Kalaznó olyan, mintha a múlt század 30-as éveiben megállt volna az idő. Takaros sváb porták, az utcára merőleges házak, a házak végén az utcával párhuzamos pajták. Így alakult ki egy olyan településszerkezet, ami ideális a gazdálkodáshoz és a környező erdőkben élő vadak elől lezárja a falut. Hogy mindez így megmaradt, annak köszönhetjük: az 1960-as évektől teljes építési tilalmat rendeltek el, vagyis egyszerűen nem adtak ki itt építési engedélyt. Kalaznón nincsenek Kádár-kockák.
„Ma mindössze 162 bejelentett lakos él a faluban, ebből 110 fő tartózkodik itt állandóan – mondja Frei-Kovács Mónika polgármester, akit többszöri telefonálásra sikerült elérnünk, mert a falugazda szabadsága alatt ő fuvarozta kisbusszal a gyerekeket a hat kilométerre levő Hőgyészre iskolába, óvodába. – Vannak, akiknek hétvégi házuk van itt, ők nincsenek bejelentkezve. És van néhány külföldi is, többségük holland. Sváb házakat újítottak fel, nagyon szépen, de nem vesznek részt a falu életében, nem tanulnak magyarul, »csak« a környéket, a csendet, a jó levegőt élvezik.”
Így lehettek ezzel a háromszáz éve a német nyelvterületről érkező telepesek is, akiket gyűjtőnéven dunai sváboknak neveznek. Egyesek szerint találni még a régi házakban, pajtákban olyan gerendákat, amelyek még német erdőkből kivágott tölgyből készültek; tutajokat ácsoltak belőlük, azon úsztatták le a szükséges felszereléseket az új hazába. A tutajokat aztán itt szétszedték és a faanyagot jellegzetes fachwerk (gerendavázas) házakba építették. A falu élte az életét; gazdálkodtak, gyarapodtak. Hatvanöt év telt el, mire Kalaznón templomot építettek maguknak, amelybe szinte minden akkori lakos befért. Gyönyörű téglalépcsősor vezet fel a főbejárathoz, aljánál a falu háborús halottainak emlékműve. Csupa német név.
A tolnai németség különböző településekről jött. Kalaznóra például a felső-rajnai tartományokból, Hőgyészre Frankóniából, Paksra Elzászból, Felsőnánára Württembergből érkeztek. Nem volt egységes kultúrájú a „svábság”, ahogy azt a dél-dunántúli németek kutatásával foglalkozó Szenyéri Zoltán tanulmányában olvashatjuk.
„Ma már nincs gyülekezet, nincs, aki rendben tartsa a templomot – mondja a polgármester. – Kétévente szú elleni védelemként lekenik a fa részeket, de istentisztelet itt már csak külön kérésre van, ha jön pap is. A katolikus gyülekezet kicsi, nekik imaházuk van, Hőgyészről jön át kéthavonta pap, akkor van mise. Az evangélikus templom renoválására idén, a 300. évfordulón tettünk ki itt perselyt; összejött néhány forint, de messze nem elég arra, hogy a szükséges állagmegóvó munkákat el tudjunk végezni. Minden adományt szívesen fogadunk, a polgármesteri hivatalt keressék, egyénként itt van a templom kulcsa is, innen lehet elvinni, ha valaki be akar menni körülnézni.”
Sétálunk Kalaznón, nézzük a régi házakat, a százéves homlokzati ornamentikákat, a verandák diszkrét üvegezését, egyes portákon az udvart felverő gyomokat, máshol a szépen nyírt pázsitot. A hátsó kertekben minden megterem; azt mondják, 600 négyszögölről három gyereket el lehetett tartani egykor. Minden helyben volt, semmiért nem kellett boltba menni. Kalaznón ez nem is lehetséges egyébként, mert állandó üzlet nincs, csak mozgóbolt jár ki. Viszont itt a természet. Erdők, mezők. Szarvasok, őzek, nyulak, rókák. Nagy séták. Esténként begubózás, családi kör.
Ugyanilyen adottságú egyébként a szomszéd Murga és Felsőnána is: szintén zsáktelepülések, szintén skanzen jellegűek, csak Kalaznót jobban felkapta a média. Ügyes falumarketing, hogy videón dokumentálják a kalaznói életet. Pálinkás Norbert filmrendező több videója is megtalálható a világhálón, többek között arról, hogy ott – mármint Kalaznón – minden megterem, hogyan újítsunk fel parasztházat, hogyan építsünk górét, satöbbi.
Aki Kalaznóra akarna látogatni, szállást foglalhat a polgármesteri hivatalban. Két szoba 6-6 ággyal. Kisebb iskolai csoportoknak ideális.
Aki ilyen helyre költözne, várhat népi építészeti pályázatra, amivel akár a házfelújítás költségeinek 80 százalékát is megkaphatja vissza nem térítendő támogatásként. Idén a környéken hét nyertes magánszemély volt. Az utóbbi időben megélénkült a kiköltözés a városból az ilyen kis falvakba. Gyerekesek is felkerekednek, az internet korában és a magántanulói státusz lehetőségével már nem jelent kulturális hátrányt falun gyereket nevelni. Ideális esetben a home office-ban dolgozó szülőknek és az otthon iskolázott gyerekeknek napokig ki sem kell mozdulni a faluból. Jöttek a környékre művészeken kívül kétkezi programozók, egyszerű szakfordítók, építészek, különféle szabadúszó szakértők. Élénk érdeklődés mutatkozik az ingatlanok iránt, bár Kalaznón például most egyetlen eladó ház sincsen.
