Magyar Narancs: Az akadémia első fél évszázadának a belügyei – az ezeket tárgyaló dokumentumok – egy ideje nyilvánosak, és feldolgozták őket. Ezekből tudjuk, hogy kezdetben nem kaphatta meg a díjat, aki kritikusan viszonyult a kereszténységhez. Ennyire vallásos társaság osztotta a díjakat?
Horace Engdahl: Azért vegye figyelembe, hogy Svédország a legtöbb európai országhoz hasonlóan nagyon is keresztény országnak számított akkoriban. Az egy nagyon más akadémia volt. Nemcsak konzervatív történészprofesszorok, konzervatív írók és konzervatív nyelvészek alkották a tagságot, hanem különféle, vezető beosztású hivatalnokok is. A francia akadémián ez egyébként még mindig divatban van: így került be a volt miniszterelnök, Valéry Giscard d’Estaing is. A Nobel-díj történetének első akadémiai titkára egymaga kimerítette a konzervativizmus fogalmát. Ateisták, anarchisták, nihilisták rosszul feküdtek az akadémiánál. Akik elutasították az államot, a családot, a katonaságot vagy a pénzt, máris körön kívül találták magukat. Tolsztoj, Ibsen vagy Zola szóba sem jöhetett, rosszfiúknak számítottak. Az akadémia mentségére legyen mondva, azt azért elismerték, hogy az említett urak nagyszerű írók. De mivel nem feleltek meg a nobeli ideálnak, negatívnak és felforgatónak találtattak, nem tartották érdemesnek őket a díjra. Így kaphatta meg a legelső Nobel-díjat a ma már teljességgel elfeledett francia költő, Sully Prudhomme. Strindberg követelte, hogy a következő díjat Tolsztojnak adják, mindhiába. Az akadémia Nobel végrendeletére és az abban foglalt ideálokra mutogatott, és díj nélkül hagyta Tolsztojt. Ez a sokféleképpen magyarázott nobeli idealizmus egészen a 60-as évek végéig kötötte az akadémia kezét. Samuel Beckett díja jelentette a végső szakítást Nobel útmutatásával. Az első enyhüléssel pedig meg kellett várni a nagyfőnök, a kezdeti korszak örökös titkára halálát. Míg életben volt, a modern irodalomnak nem volt esélye. De a korábbi mulasztásainkért nem szoktunk bocsánatot kérni. Ilyet az akadémia nem csinál.
| ||
MN: Sosem volt erre példa?
HE: Maradjunk annyiban: csak nagy ritkán. Mondjuk úgy, hogy voltak sajnálatos mulasztások a Nobel-díj történetében. Joyce, Kafka, Proust – folytathatnám a sort. De mit tehetünk egy halott íróért? Ez ügyben csekélyek az eszközeink. Mi haszna lenne, ha egy kortárs Kafka-hasonmásnak adnánk a díjat? Botorság lenne. A bizottság nem így gondolkodik. Egy dolgot lehet csinálni, ha rájövünk, hogy mulasztás történt: ha az író még életben van, jóvátesszük. Néha valóban így történik, akár több évtized késéssel is. Így tettünk Günter Grass és Doris Lessing esetében például. Grasst nyugodt szívvel ki lehetett volna tüntetni, amikor Heinrich Böllt díjaztuk, Doris Lessing elől meg Nadine Gordimer halászta el a díjat. Szerencsénk volt, hogy később még alkalmunk adódott elismerni őket. Máskor nincs ilyen szerencsénk. Elhatározzuk, hogy jövőre most már biztosan ennek vagy annak adjuk a díjat, ám az író nem vár be minket, és meghal.
MN: Mondana egy példát?
HE: Az elmúlt ötven évből nem mondhatok, köt a titoktartás. 1945-ben Paul Valérynek akartuk adni a díjat, de júliusban meghalt. Ennél is sajnálatosabb, amikor el lehetett volna kerülni a mellőzést, mint például Anna Ahmatova, Karen Blixen vagy Borges esetében, de mégsem így történt.
MN: Borges mellőzése azért is érdekes példa, mert őt köztudottan Artur Lundkvist, az akadémia Latin-Amerika-szakértője fúrta meg.
