szegediek. Amikor a paprikaföldeket sorsoltuk ki, az elnök is, a főkönyvelő is ugyanabból a kalapból húzott, a 280 tábla közül, mint a többiek. Nem fordulhatott elő, hogy nekik jobb hely jusson. Egy hold paprika tudott teremni 150 mázsát. Akinek csak 90 mázsa jött össze, rosszul érezte magát, de volt, aki 196 mázsát szedett le. A tsz állattenyésztői fájlalták, hogy a paprikának jut a legjobb terület, nem a takarmánynövényeknek. A vezérkar válasza az volt, hogy ha már nem tudunk több pénzt adni az embereknek, akkor legalább a háztájival adjuk meg a lehetőséget, hogy boldoguljanak.”
Paprikát kapált Bitó Antal tanácselnök is. Máté Gábor polgármester azt mondja, amikor megismerkedtek, az akkori községvezető elújságolta neki, hogy jobb évben azzal a munkával majdnem annyi jövedelemhez jut, mint amennyi az éves fizetése. A rendszerváltás után, a kárpótlással jellemzően a zöm visszakapta a földjeit. Fűszerpaprikát alig néhány ezer négyzetméteren termelnek most Pusztaszeren.
Sági Mihálynak is volt paprikája, a felesége a tsz-ben dolgozott. Mihály azonban először 19 évesen, 1965-ben Munkástelepen kezdett, a boltban, amelyet Tábithék üzletének bezárása után nyitott a kisteleki Egység ÁFÉSZ. Ő árult még petróleumot, de már zseblámpát is. Tízkilós ládában érkezett a már említett gyümölcsíz. A liszt, a cukor, a rizs is nagy tételben, neki kellett csomagolnia. A bolt 15 óráig működött, a kocsma 15 órától. A sört és a fröccsnek való rizlingszilvánit és kövidinkát fahordóban kapta az Árpád utcai 107-es számú egység, amelyet idővel elneveztek Kisfüstösnek. Azóta is ez a neve. „Azért, mert amikor még nem volt bevezetve a villany, és bent dohányoztak, nem lehetett látni semmit a füsttől. Egy szombat este száz liter sört elmértem, amihez ember kellett.”
Ha beüt a tanárhiány
A Kisfüstös most is kocsma és bolt. A pénztárgépet az ajtófélfára szerelt fordítóval lehet átfordítani abba helyiségbe, ahol szükség van rá. Harkai Péterné a pult mögött azt mondja, száz liter sör már nagyon régen nem fogy el egy szombaton. Most, a söráremelés miatt néhány hete inkább a fröccsöt iszogatják a vendégei, akik egyébként is kevesebben vannak, mint Sági Mihály idején. Számon tartja mindegyiket, nagyrészt az ő korosztályához tartoznak, 60–70 év körüliek. A másik helyiségben rendes falusi kisbolt működik, kártyaleolvasóval, kenyér- és felvágottszeletelővel. Az eladó spirálfüzetben vezeti, ki jött már el a kenyereért. Harkai Péterné betöltötte a hetvenet. 110 ezer forint a nyugdíja, dolgozik tovább.
Az idejárók közül aki aktív, és nem gazdálkodik, az a közeli zöldségszárító üzembe jár, mások Kistelekre a kábelgyárba, illetve Kecskemétre, a „Mercibe”. Őértük is, a szárítóban dolgozókért is busz jön.
A helyiek évente két-három rendezvényt szerveznek maguknak önállóan. Az önkormányzat szívesen adna hozzá sátrat, padokat, de csak akkor fordulnak Máté Gábor polgármesterhez, ha valamit tényleg nem tudnak önerőből megoldani.
