Magyar Narancs: Ki adta az Élet és Irodalom nevet?
Kovács Zoltán: Azt ma már nem lehet pontosan tudni. Az Élet és Irodalom első száma 1957. március 15-én jelent meg. A hatalom valamiképp konszolidálni akarta a forradalom utáni helyzetet, megpróbált kiegyezni az írókkal, általában az értelmiséggel. A lap elődje az Irodalmi Újság volt, annak a névtörténete igazodhatott a szocialista országok hasonló lapjaihoz, ezek az ún. „litygazok”, a lityeraturnaja gazeták. Bulgáriától Csehszlovákiáig minden országnak megvolt a maga irodalmi újságja. Ennek lett 1957-től a magyar változata az Élet és Irodalom. Hogy az értelmiség egy újságnak kinéző valamiben mondja el a magáét, úgyis csak addig mondhatja, ameddig engedik – ilyen volt a korabeli modell.
MN: Mikorra lett a szocialista brand magyar változatából olvasható újság?
KZ: Rettenetesen balos lapként indult az ÉS, de mégsem csak a pártpolitika leirata volt, fellelhetők voltak benne újságírói műfajok, mint a tárca, a kroki és hasonlók. Elvileg olyan volt, mint egy újság, de csak elvileg, olvasni szenvedés lehetett. Az első tíz évben igazi konszolidációs termék. Az írók közül, akik itthon maradtak, de ’56 után nem írtak, egy idő után szinte mindenki visszaszivárgott, és az ÉS-be szivárgott vissza. Kivételek persze akadtak, akik mindvégig bojkottálták a lapot, de nem sokan. Közéjük tartozott például Németh László, aki furcsa módon talán az első vagy második számba írt, aztán kiszállt. Ebben az első időszakban néhány ezer példányban nyomták a lapot. A nagy változás ’63-tól kezdődött, ekkor lett Nemes György a főszerkesztő. Ő komolyan vette, hogy kéne csinálni egy újságot, sőt, azt is komolyan vette, hogy a lapot Élet és Irodalomnak hívják. Fogta, és csinált egy élet és egy irodalom részt. Nemes olvasható lapot csinált. Ez akkor, a hatvanas években, egyedülállónak számított.
| ||
MN: A váratlanul jött olvashatóság a példányszámban is éreztette jótékony hatását?
KZ: Rettenetesen megugrott a példányszám. A kezdeti néhány ezerből Nemes György alatt 25 ezer lett, és az utolsó darabig elment. Aztán jöttek a hetvenes évek; Nemes ment, a helyére ’74-ben Jovánovics Miklós került.
MN: Nemes a saját akaratából távozott?
KZ: A már akkor is ott dolgozó kollégáktól hallottam, hogy Nemes nyugdíjazását kérte abban a biztos tudatban, hogy nem engedik el. Aztán Aczél elengedte. Abban az időben soha nem lehetett tudni, mi miért történik. Jovánovics nem nyúlt ahhoz, amit Nemes elkezdett. Tovább nyitotta a lapot, visszaengedett olyan embereket, akiket Kádárék nem szerettek. Például Eörsi Istvánt. Az ilyen közlésekért Jovánovics elég sok leszúrást kapott. Viszont főszerkesztése idején érte el a lap a 60 ezres példányszámot, azt hiszem, ’79-ben. Sőt, többet is el lehetett volna adni belőle, de a pártvezetés úgy érezte, kezd túl népszerűvé válni. Az írók mindig többet engedtek meg maguknak, mint az újságírók, ezért is lett a kádárista sajtóstruktúrában a többi laphoz képest viszonylag szabad és érdekes termék. Amikor kezdett túl népszerűvé válni, akkor fentről megálljt parancsoltak. Papírkontingentálási őrületekkel jöttek, hogy nincs több papír, nem mehet a lap 60 ezer példány fölé. ’82-ben Bata Imre jött. A debreceni egyetemen tanult, abból a népies társaságból érkezett, mint Für Lajos, Czine Mihály, Kiss Ferenc. Barátok voltak, de csak addig. Batát gyakorlatilag ki is tagadták, mert beszállt ebbe a kifejezetten urbánus lapba. Kiváló irodalmi ízlése volt, Oravecz és Esterházy nagy tehetségét az elsők között fedezte fel. Kapott is a konzervatív köröktől, hogy azért a Tizenhét hattyúkat nem kéne közölnie, micsoda szöveg ez már. Bata nyilván be volt avatva, hogy kicsoda Csokonai Lili, őrizte is a titkot rendesen, kitartott, hogy nem mondja el, ki a szerző. Addig-addig nem mondta el, míg a végén visszajutott a fülébe, hogy persze, azért nem mondja el, mert ez a Csokonai Lili biztosan az ő nője. Persze ezt nem ilyen szépen mondták.