HE: Borges elfogadta, bár nem tűzte ki Pinochet kitüntetését, és Lundkvistnak ennyi elég is volt, hogy ne támogassa. De pusztán Lundkvist szava kevés lett volna az elutasításhoz, más tagok egyetértése is kellett. Voltak olyanok az akadémián, akik Borges életművét túl vékonynak találták. Lundkvist korántsem volt az a királycsináló, mint amilyennek egyesek tartják. A jelöltjei többsége elbukott. Márquez díja a ritka Lundkvist-győzelmek egyike volt.
MN: Márquez keményen lobbizott a díjért, Kubában például együtt vakációzott a svéd nagykövettel. Ez nem szúrta az akadémia szemét?
HE: Különösen a harmadik világban gyakoriak az ilyen közeledési kísérletek. Márquez nem a lobbitevékenységéért, hanem annak ellenére kapta meg a díjat. Az ilyen kísérletek kifejezetten irritálók. Sem a svéd kormány, sem a külügyminisztérium nincs ráhatással az akadémiára. Még a miniszterelnök sem engedheti meg magának, hogy ideszóljon: valakit diplomáciai okokból nyomni kéne. Az akadémia titkára egyszerűen kinevetné. Néha vannak közeledési kísérletek, ezek főleg konferenciameghívások vagy könyvkiadási ajánlatok formájában jelentkeznek. Száz éve finomítjuk a technikánkat, ennyi idő alatt kitanultuk, hogyan ne engedjünk semmiféle külső nyomásnak. Nem azért ülünk itt, hogy kedveskedjenek nekünk.
| ||
MN: Az öttagú Nobel-bizottság minden évben öt nevet terjeszt fel, a 18 tagú akadémia ezek közül válogat. Vagy mégsem. Ismertek olyan esetek, például Camus kitüntetése, amikor az akadémia teljes mértékben figyelmen kívül hagyta saját bizottsága ajánlását.
HE: Ez manapság is megtörténik. Nehéz ezt egy nem akadémiai tagnak elmagyarázni, hiszen ehhez ismerni kell a tagok közti viszonyokat, dinamikát. Van, hogy az akadémia úgy érzi, a bizottság a kelleténél jobban nyom egy-egy jelöltet. Amikor a bizottságot ilyesmin kapják, az a kívánt hatásnak épp az ellenkezőjét váltja ki az akadémiából. De van, hogy egyetlen beszéd, a viták hevében előadott szenvedélyes nyilatkozat is képes megváltoztatni a végső döntést; előfordult, hogy az utolsó pillanatban épp egy ilyen érvelés hatására fordult meg az állás. Így juttatta díjhoz például Verner von Heidenstam Tagorét, az indiai költőt. Egymaga meggyőzte a teljes akadémiát. Mint egy hollywoodi filmben, egy tárgyalótermi drámában.
MN: Tudom, neveket nem mondhat, de volt hasonlóra példa az elmúlt húsz évben?
HE: Ehhez fogható drámai fordulat nem volt. De arra volt példa, hogy az akadémia eltért a bizottság ajánlásától. Nem a bizottság megleckéztetéséről volt szó, hanem egyszerű véleménykülönbségről. Szerintem ez jó dolog. Veszélyes lenne, ha egy ennyire fontos díjnak mindössze öt ember véleménye szabna irányt. Oly sok időt töltünk egymás és a könyvek közt, hogy könnyen csőlátást kaphat az ember, és akkor képtelen távolságot tartani. Ilyenkor különösen jól jönnek a külső vélemények. Például, hogy várjunk még egy kicsit ezzel vagy azzal az íróval, mondjuk, néhány évet. Az akadémia 18 fős létszáma is igen csekély, de hát ezzel kell beérnünk.
MN: A vitákat hogyan folytatják? Ölre mennek és ordítoznak, mint az angol parlamentben?