„A Szegedtől való távolságból – mondja Máté Gábor – biztosan több hátrány származik, mint előny, de aki nyugalomban szeretne élni vagy eleve ehhez szokott, annak ez olyan érték, ami sok hátrányt semlegesít. Csak az önkormányzatnak mindig oda kell figyelnie arra, hogy amit Pusztaszer kap, megkapja Munkástelep is, a mi exklávénk. Erre az elődeim is nagyon ügyeltek. Ugyanúgy vezették itt a vizet, a villanyt, a gázt, még Anti bácsi idején a telefont is. Amikor a csapadékvíz-elvezető rendszer építésére lehetett pályázni, kifejezetten Munkástelepre koncentráltunk. Idén pedig aszfaltos út épült a buszmegállótól a boltig. Az összes többi út földes, de a másik belterületen is vannak földes utak. A homok miatt ez nem olyan nagy gond. Az nagyobb, hogy a házak tíz százaléka lakatlan, egy részük rossz állapotú, és az önkormányzatnak nincs hatásköre, hogy ezekkel kezdjen valamit. És közösségi tér sincs a Kisfüstösön kívül.”
Az iskolaépület lehetett volna az, de egy korábbi diák nosztalgiából megvette, felújította, rendbe tette. Aztán később eladta egy német embernek, aki az év nagy részében itt él.
Ebben az iskolában lakott négy és fél évig Máté Gábor is családostul. „Én paksi vagyok, a feleségem kisteleki. Együtt tanítottunk négy évet egy kis sváb faluban, Tolna megyében, Mórágyon. Onnan jöttünk ide. Csak kapkodtam a fejem, mert a paprikából származó pluszjövedelem meglátszott a falun. Az idő tájt tanárhiány volt. Bitó Antal kijárta a megyénél, hogy Pusztaszer kapjon támogatást tanárok letelepítéséhez. Aki vállalta, hogy tíz éven át marad, és épít vagy ingatlant vesz, az kapott 200 ezer forintot. Nekünk volt megtakarított pénzünk, a feleségemmel együtt 400 ezret kaptunk, a szülők is segítettek, felvettünk egymillió kölcsönt az építkezéshez. Az idejövetelünk mégsem alakult simán. Bitó Antal nagyon nagy szeretettel, megbecsüléssel fogadott minket, az iskolában viszont súrlódást okozott, hogy én megengedőbb nevelési elveket követtem, és a feleségem is más módszerrel kezdte tanítani az elsőseit, mint ahogyan azt az itteni tanárok megszokták. A tanácselnök infarktust kapott, letette a hivatalát, a tsz-ben is vezetőváltás történt. 1988 őszén megüzenték nekünk, hogy a tsz szolgálati lakásából, ahol egyéves szerződéssel laktunk a két kicsi gyerekkel, azonnal ki kell költöznünk, mert nem akarnak szerződést hosszabbítani. Kérdeztem, miért nem lehet megvárni a költözéssel a tavaszt, esetleg a tanév végét, hiszen a tömbben volt még üres lakás mellettünk, de az újabb, hatósági intézkedéssel fenyegető felszólítással már nem vitatkoztunk. A tanácsnak csak Munkástelepen volt üres szolgálati lakása, az iskolában. Sebtében kimeszeltették, mondván, menjünk oda ideiglenesen. Mentünk is, azzal, hogy dobozokban hagyunk mindent, és ahogy véget ér a tanév, megyünk el Pusztaszerről. Aztán ahogy kitavaszodott, kinyílt a tér körülöttünk. Bence fiam (Máté Bence természetfotós – B. A.) rettentően élvezte, hogy ott vagyunk, rengeteg a látnivaló. Az összes szomszéd kedves volt. Látták, hogy eljárunk dolgozni, hogy kicsi gyerekek vannak, és azonnal segítettek, amiben csak tudtak: volt, hogy megkapálták a kertünket. Nyár végére már nem akaródzott elmenni. Volt már Trabantunk, de biciklivel jártunk át Pusztaszerre. Vittem Bencét óvodába. Négy és fél évig laktunk ott, aztán telket vettünk és építettünk Pusztaszeren. Szóval mi a munkástelepieknek köszönhetjük, hogy itt maradtunk.”
