„A legszemélyesebb módon”

Zoltán Áron színész

Verset mond, költőkkel beszélget, minden úton-módon igyekszik népszerűsíteni a költészetet. Innen elindulva beszélgettünk mesterséges intelligenciáról, mesterekről és bábokról, doktori disszertációról.

Magyar Narancs: Nyolc éve vagy a Vígszínház tagja. Mindig oda vágytál?

Zoltán Áron: Nem ilyen szempontból választottam ezt a pályát, sokáig nem voltam tisztában a magyar színházi világ működésével sem. Az osztályfőnökeimmel, Marton Lászlóval, Hegedűs D. Gézával, Forgács Péterrel az előkészítőn találkoztam először, addig nem is nagyon ismertem őket. Az egyetemi évek alatt pedig azt láttam, hogy a Vígszínházban rengeteg fiatal színész van, nem tartottam esélyesnek, hogy odaszerződjek.

MN: Marton Lászlót és Hegedűs D. Gézát a mestereidnek tartod?

ZÁ: Ha öt évvel korábban beszélgetünk, azt mondom igen, de azóta ez átformálódott bennem. Van egy része a művészeti oktatásnak, amelyben a mester-tanítvány viszony szükséges, főleg amíg az ember nem biztos magában annyira, hogy alkotótársként tudjon gondolni a rendezőre. De egy idő után rá kell jönni, hogy ha pusztán végrehajtom azt, amit a tanár mond, akkor csak báb vagyok.

MN: Ez így volt? 

ZÁ: Sokszor volt így. A családomban nem foglalkozott senki színházzal, minden új volt nekem. Az SZFE feszített munkatempója nehezen ment az elején. Hamar túlhajszolt, kimerült lettem, lelkileg, fizikailag és szellemileg is. Tizennyolc évesen nem volt kifejlődött személyiségem, ezért túlságosan is a tanáraimra hagyatkoztam, főleg Marton tanár úrra, akit a mesteremnek tekintettem.

MN: Változott ez benned, miután kiderült, hogy visszaélt a hatalmával? 

ZÁ: A mester-tanítvány viszonynak véget vetett a botrány. Minél magasabb hatalmi pozícióban van az ember, annál jobban tud ártani, és ha ezzel nincs tisztában valaki, az nagyon veszélyes.

MN: Szenvedélyed a vers, olyannyira, hogy négy évvel ezelőtt megszületett a beszélgető sorozatod, a VerShaker. Mivel kezdődött nálad a vers szeretete?

ZÁ: Már csecsemőkoromban rengeteg verset kaptam a szüleimtől. Anyukám empatikus, de zárkózott személyiség, aki sokszor könnyebben fejezi ki magát versek vagy szépirodalmi idézetek segítségével, mint a saját szavaival. Úgy nőttem fel, hogy minden helyzetben verseket idézett. Ez mélyen belém épült, erősen megvan bennem ez a nyelvezet. Persze közben írtam is verseket, az a fajta kamasz voltam, aki minden szélsőséges helyzetről verset ír.