MN: Az a duma, hogy nincs papír, nem lehet több ÉS-t nyomni, meddig tartott ki?
KZ: Az ÉS-re szabott papírhiány a nyolcvanas évek végére okafogyottá vált. ’88–89-ben jött a sajtórobbanás, ekkor már lehetett lapot alapítani, jött például a kétheti Hitel vagy a Magyar Napló mint hetilap. Ekkor már nem kellett papírt kontingentálni, már nem volt miért 60 ezernél többet nyomni az ÉS-ből, kezdett lanyhulni az érdeklődés. Amikor ’88–89 tájékán mentünk a nyomdába imprimálni, láttuk, hogy az úgynevezett műveleti táskán, amire a példányszámot is írták, hétről hétre egyre kisebb számok szerepelnek. De nem is ez volt az egyedüli baj, hanem hogy a rendszerváltást az ÉS nagyon rosszul élte meg. Ekkorra kialakult az a hangulat, hogy ami a múlt rendszerben született, az gyanús. Hiába volt a Kádár-kor talán legszínvonalasabb lapja, az ÉS is gyanús lett, sok szempontból joggal.
MN: Jobbról is, balról is gyanús lett?
KZ: Jobbról mindenképpen, balról pedig érdektelenné vált. Fontosak lettek a napilapok. És hát nem is volt bennünk sok minden, talán a Nemestől ránk maradt struktúra. Azon kívül igen kevés. Akkoriban mi – Megyesi Gusztáv, Váncsa István, Széky János, Szále László és én – voltunk a lapnál az úgynevezett fiatalok. Láttuk, hogy az ÉS-nél nem történik semmi. Úgy látszott, lassan utóvédharcba kezd a lap, elkezdi védeni a régi rendszert, és ebben nem akartunk részt venni. Úgy éreztük, a régi emberek lapszerkesztői pozíciói olyan erősek, hogy akkor inkább elmegyünk egy induló laphoz, a Köztársasághoz. Egyetlen nap alatt változott meg minden. ’89 decemberében egy csütörtöki napon bementünk az értekezletre, ahol először Szále, aztán utána hárman-négyen felálltunk, hogy akkor mi most megyünk a Köztársasághoz. Bata, a főszerkesztő megkérdezte, miért, mi meg elmondtuk, hogy azért, mert ebből úgy nem lesz semmi, ha arról beszélünk, hogy a munkásőrséget ne oszlassák fel, a munkahelyi pártalapszervezeteket ne szüntessék meg. Ez így vállalhatatlan. Megváltozik a rendszer, és jó irányba – ennek nem lehet akadálya az ÉS. Erre Bata azt mondta, hogy jó, beszéljük ezt meg, és valóban megbeszéltük: tulajdonképpen egy óra alatt csináltunk szerkesztőbizottságot. A korábbi vezetők Bata kivételével ebből nem kértek, így maradtunk. A vállalati Mikulás viszont megsínylette, aznap lett volna a szerkesztőségi ünnepség, de nem lett, Bata már nem vállalta a mikulásságot. Másnap visszavittük a ruhát a kölcsönzőbe.
MN: Hogy lehetett egy óra alatt új lapvezetést csinálni?
