Nem is véletlen, hogy az utóbbi évtizedben mind több kutató érdeklődése fordult a korszak tágan értelmezett popzenéje és annak pártállami-hatalmi kontextusa irányába: e keretben egyaránt vizsgálják a zenék keletkezését, akkori (és utólagos) befogadását, terjedését, intézményrendszerét, politikai, sőt cenzurális, mi több, titkosszolgálati kemény korlátait.
Az Ignácz Ádám szerkesztésében megjelent Populáris zene és államhatalom című tanulmánykötet 15 dolgozatában az olvasó tényleg fejest ugorhat a korszak sajátos illatú és aromájú közegébe – elvégre a Kádár idejéből való zenék legtöbb mai rajongója is kevéssé van tisztában azokkal a gyomorforgatónak tűnő viszonyokkal, melyek között napról napra megszületett a korszak populáris zenéje. Némileg kivételnek számítanak ebben a tekintetben a nyolcvanas évek zenei undergroundja és annak sok tekintetben megragadható előképei, leginkább azért, mert ennek a szcénának az előadói maguk is a hatalmi helyzetre reagálva, szövegeikben is erre reflektálva írták dalaikat, mintegy a rajongók számára is nyilvánvalóvá téve a gulyáskommunista paraván mögötti rendőrállami realitást. Persze a kultúrairányítás már a Rákosi-korszakban sem volt merev, mechanikus gépezet: sokkal ravaszabb transzmissziós szíjak működtek, s ebben a masinériában az egyes aktorok (legyen bár szó művészekről, előadókról, zenészekről, vagy ilyen-olyan státusú kultúrbürokratákról) komoly önmozgással bírtak.
Ignácz Ádám például pont a tánczene szovjetizálásának példáján mutatja meg, hogy a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”, morbid elvárás milyen szakmai vitákat váltott ki, illetve hogyan működött e közegben a szerzői kreativitás és autonómia. A tárgyában is korszakokon túlnyúló elemzés remek példája Heltai Gyöngyi tanulmánya a magyar operett kulturális exportcikké nemesüléséről (ebben található a könyv egyik legbájosabb, természetesen korabeli „kísérői” jelentésből származó mondata: „Bajok mutatkoztak a tánckar egyes nőtagjainak erkölcsi magatartásában is”). Ennek olvastán rögtön elönti az olvasót az a felismerés, hogy a magyar popzene valós forrásvidéke kevéssé az amerikai „mély délen”, esetleg Manchesterben és Liverpoolban keresendő, hanem a pesti Broadway vidékén, az orfeumok és kabarék színpadán. Amúgy a színház – ilyen vagy olyan formában – kulcsszerepet játszott a pop/rock műfaj domesztikálásában és kanonizálásában is. Egy egész blokk foglalkozik az újfajta zenés színház, a pop/rock musical meghonosításával, illetve itthoni verziójának megteremtésével. A korábban is gyakorta elemzett István, a király itt inkább csak említés és hivatkozás szintjén kerül elő (igaz, számos tanulmányban is mint megkerülhetetlen, sajátos kurzusdarab), ám annál nagyobb hangsúlyt kap a Déry Tibor félresikerült kisregényéből készült, máig is kultikus rajongással övezett Presser–Adamis-féle Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, melynek keletkezés- és hatástörténetéről közöl remek esszét Jákfalvi Magdolna. Itt is előkerül, hogy a maga korában korlátozott nyilvánosság miatt az akkor keletkezett művek kapcsán leginkább utólag bontakozik ki vita, és emiatt néha sok évtizedes késéssel jelennek meg markáns álláspontok (mint a 2007-es szigetes Popfesztivál-esztrádkoncert kapcsán a Presser–Adamis-életmű e már-már kanonikusnak látszó darabján nyíltan gúnyolódó vélemények).
A számos szerző miatt is polifonikus szerkezetű kötet legérdekesebb írásai azok, amelyek korábban kevéssé elemzett témákról, folyamatokról szólnak. Így a katolikus egyházban működő popzenei mozgásokról szóló dolgozat (Povedák Kinga) vagy a hetvenes években működő, majd az évtized végére elsorvasztott Rom Som cigányklub történetéről szóló tanulmány (György Eszter). Egészen máshonnan, inkább muzikológiai szempontból közelít témájához Havasréti József. A hatvanas évektől szinte a mába nyúlóan tekinti át a funk magyarországi recepcióját és a magyar popzenékbe való beépülését, ami sajátos, eddig láthatatlan ívet hoz létre az immár bő fél évszázados magyar poptörténetben, egy szálra fűzve a Bergendyt, a kései Syriust, a Charlie-féle Generált, az érett Neotont, Frenreisz Károly szerteágazó életművének egy jelentős szeletét, az Európa Kiadót vagy éppen Ganxta Zoleet. Végezetül a maga interdiszciplináris jellegével és korszakokon átnyúló témájával is kitűnik Véri Dániel dolgozata, amely egyszerre foglalkozik Erdélyi József Solymosi Eszter vére című hírhedt antiszemita versének keletkezéstörténetével, utólagos recepciójával és új életre ébredésével az Egészséges Fejbőr nevű, a maga műfajában úttörőnek számító nemzeti rockegyüttes kezén (hogy végül minden szubkultúra megkapja a magáét).
A kötet eklekticizmusa szórakoztató, a tartalmak kellően gazdagok a befogadáshoz, az esetleges poptörténeti pontatlanságokon meg kár rágódni, hagyjunk valami munkát a műfaj precíz históriásainak is.
Szerkesztette: Ignácz Ádám. Rózsavölgyi és társa, 2017, 319 oldal, 2990 Ft