HE: Mi rendkívül udvariasan megyünk egymásnak. Ezt az akadémiát már a 18. században is az udvariasság uralta, s ehhez tartjuk mi is magunkat. A lehető legudvariasabb módon vágjuk egymás fejéhez a lehető leggorombább dolgokat. Az akadémia falai között még senki sem emelte fel a hangját, senki sem pattant fel mérgében a székéből. De a sima felszín alatt kőkemény, brutális viták zajlanak.
| ||
MN: Ön tíz évig volt az akadémia titkára. Ez mennyiben más státusz, mint amilyen az akadémia többi, 17 tagjának van?
HE: Az örökös titkár, ahogy mi hívjuk, az egyetlen tag, aki az akadémia alkalmazásában áll. Ez teljes munkaidős állást jelent.
MN: Hatalmi szempontból a titkár a legerősebb figura?
HE: Csak ő nyilatkozhat az akadémia nevében a sajtónak. Ő képviseli az akadémiát diplomáciai eseményeken, az államfőkkel is ő találkozik. És ő tartja a kapcsolatot a másik 17 taggal. Úgy is mondhatnám, hogy a titkár a tizenhetek terapeutája. Még jó, hogy neki kell a legnagyobb befolyással bírnia, hiszen el kell érnie, hogy minden évben legyen egy díjazott, ehhez pedig a szavazatok több mint a fele szükséges. A titkárnak túl kell látnia a pillanatnyi vitákon. Nekem elhiheti, rendkívül megterhelő munka. Én tíz évig húztam, a végére teljesen kimerültem. Ha folytatom, itt most nem velem beszélgetne, mert valószínűleg halott lennék. De számos munkaköri előnye is van a titkári állásnak. Bárkit el lehet érni a svéd társadalomban, egy telefon, és már nyílnak is az ajtók. Ugyanígy az irodalmi élet majdnem minden tagját el lehet érni; a titkárt mindenki fogadja. Szuper állás, ebben az értelemben mindenképpen.
MN: A svéd király elé minden évben fel kell terjeszteni az akadémia kiválasztottját. Ez puszta formalitás, vagy a király olykor beleszól a dolgokba?
HE: A királytól e tekintetben nem igazán függ semmi. Nagy szerencse, mert a király az égvilágon semmit sem tud ezekről az ügyekről. Amit még ezenkívül jóvá kell hagynia, az az új akadémiai tagok megválasztása. Mindig mindenre rábólint, de tudni akar a dolgokról még a nyilvánosságra hozataluk előtt. Az 1900-as évek elején a király nagyon közel állt az akadémia titkárához. Amikor az akadémia a tagjai közé akarta választani a kor nagy irodalomtudósát, aki egyébként zsidó származású volt, a titkár, aki nagyon nem szívelhette ezt az embert, telebeszélte a király fejét mindenféle nonszensszel. Többek között azzal, hogy a kérdéses irodalomtudós az egyik esszéjében arra utalgatott, hogy III. Gusztáv, az akadémia alapítója homoszexuális volt. A király elhitte ezt a nyilvánvaló hazugságot, és visszautasította a jelölést. Meg kellett várni a tagfelvétellel, míg a titkár elhalálozik. Miután ez megtörtént, az első dolga volt az akadémiának, hogy felvegye az intrika áldozatává vált irodalomtudóst.
| ||
MN: Az első időkben a prüdéria is erős fegyvere volt az akadémiának. Anatole France-t kezdetben „megbotránkoztató erotikája” miatt marasztalták el, Colette-ről, noha a francia akadémia javasolta, hallani sem akartak, Freudot meg elintézték annyival, hogy „beteges és torz fantáziájú”.
HE: Freud visszautasítása sajnálatos tévedés volt. Azt elismerték, hogy nagy író, de a róla írt, mai szemmel igen komikus jelentésben valóban az áll, hogy torz a fantáziája.
MN: Úgy látszik, a Nobel-történelem ismétli önmagát: amikor Elfriede Jelinek kapta a díjat, az egyik akadémiai tag a nagy nyilvánosság előtt egyenesen pornográfnak bélyegezte Jelinek műveit, és felháborodásában le is mondott.