KZ: Sok minden történt aznap, és így visszanézve biztos vagyok benne, hogy nem maradt volna meg az ÉS, ha úgy marad. Persze az addig rendben volt, hogy mi szerkesztőbizottságot alakítottunk, ezt megtehettük magunk között, de a lap gazdája, a Művelődésügyi Minisztérium még csak nem is tudott erről. Jól jött, hogy már az esti tévéhíradóban bemondták, hogy az ÉS-nél fennforgás van: nem puccsot mondtak, hanem valami olyat, hogy nagy változások vannak a lapnál. Akkoriban ez esemény volt, hiszen nem létezett még internet, nem voltak kereskedelmi rádió- és tévécsatornák. Utána mindenféle viták indultak, hogy ez jogszerűtlen, és hogy ezt vissza kell csinálni, de furcsa módon megvédett bennünket az akkori lapgazda, a minisztérium. Kijött egy illetékes, és azt mondta, a minisztérium hozzájárul ezekhez a változásokhoz.
MN: Az illetékes távozott – és happy end?
KZ: Nem egészen. Létkérdés volt, hogy megkapjuk a kiadói jogot is, mert tudtuk, hogy ha a ’90-es választásoknál jobboldali politikus lesz az illetékes miniszter – mint ahogy az meg is történt –, az biztos megszünteti az ÉS-t. A választások előtt még Glatz Ferenc volt a művelődési miniszter. Be is mentünk hozzá, az utolsó munkanapja volt, másnap már hiába mentünk volna, mert a kormány mandátuma aznap éjfélig tartott. Jött Glatz, és egy perc alatt aláírta, hogy az ÉS-nél szerveződött egyesületnek adja át a kiadói jogot. Bata egyébként maradt a lapnál, de a régiek többsége már korábban kilépett. Azt nagyon sajnáltam, hogy Kardos G. György is velük tartott, de később aztán rendeztük Gyurival a viszonyunkat. Elmondta, hogy csak azért ment velük, mert korosztályilag oda tartozott. Később vissza is jött az átszervezett ÉS-hez, ami a lapnak, személyesen nekem is, nagyon fontos volt.
MN: A jog megvolt, pénz hogyan lett?
KZ: Nehéz időszak következett, mert akkor már az ÉS kezdett veszteséges lenni, a példányszámunk egy év alatt 20–22 ezerrel csökkent. Akkor olyan 32 ezernél tartottunk, de fogyó számmal. ’90-től magunk adtuk ki a lapot, csináltunk egy kft.-t. Bata időközben lemondott, maradt a lapnál. ’92-ben Megyesi lett a főszerkesztő. Nagyon nagyok lettek a veszteségeink, nem tudtunk hirdetést szerezni, a példányszámunk rohamosan csökkent. A lap válságba került, fölhalmozódott egy olyan 16–18 millió forintos tartozásunk. Az írók is szétszéledtek, hiszen most már nem csak az ÉS-be lehetett írni.
MN: Te ekkor még csak munkatárs voltál?
KZ: Igen. Illetve nem tudom, miért, de elég aktívan részt vettem abban, hogy mit lehetne a lapnál ebben a helyzetben csinálni. Megyesit ezer éve ismertem, ő is, én is üzemi lapnál kezdtünk, ő a Fényszórónál, én egy Volán nevű lapnál. Voltak ezek az üzemi lapos bulik, magyarul piálások, onnan ismertük egymást. Valahogy mindig mi ketten maradtunk a végére. Aztán mindketten dolgoztunk a Magyar Ifjúságnál, onnan kerültünk át az ÉS-hez. Alapkérdés volt, hogy Váncsa is maradt a lapnál, csak hát Váncsa alkatilag nem volt alkalmas arra, hogy bemenjen ide-oda, korabeli fejesekhez, és hirdetést kunyeráljon. Valahogy így rám maradtak ezek a dolgok. Ez volt ’92–93-ban. Szörnyű volt tényleg, már nem fogadták el tőlünk a banki utalásokat, úgy kellett – ahogy Váncsa képileg hibátlanul érzékeltette – gyorsrizses zacskóban vinni a pénzt a nyomdába. És akkor ’93-ban Megyesi azt mondta, hogy neki ebből elég, nem akarja tovább csinálni.
