Zoltán Gábor új regénye, a Szomszéd – Orgia előtt és után súlyos kérdésekkel szembesít. Az Orgia után nehéz volt elképzelni, hogy lehet még emelni a tétet, de ez sok szempontból sikerült. A személyessé tétel ugyanis alkalmas erre, s az esszéregény műfaja is innen érthető meg igazán, hiszen a Szomszéd főhőse Zoltán Gábor maga. Minden mondatának tétje van, mert újra és újra tükröt tart elénk, már-már csúcsra járatva a húsba maró kérdést: hol vannak a saját határaink, észleljük-e a gyilkos figyelmeztetést, hogy egy rendszer naiv kiszolgálói vagy éppen áldozatai lehetünk?
| ||
A tétet a szerző azzal is emeli, hogy amíg az Orgia lezárul a múltban, addig a Szomszéd a jelenig ér, az ezúttal is valós néven említett szereplők sok esetben ismert emberek, közéleti személyiségek. Az egyik legambivalensebb példa Szécsényi Ferenc operatőr. A rendkívül szegény, nyomorú sorsú kisgyerek, aki az atyai szívósságnak köszönhetően Budapestre kerül, kertészként dolgozó apja mellett egy zsidó arisztokrata családnál lel otthonra. Később a filmgyárban kap munkát, a ranglétrán egyre feljebb lépeget, s jómódú barátai egyik teniszpartiján éppen a baronesse-szel hozza össze a sors. A kisasszony, meglátva kertészük fiát, sarkon fordul, nem hajlandó vele párost játszani. Később a fiú belép a Nyilaskeresztes Pártba, hűen énekli az indulókat, pártgyűlésekre jár, ám a frontra kerül. Hazatér, s a háború után a Kossuth-díjig jut. Zoltán kíméletlenül ítéletmentes ugyan, de végül fölteszi a kérdést: mi lett volna, ha nincs a front, ha a fiú Pesten marad? Min múlik egy ember sorsa?
| ||
Zoltán saját életében is meglehetősen későn jön a saját környezet felé való fordulás: nem a klasszikus értelemben vett pályakezdő saját hangra találásáról van itt szó, noha kiváló színházi szakemberről és jó szépíróról beszéltünk eddig is, hanem egy érett szerző önmagára találásáról és irodalmi bravúrjairól. A szembenézésről a környezetével, melyről a korábban hallott félinformációk, elengedett félmondatok most hihetetlen erőteljes esszenciát alkotnak. Ebben benne van a saját élet, a saját sors fölötti ítélőszék is, amit metaforaként végigvisz a regény egészén, hiszen ahogyan mondja, az írás nem más, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett.
Amikor ugyanis Zoltán elkezd körülnézni, akkor olyan borzalmat és szörnyűséget tapasztal, amiről nehéz egyetlen szót is szólni a személyközi kapcsolatokban. Erre nincs más reakció, mint világgá kürtölni a magyar történelem egyik legdermesztőbb korszakának történéseit. S hogy ki az elkövető, és ki az áldozat? A szomszéd. Zoltán nem használ a címben se határozott, se határozatlan névelőt, ugyanakkor nélkülözi a többes számot is. Egyszerre általánosít és egyénít, s ezzel az ismerősségében ismeretlen gesztussal végképp padlóra küldi az olvasót. „A nézőpontom maga lett a vizsgálatom tárgya. Ahonnan vizsgálódom, oda szeretnék belátni. Arra irányul a figyelmem, hogy honnan is figyelek. (…) Ez az újfajta, szokatlan figyelem okozza, hogy sok olyasmiről szerzek tudomást, ami korábban elkerülte a figyelmemet.” Ez az egyszerre kifelé és befelé irányuló voyeurizmus tehát mindent megváltoztat. A polgári közegből származó konzervatív, saját bevallása szerint a nemzetieknek túlzottan liberális, a liberálisoknak túlzottan nemzeti. Így a vizsgálódás, a szembenézés valamiféle kényszerhelyzetnek is az eredménye, melynek szüksége addig szinte föl sem tűnt. Éppen ezzel a hiánytapasztalattal írja le az áldozatok emlékezőközösségét is, mely mindig gyengébb, mint a tetteseké.
A Zoltán által leírt folyamatok tragikusak, embert próbálóak, gyilkosak. Ezeket az eseményeket a nyelv hozza létre, a főszereplő-szerző föl is teszi a kérdést: „Az enyém ez a nyelv? A gyilkosok nyelvén beszélek a gyilkosokról?” De erre már nincs válasz, és fölötte ítélet sincs.
Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 392 oldal, 3990 Ft