HE: Csak úgy tett, mintha lemondana, a tagságról ugyanis nem lehet lemondani. Nincs olyan paragrafus, ami ezt megengedné. De hát miért is akarna valaki lemondani, amikor én helyeztem oda – így érvelhetett anno a király. Ha valaki nem vesz részt az akadémia munkájában, akkor is tag marad, legfeljebb a széke üresen áll. Van egy 1989 óta üresen álló székünk is. Volt úgy, hogy csak 15-en voltunk. A tagságot csak a halál oldhatja fel. Amikor Knut Ahnlund, mert tőle származott a Jelineket becsmérlő kijelentés, bejelentette, hogy lemond, már régóta dacolt az akadémiával. Engem kifejezetten utált, sikerült is elérnie, hogy ne vegyenek fel. Nem volt ínyére az az irodalmi irány, amit képviseltem. Miután kivonult az akadémiáról, rögtön megválasztottak. Erre terjedelmes cikkekben kelt ki ellenem a vezető svéd lapokban. Azzal is meggyanúsított, hogy náci vagyok. Teljesen megvadult. Ez persze még jobban elidegenítette az akadémiától. Évekig nem is hallottunk felőle, de azért minden évben borítékolta és beküldte a szavazatát. Az utolsó cseppet Jelinek díja jelentette számára. Egy nő; egy feminista nő; egy kommunista, feminista nő – Ahnlund szemében ennél mélyebbre már nem is süllyedhetett valaki. De azért egy évig még kivárt, s csak néhány nappal a következő díjazott – Harold Pinter – kihirdetése előtt robbantotta a bombát. Egy megsemmisítőnek szánt újságcikkben rontott neki az akadémiának. Közölte a világgal, hogy teljességgel inkompetensek vagyunk, hogy Jelinek díjazása után ellehetetlenült az akadémia, és innentől egy fabatkát sem ér a Nobel-díj. Mindezek tetejébe még azzal is büntetett minket, hogy deklarálta: innentől nem tekinti magát az akadémia tagjának. Kis szépséghibája a dolognak, hogy akkor már kilenc éve nem jelent meg a termeinkben. Az emberek szeretik a Nobel-díj körüli botrányt, így Knut Ahnlundnak sikerült hőst csinálnia magából. Ki nem állhatott, de azért mindig küldött az új könyvéből személyre szóló dedikációval. Hát, ennyi volt a Jelinek-ügy. Ugyanúgy fel lett fújva és félre lett értve, mint a Rushdie-ügy. Mindkettő része lett a Nobel-díj körüli legendáknak.
| ||
MN: Volt idő, hogy az akadémia az „egyszerű olvasót” igyekezett megszólítani. Ennek jegyében még egy olyan bestsellert is komoly megfontolás tárgyává tett, mint az Elfújta a szél.
HE: Abszurdnak hangzik, pedig az Elfújta a szél nem rossz regény. Egyébként Pearl Buckot szokás felhozni mint minden idők legnagyobb akadémiai melléfogását, és igaz, ami igaz, rengeteg szart is írt, főleg az élete vége felé, de a Nobel-díjat a szüleiről szóló életrajzért kapta. Megjegyzem, Az édes anyaföld sem rossz regény.
MN: A mai akadémia tagjai olvassák a bestsellereket?
HE: Én például igen. A repterek kínálatából szoktam beszerezni az adagomat. A populáris irodalom akár jó is lehet. A regény se volt mindig ilyen nagy becsben tartva. A 18. században kifejezetten lenézték mint a szórakozás alantasabb válfaját, amit főleg nők művelnek, és főleg nők olvasnak.
MN: Olvasta bárki is az akadémiáról a Harry Pottert?
HE: Én igen. Gyerekeim vannak, szülői kötelességem volt felolvasni nekik. Nem gondolom, hogy olyan jó könyvek lennének. De nézzük meg Tolkient például! Vajon Tolkiennek meg kellett volna kapnia a díjat?
MN: Meg kellett volna?
HE: Nem tudom. A Gyűrűk Ura terjengős mű, csekély művészi ökonómiával. De A hobbit tökéletes. Mint egy Oscar Wilde-mese.
MN: A mostani bestsellerkínálatból talált valami kedvére valót?