MN: És akkor jöttél te.
KZ: Mondhatom, hogy a kollégáim bizalmából lettem főszerkesztő, de az igazság az, hogy más nem is nagyon akart lenni, mindenki elkönyvelte, hogy ennek a történetnek ezzel vége. Volt egy fontos támogatónk, a Soros Alapítvány kuratóriuma. A folyóirat-támogatás keretében mi is kaptunk pénzt tőlük, ahogy a kilencvenes évek elején egy csomó jobboldali lap is, de erről ma nem nagyon esik szó. A helyzet azonban így is elég reménytelennek tűnt. Én egyet tudtam tenni: tárgyaltam, akivel lehetett. Rossz idők voltak, a jégtábla olvadt, sok kisebb befektetőt követően tárgyaltam Fenyő Jánossal is, de őt nem érdekelte az újság, mert akkor a saját lapjaival volt elfoglalva. Fenyőt egyvalami érdekelte: a Duna-parti ingatlan, ahol a szerkesztőség volt, a Széchenyi utca 1.-ben. Volt vagy 8–9 szoba, és mind a Dunára nézett. A használati joga volt a miénk. Fenyő után tárgyaltam Demján Sándorral, de ő, vagy talán az egyik munkatársa felvetette, akkor van realitása az üzletnek, ha a Soros is beszáll. Mondtam, hogy én nem tudom a Sorost megfűzni; először is, életemben nem találkoztam vele, másodszor, úgy tudom, hogy magyarországi üzletekbe nem akar beszállni. Azt hiszem, ehhez a mai napig tartja magát. Azért Demján Sándor kiküldte hozzánk az embereit, kijött a könyvelője meg egy-két ember, megállapították, hogy ramaty állapotban van a lap, és távoztak, de bennük határozottan láttam a segítő szándékot. És végül, amikor már nem tudtam kivel tárgyalni, jött Princz Gábor és a Postabank.
MN: Elég rövid életű volt Princz és az ÉS kapcsolata.
KZ: Kerek három hónapig tartott. Princz sajtóportfóliójába sok lap tartozott, de ide mi nem akartunk becsatlakozni. Ezen meg is lepődött, hogy nekünk feltételeink vannak, amikor látja, mit tartalmaznak a könyvek. Végül ráállt a dologra, de nem akart egyedül összeállni az ÉS-sel, ezért hozott még egy embert, Szvák Gyulát. Princzre tekintettel sokan elkezdtek hirdetni, ráadásul, akkor már a kiadó ügyvezetőjeként, sikerült egész jó pénzért eladni a szerkesztőség irodahelyiségeinek használati jogát. Ezt beforgattuk a cégbe, kezdtünk konszolidálódni, a probléma csak az volt, hogy Princzék – lehet, hogy csak ő maga – kezdett elég sokat beledumálni a lap működésébe. Csináltunk például egy interjút Fodor Gáborral, aki akkor kulturális és oktatási miniszter volt. Már ebből is balhé lett, üzentek, hogy főosztályvezetőtől fölfelé meg kell beszélni, kivel akarunk interjút csinálni. Mindig Szvák Gyula jött, hogy ez vagy az nem tetszett a Gábornak, ő amúgy ettől elég sokat szenvedett, ahogy láttam. Végül kijött a szerkesztőségbe maga Princz is, és közölte, hogy sok a probléma, sok olyan céget megsértettünk, amelyikkel ő kapcsolatban áll. Emlékszem, Váncsa ekkor megkérdezte: „Mégis honnan tudhatnánk, hogy te, akinek olyan széles kapcsolataid vannak, kivel milyen nexusban állsz?” És akkor Princz mondott egy olyan mondatot, amiből tudtam, hogy na, ez lesz az utolsó csepp. Valami olyasmit mondott, hogy „ezt én rátok bízom, ezt nektek kell megéreznetek, újságírók vagytok, érezzetek rá”. Emlékszem, ott ült az addigra már visszatért Kardos G. György meg Kertész Ákos, az egész szerkesztőség. Saját szégyenemnek éreztem, hogy ilyet ebben a körben megenged magának bárki is. Mondtam, hogy ezzel mit kezdjünk. Mire ő, hogy cölöpökön kell járni. Úgy tettünk, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg, csináltuk tovább a dolgainkat, ahogy addig is.