„Hogy mi volt itt a svábok előtt? Volt középkori település – magyarázza Frei-Kovács Mónika. – És a falunak volt temetője is. Hívtunk egyszer szakértőket a bonyhádi múzeumból, jött K. Németh András régész, megkerültük a falut, a varsádi domboldalon találtunk néhány cserepet, köveket. Kiderült, hogy a Fő utcától nem messze lehetett a templom, ott sok emberi csont került ki a szántóföldből. A svábok után pedig 1945-ben bukovinai székelyek jöttek Istensegítsről. Betelepítették őket a svábok házaiba. Azt mondják, a székelyeknek lelkiismeret-furdalásuk volt, hogy a máséba kellett beköltözniük, és nem érezték jól magukat. Aki tehette, már az ötvenes-hatvanas években elment máshová, sajátba vagy tágabb rokonsághoz. Emléküket a kis kiállításunk őrzi. Velük érkezett papjuk, Elekes Dénes, egészen haláláig, 2003-ig itt élt.”
Nézzük a tárgyakat. A székely élet kellékei és relikviái. Vetett ágy, bölcső, szerszámok, tejes csupor, hazatérési igazolvány, lájbik, szoknyák, kendők. A község honlapján olvasható falutörténet szerint Kalaznón jó volt a kitelepítendő svábok és az újonnan betelepített székelyek viszonya: „Az itteniek minden esetben békességes, baráti viszonyról számoltak be. Sok helyen közösen főztek, étkeztek, »még apám visszamarasztotta őket, jó emberek voltak, együtt főztek, jó asszony volt«, közös bálokat tartottak, »még csak vita sem volt«, összekomásodtak és sokan a kitelepítés után is hosszú évekig leveleztek egymással, székelyek és németek.”
A Tolnai-Hegyhát első teljesítménytúráján, idén tavasszal minden út Kalaznóra vezetett. Az összegyűlt értelmiségi túrázó társaságban fáradtan bandukolva csodáltuk a falut, és azon gondolkodtunk, milyen kártékony tud lenni a politika. Jól működő közösséget vertek szét négyszázötven és nyolcvan éve is. Meg azon is, hogy a dolgos svábok és székelyek emléke tovább él a településszerkezetben, az épületek formáiban, az életmódban, a nemzedékeken át szülőről gyerekre, unokára, dédunokára örökített tanácsban, hogy takarékossággal, beosztással, mértékkel kell élni és örülni annak, ami van.
Hogy lesz-e még beköltöző Kalaznóra és a környékbeli településekre, nem tudjuk. Nem a helyi egyesületen múlik, ami szívesen segítenek az itt letelepetni akaróknak. De egyszerűen nincs annyi digitális nomád, amennyi pótolni tudná az emberveszteséget, enyhíthetné a történelmi károkat. A templom ajtaja alatt a kőküszöböt kivájta a sok koptató talp, csónak ívű mélyedés látszik az ajtó alatt. Időnként megáll erre egy-egy német rendszámú autó, az utasok körbenéznek, aztán visszaülnek és tovább mennek. Nincs az a testvértelepülési kapcsolat, ami enyhíthetné az elmentek hiányát. Mert ha nincs a politika és a történelmi alakulás, talán még ma is békében élnének egymással Kalaznón magyarok, svábok, zsidók. De történelmileg nem így alakult.
Kalaznón nincs semmi különös, olyan, mint még néhány falu. Csend van, nyugalom van, mindenki ismer mindenkit. Csak annyiban más egy kicsit, hogy feltűnően meglátszik rajta a magyar történelem minden nagy népmozgással járó viszontagsága. A parasztpolgárság rendeleti kicsinálása virágzó gazdasági közösségnek vetett véget. Ami egykor jól működött, nem volt visszahozható. Hetven év alatt 900 főről csökkent alig százra a lélekszám. Fiatalok helyett elöregedő a népesség.
A „jöttek” már többen vannak, mint a „bennszülöttek.” A község honlapján az „őslakosok,” „telepesek”, „beköltözők, nyaralók és mások” hármas kategorizálás szerepel. Utóbbiak közé tartozik Pálinkás Norberten kívül Győri Lajos, akinek messze földön híres fotótörténeti gyűjteménye előzetes bejelentkezésre ,illetve faluünnepeken látogatható, és Gáspár Gyula festőművész, aki szintén szívesen szóba áll a látogatókkal.
Ballagunk az utcán, a keskeny járdán, eredeti díszes ereszcsatorna vízgyűjtő üstök és stukkódíszes, zsalugáteres ablakok alatt, sváb házak tornácainak első, úgynevezett „halottas ajtói” mellett. Ősz van, ökörnyál húzódik a villanyoszlop és a kerítés között. Felülünk kicsit a templom ajtajához, nézzük a tájat, a szarvast az erdőszélen, az egykori gazdák szántott földjeit, a volt istállók, tejházak, ólak nyeregtetejét.
Helyi lakost kérdezünk, mit lehet itt csinálni télen, ha kocsmázni nem. „Hát a fene se kocsmázna, hiszen mindenkinek van valami itala otthon. Ha a barátaimmal akarok pálinkázni, áthívom őket. Ha ők akarnak velem inni, áthívnak és jónapot. Hogy mit lehet csinálni? Hát nézni az eget, olvasni, tévézni, a határba sétálni, csendben élni. Kell ennél több?”