HE: Tom Clancyt mindig élvezet olvasnom. Nagyon értette a dolgát. A fegyverek, a katonai szervezetek nagy szakértője volt. És sosem hagyta leülni a cselekményt. Igazi mester a maga módján. De vajon lehetséges lenne egy olyan írót, mint Tom Clancy, Nobel-díjban részesíteni? Ebben azért nem lennék biztos.
MN: Nem is kell ilyen messzire mennünk: aranykorát éli a skandináv krimi…
HE: Stieg Larsson Millennium-trilógiája az általános vélekedés szerint igazi remekmű. Nagy veszteség, hogy meghalt. De a könyvei, hát, elolvastam valamennyit, borzalmasan pocsékak. Ritkán találkozni ilyen gyenge minőségű szöveggel. A cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a szereplők pedig kifejezetten visszataszítóak. Fel nem foghatom, hogy ami ennyire szar, az hogyan lehet ekkora siker. Nekem Chandler Philip Marlowe-történetei vagy Dashiell Hammett jelentik a krimit. Hammett nagy hatással volt Gide-re, Sartre-ra is.
MN: Mindketten Nobel-díjasok is, vagy csak majdnem; Sartre visszautasította a díjat (igaz, évekkel később bejelentkezett, hogy felvegye a pénzt – K. G.). A díjazott írók évről évre maguk is megteszik ajánlásaikat, Thomas Mann például Hessét ajánlotta – utóbbi meg is kapta a díjat. Ezek szerint évről évre elárasztják önöket az írók javaslatai. Kapnak például Kertész Imrétől is ilyeneket?
HE: Konkrétumokat természetesen nem mondhatok, mert köt a titoktartás, de izgalmas látni, hogy az írók kit tartanak érdemesnek a díjra. Akadnak olykor meglepetések is. A legtöbben nem írnak minden évben, de nincs olyan év, hogy ne kapnánk legalább egy csokornyi ajánlást a volt díjazottaktól. Rájuk különösen odafigyelünk. Ők az irodalmi élet jet setje, olyasmikről tudhatnak, amikről mi esetleg nem.
| ||
MN: Kertész azt írta, hogy a Nobel-díj megsemmisítette, holokausztbohócnak érezte magát. Ezek szerint a díj legalább annyira áldás, mint átok…
HE: Lehet átok is, de az például mítosz csupán, egy a számos Nobel-mítosz közül, hogy a díjat követően elapad az írói kedv, elapadnak a remekművek. Nemcsak olyat láttunk, hogy valaki még jobban kezd írni a díj utáni korszakban, de olyat is, hogy valaki másképpen kezd írni. Ott van például Yeats esete: a díjat a romantikus költészetéért kapta, később azonban modernistává vált. Két költőt kaptunk egy Nobel-díjért. Vagy Thomas Mann, aki ’29-ben kapta meg a díjat, de csak később született meg a Doktor Faustus és egy sor fontos mű. Felmerült, hogy még egy Nobel-díjat kapjon, de ezt elvetették. Az írók rendszerint önbizalmat nyernek a díjtól, és egy kicsit meg is pihenhetnek. Elfriede Jelinek például a díj után engedte el magát csak igazán írói értelemben. Mintha a díj felszabadította volna. Szóval, én nem tulajdonítanék a díjnak negatív hatásokat, s azt hiszem, a nyertesek közül is csak kevesen állítanának ilyet. Imre szerintem csodálatos dolgokat írt a díjat követő időszakban is. A nehézséget az jelentheti, és ezt jól látni Modianón is, hogy a legtöbb jelentős író visszahúzódó természet, félénk ember. Modiano nem vett részt az irodalmi közéletben, interjút is alig adott, nem szerepelt tévévitákban. Az emberek, ha fel is ismerték Párizs utcáin, békében hagyták. Most pedig rázúdult a médiafigyelem. Alig várja, hogy vége legyen az évnek, és visszatérhessen a megszokott életéhez. Ez ügyben vajmi keveset tehetünk. Ezt a média csinálja, nem mi.
(Stockholm)
Az interjúból kimaradt részletek itt olvashatók.