MN: A cölöpökön járásra való felszólítás után mi volt a tényleges utolsó csepp?
KZ: Volt egy írásunk a Postabank reklámjáról – „egy meg egy, meg egy, és még egy” –, talán Geszti Péter írta a szövegét. Révbíró Tamás írt a szövegről egy kiváló elemzést. Erre felhívott minket Szvák, hogy ez volt az utolsó csepp, ez a Princz üzleti megítélését mélyen sérti, és hogy Princz tajtékzik, kiszaladt egészen a József nádor-szoborig, ilyenek. Mondtam, hogy ezzel én nem tudok mit kezdeni, mi úgyis így folytatjuk, beszéljétek meg a Gáborral, mi legyen. A szindikátusi szerződésünkben volt egy olyan kitétel, hogy engem nem lehet csak úgy leváltani, kell ahhoz a szerkesztőség beleegyezése is. Ezt Princz aláírta, nyilván nem gondolta, hogy már az első három hónap alatt balhé lesz. Végül azzal jelentkeztek, hogy akkor ők kilépnek. Azt hitték, ezzel végünk. Ezer forintért eladták nekünk a tulajdoni hányadukat. Az Építész Pincében írtuk alá a papírokat, nagyon rossz hangulatban. Princz búcsúzóul még meg is fenyegetett, hogy én közös ügyeinkről nem nyilatkozhatok, mert „az unokák is arról fognak károgni, hogy mi történt a nagypapával”. A rántott hús megállt a levegőben.
MN: Olyan nagy fellélegzés, gondolom, nem volt a részetekről, hiszen pénz valahonnan kellett a működésre.
KZ: Ez igaz, de legalább megint a magunk urai voltunk. Újjászerveztük a szerkesztőséget, megállapodtunk, hogy a szerkesztőségen kívül soha többé nem lesz más tulajdonosa a lapnak. Ez így van a mai napig. Akkor már nálunk dolgozott Tarnói Gizella, ő gazdasági újságíró volt, sok mindenkit ismert, gyakorlati tapasztalatai voltak. Ez átsegített minket ezen az időszakon. A nevéhez kötődik, hogy akkor kezdtük el az oknyomozó riportokat, nagyon jó időszak lett ez a lap életében. Az oknyomozó írások a példányszámunkat is megemelték. 24 ezer példányra sikerült feltornázni magunkat, amiből 19 ezer el is ment. Elég mélyről indultunk, emlékszem, ’92-ben volt olyan lapszám, amiből 8600 volt a nyomott példány. Ma már itt-ott ez nem is lenne olyan rossz szám, ismerve a piac állapotát, de akkor feltettem a kezemet, hogy ez tényleg a vég. Nem szabad elfelejteni, hogy 60 ezerről mentünk le 8600-ra. Az oknyomozós korszak felívelésekor azt a pénzt, ami befolyt, félretettük, csak nagyon minimálisan fejlesztettünk, mert valahogy mindig az volt az érzésünk, hogy ez nem fog sokáig tartani. Az oknyomozás egészen addig ment jól, és addig volt példányszámemelő, amíg nem jött az internet. Addig a lapnál lehetett tartani a sztorit, de ez hirtelen megszűnt. Ha mi pénteken megjelentünk, szombaton már gyakorlatilag bárhol el lehetett olvasni, mit oknyomoztunk. Mindemellett, ami legalább ennyire fontos, új szerkesztőkkel szakmailag színvonalas irodalmi rovatot hoztunk létre, akkor került hozzánk Károlyi Csaba, Dérczy Péter, később visszajött Széky János, érkezett Csuhai István, Rádai Eszter, Grecsó Krisztián, nem olvasom föl az impresszumot. Egymást tisztelő, a laphoz ragaszkodó emberek. A legfontosabb pedig, hogy sikerült szó szerint a piacról eltartanunk magunkat: lapeladás, hirdetés, az online változat előfizetői, kisebb részben az olvasói támogatások.
MN: Az iparági bölcsesség szerint a szerkesztő legnagyobb ellensége a szerző, ami persze fordítva is igaz. Főszerkesztőként adódtak nagy csatáid a szerzőkkel?
KZ: Konfliktus mindig van. A lapnak évente nagyjából ötszáz szerzője van, mind érzékeny ember. Egy hete is volt egy kisebb konfliktusunk. György Péternek nem tetszett drMáriás frissen kiállított festménysorozata, és ezt meg is írta a lapban. Mindketten 15–20 éve az ÉS szerzői. Most nekiesett György Péter Máriásnak, ilyen helyzetek mindig vannak. György Pétert ennél sokkal jobban megsértette tíz éve Tatár György. Olyan cikket írt, hogy én is azt mondtam, felgyullad a papír, ha ezt megjelentetjük. Megjelentettük, rosszul esett György Péternek. Én ilyenkor annyit tudok tenni, hogy a megjelenés előtt jelzem az érintettnek; nem küldöm át a cikket, de elmondom, hogy lesz egy írás, nagyon súlyos cikk, ne a lapból tudja meg. Ennyi kijár. Ha megkérdezik, elmondom, kivel értek egyet. György Péternek is elmondtam, hogy „a Tatár véleményével értek egyet, de biztos neked is lesznek szempontjaid, ha akarod, megírhatod persze”. Ez is jár. Sosem azért jelenik meg egy cikk, hogy a másikat lejárassuk, akármennyire is durva a kritika.
MN: Máriásnak is felajánlottad, hogy megírhatja a véleményét?
KZ: Odáig nem jutottunk el, már előtte megfestette, amit megfestett, és ezt akarta kitenni az ÉS elmúlt 60 évéről szóló kiállításon, a Godot Galériában. Ahová korábban már leadott más képeket, hiszen meg volt híva mint kiállító. Igen ám, de megjelent György cikke, és akkor ő a hétvégén megfestette György Pétert Schiele aktjaként, és ezt is beadta. Arra kértem, hogy ezen a tárlaton ne rendezzen le napi sérelmeket, ahol egyébként Kondor Bélától El Kazovszkijon át vezet a névsor. Erre ő bejelentette, hogy akkor ő kilép. Írtam neki, hogy „tehetnél mást, ne szállj ki”. Remélem, hogy nem végleges a kilépése.
MN: A frivol ábrázolás, akárcsak Máriás György Péter-festménye, nem idegen az ÉS-től. Az első oldalas Váncsa-, Megyesi- és Kovács-írások rendre megjelentek könyv alakban, a borítón pedig, ahogy Esterházy az előszavában írta: „A borítón három bráner. A szó jó értelmében.” Ez a jó értelemben vett három bráner ti vagytok, maguk a szerzők.
KZ: Igen, ezek mi vagyunk. A három bráner pedig Szikszai Károly munkája. Ez a bráner-dolog más képein is tetten érhető, a Heti hetest is hasonlóképpen ábrázolta, hat fallosz és egy nem fallosz szerepel a képen. A szemüveges a Verebes, a taláros a Havas és így tovább. Farkasházy be is perelt, de aztán visszavonta. Ez a három bráner sem egy épületes dolog, de ma már nem lehet mit csinálni, öt könyvet már kiadtunk, a hatodikat nem lehet a bránerek nélkül kiadni. Ezek a könyvek el is fogynak, lassan, de biztosan. Most azért vettek többen a szokottnál, mert Guszti meghalt. Sajnos van ilyen összefüggés.
